hitvallás

Az előadás első felében azt szeretnénk megvizsgálni, hogy Szentírás milyen közlést kifejező igékkel írja körül a hit megvallásának folyamatát, ezeket milyen szövegösszefüggésbe és élethelyzetbe ágyazza bele, illetve hogy ez milyen teológiai következményekkel jár. Ez a vizsgálódás hozzájárulhat ahhoz, hogy a hitvallást mint műfajt pontosabban tudjuk körülírni és elhatárolni más szövegtípusoktól. Az előadás másik fele arra keresi a választ, hogy milyen bibliai gyökerük van azoknak a kifejezéseknek, amelyek az ókeresztyén teológiai irodalomban jelölték a hitvallás fogalmát.

A lelkészi szolgálat fontos része az éneklés, és fontos eszköze az énekeskönyv. Ismerjük-e valóban a gyülekezeti énekeinket? Tudatosult-e bennünk, hogy a gyülekezet nem csak akkor tesz vallást hitéről, amikor a liturgia menetében meghatározott elemként hallható szóval elmondja az egyház tételesen megfogalmazott hitvallását, hanem olyankor is hitéről vall, amikor együtt énekel az istentiszteleten? Mikor és milyen körülmények között keletkeztek a hitvallás jellegű énekeink (Credo, Te Deum, Laudamus te Christe), milyen korszak tanítását hordozzák magukon?

Napjaink egyik régóta tartó vitája az, hogy hány évesen konfirmáljanak fiataljaink. A nálunk előírt 13–14 éves kor sokak számára alkalmas (otthon van a fiatal a szülő családjában), de nem eredményes, mert gyakori a gyülekezetben aktív élet teljes elmaradása, a későbbi elviekben alkalmasabb, de nagy a veszélye, hogy ha nem konfirmál meg kamaszkorában, akkor fiatal felnőttként nem is fog. Mi a teendő?

A Heidelbergi Káté református identitásunknak immár szerves, elidegeníthetetlen része. Nem lehet tehát mellőzni anélkül, hogy az evangéliumi hitnek azon a sajátos formáján, amelyet mi is „úgy vettünk”, csorba ne essék. Ennek a megállapításnak a mértéke alatt azonban minden gyakorló lelkészben időről-időre felmerül a címben megfogalmazott kérdés. Vizsgálódásunk célja felleltározni hitvallási iratunk a. örökérvényű igazságait és ennek aktuális vonatkozásait; b. problémás részeit – például a megváltástan egyoldalúan anselmusi szemléletét; c.

Manapság új teológiai tudományágként beszélnek a (keresztény) spiritualitás divatos diszciplínáról, s a teológiai curriculumba világszerte sok helyen bevezették. Ennek kapcsán újabban egy új határtudomány kifejlődésének is tanúi lehetünk, az úgynevezett missziói spiritualitás van feljövőben. Ennek elméleti és gyakorlati megalapozása és kutatása jelentős helyet foglal el főleg az ún. applied theology (alkalmazott teológia), közelebbről pedig a missziológia területén.

A kontextuális lelkigondozás gyakorlata vetette fel bennem a kommunális missziói modell nyújtotta lehetőségeket az egyház, mint terápiás közösség víziójának összefüggésében. Egyrészt arra kell fókuszálnunk, hogy a nyugati individualizmus égisze alatt, és nyomában, az ún. x, y, z nemzedékek hogyan szólíthatók meg. Másrészt az ember alapvetően négyféle egzisztenciális szorongására adott evangéliumi válasz miképpen bizonyul hitvallástételi gesztusnak egy missziói egyházmodell lelkigondozói elkötelezettségében és gyakorlatában.

A megfogalmazás Klaus Winkler pasztorálpszichológustól származik, és a lelkigondozás egyik célját jelöli. Feladatunk támogatni az életnek és a hitnek személyiségspecifikus formálását, hogy a hagyományok, amelyekbe beleszülettünk és beágyazódtunk, valamint az egyéni és jelenlegi élet- és hittapasztalatok egymásra találjanak a saját, önálló és összetéveszthetetlen, az ún. személyiségspecifikus hitvallásban. Az előadás ennek lehetőségeit mutatja fel.

A II. Helvét Hitvallás előszava szerint a szerzők más hasonló jellegű irathoz hasonlóan abból a célból fogalmazták meg, hogy igazhitűségűket tisztázzák azok előtt, akik ezt esetleg kérdőre vonták volna. A tisztázás során elsősorban bibliai, de emellett mérvadó egyházi szövegekre is hivatkoznak. A kortárs hermeneutika egyik fontos felismerése az, hogy a szövegértelmezés folyamatát és eredményét különböző szubjektív tényezők is befolyásolják, s ez alól a bibliai szövegek értelmezése és a reformáció korának olvasata sem képez kivételt.

A korai felvilágosodás emberközpontúsága a 18. század első harmadában a filozófia mellett a teológiai tudományosságra is igen jelentős mértékben hatott. A református rendszeres teológia nagy kérdése, a predestináció a felvilágosodás eszmeiségének következtében új értelmezést nyert, amelyet a hazai peregrinusok az odera-frankfurti és a franekeri teológián ismertek meg. Az erdélyi református teológiai gondolkodás a 18. század végéig megmaradt az református orthodoxiánál, emiatt minden „újítást” elutasított és a „vétkeseket” szigorúan megbüntette. Az előadás a 18.

Ez az előadás azt kívánja szemléltetni, hogy a különböző helyzetben és korokban megfogalmazott – mégoly nagymúltú – hitvallások tételei is nyitottak a további értelmezés előtt. Az ötödfél évszázados II. Helvét Hitvallás tizenegyedik fejezetében ez áll: Aeterni Dei aeternum filium credimus et docemus hominis factum esse filium, ex semine Abrahae atque Davidis, non ex viri coitu, quod Hebion dixit, sed conceptum purissime ex Spiritu Sancto, et natum ex Maria semper virgine, sicut diligenter nobis historia explicat evangelica.

Oldalak

Subscribe to hitvallás