Gondolatok a demokráciáról. Lucian Boia, Mitul democratiei könyvét olvasva

Egy rendkívüli írást lapozgatok. Tartalmában tömör és mégis szemléletes, mondatai axiómaszerűek, stílusa emelkedett, nyelvezete kulturált. Ennél többet nem kívánhat az, aki az elvontakból csemegézni akar.

Az első mondatok után dilettánsnak éreztem magam, körön kívülinek, majd később enyhítettem az önértékelésen, de az amatőr jelzőn nem jutottam túl. (Értelmezésemben az amatőr mégiscsak közelebb áll egy szöveghez, mint a dilettáns.) Boia társadalomszemlélete egyedi, sajátos, mégpedig annyira, hogy néptársai között számos ellenzője van. Kérdés, hogy a társadalom-filozófusoktól, a történelem-filozófusoktól, tehát a „szaktársaknál” milyen elismerést és/vagy kritikát kap. Könyvének vezérszavait ebben a kis írásban alcímként kiemeltem.

Demokrácia
A demokráciáról mint népuralmi politikai rendszerről ma mindenki mond valamit, mindenki úgy tartja, hogy ez útlevél a tökéletes társadalomba. Közben elhangzik a népi bölcselkedés (vagy Churchil mondta?) szintjén, hogy a demokrácia nem jó, de jobb nincs. A gondolat, filozófiai magasságba emelve, Boia könyvéből is kiolvasható.

Korunkban a demokrácia szakralizálásának és abszolútizálásának vagyunk tanúi. A demokrácia a supremum bonum. Ez azért tűnik igaznak, mert az abszolutizmussal, a totalitárius társadalmi és állami berendezkedéssel állítják szembe, és a 20. század történelmét ismerők és átélők részéről ez természetes. Szerintem a demokráciát profanizálni és relativizálni kell, mert nem csupán tökéletlen, hanem korszakfüggő, változó a közeg nagysága szerint, és más esetlegességei is vannak, hogy buktatóiról ne is beszéljünk. Boia a történész avatott kezével választja ki a történelmi példákat erre nézve, s ezek még inkább meggyőznek a demokrácia félegességéről.

Mítosz
A mítoszban az ember azokat a földi társadalmi és természeti valós jelenségeket és folyamatokat, amelyek tökéletlenek, torzak, nem jutottak célhoz, felutalja az istenek világába, ahol megvalósulnak. Szerintem a demokrácia azért mítosz, mert földi megvalósulása nincs, csak mitikus magasságban létezik.(1) Van egy való(s) demokrácia és egy kellő demokrácia. A kellő felé törekedni kell, mintha megvalósítható lenne, de ezt abban a tudatban kell tenni, hogy a teljest sohasem lehet elérni.

Tehát két demokráciáról beszélünk, azaz a fogalom kettős vetületéről. Az első, az ideális, a laboratóriumban születik, a másik, a társadalmi erős mozgásokban, sokszor a forradalmakban. Az elsőt az okos emberek találják ki, a másikat az erőszakosak valósítják meg.

Összefoglalva: Az istenek világában megvalósult abszolút értékű demokrácia – mítosz; a társadalomban a csak relatív értékű, meg nem valósítható demokrácia – történelem.

Bal és jobb
Boia a francia forradalomra visszavezethető jobb- és baloldali ideológiát képzeletbelinek (imaginar) és mitikusnak nevezi.(2) Tételesen nem fogalmazza meg, de végül is csak egy, a társadalmi haladást előidéző politikai erőnek tulajdonít jelentőséget, és ez az, amit a bal képvisel. A szerző a baloldal számára kibéreli a demokráciát: ő a társadalmi mozgásoknak és a haladásnak (főleg ez utóbbi Boia kulcskifejezése) a motorja, a jobboldal csak a fék, amelyre mint olyanra szükség van. A két erő viszonyáról a könyvben többször is szó esik, történeti példákkal igazol, sőt még az ellenpéldákat is bizonyítékul hozza fel. Ennek az oldalnak, tehát a balnak, fő erénye, az egyenjogúsítás. Az egyik „kortárspéldája”(3) a prosperáló, a társadalmi motor, az Amerikai Egyesült Államok és a haladást fékező megboldogult Szovjetunió értékelő összehasonlítása.

Egyértelmű, hogy Amerikát a jobboldalon kell látnunk, ahol azonban baloldali értékeket valósítottak meg. Több ilyent lehetne felsorolni, emeljük ki csupán a demokrácia egyik alappillérét, a társadalmi egyenlőséget, amelynek kivívása az 1861-1865-ös polgárháborúval kezdődött, és a jogegyenlőség biztosításával végződött. Végződött? Ugyanis a társadalmi egyenlőség eszméje nem vált teljes gyakorlattá, mert az amerikai fehér állampolgár (főleg Délen) még mindig idegenkedik nemcsak a feketéktől, de a sárgáktól, s főleg a latino-ibériaiaktól is. Még egyszer: A társadalmi egyenlőség és a jogegyenlőség, valamint sok más erény olyan baloldali értékek, amelyek a jobboldali AEÁ-ban valósultak meg.

Szemben a SzU áll, a maga balos, ún. demokráciájával, amely az egyenlőséget csak zászlajára tűzte,(4) de végül is az egyenlőtlenséget fokozta. Ezt bizonyítja magának a baloldali szörnynek a felbomlása, és az eredmény: az addig eldugott, visszafojtott indulatok feltörése, a véráldozatot is követelő szélsőséges nacionalizmus előretörése.

Ezek szerint a baloldali SzU demokráciája fékje volt (akart lenni) a jobboldali AEÁ-beli demokrácia motorjának.

Motor és fék
Már egypárszor említettem a motor és fék metaforáját, amire épül a könyv egy jó része. Boia jobbára csak újkori példákkal illusztrálja a demokrácia tünetkezéseit. Kíváncsi vagyok, hogyan vélekedik a demokráciának a francia forradalmat megelőző jelenségeiről, most éppen a bal és a jobb, a motor és a fék viszonylatában. Két korábbi történeti példa említése lehet épületes.

A szerzetesség, mint nem csupán egyházi, hanem társadalmi jelenség jobboldali irányultságú, még akkor is, ha nehéz lenne meghatározni, hogy milyen baloldallal szemben volt ilyen. De mindenképpen: elvonulás a világtól, lemondás a gazdagságról, passzív magatartású ellentmondás a gazdagodó egyházzal szemben, jobbosnak tekinthető. A kolostorok voltak a humán tudományok melegágyai, s később, a humanizmus talaján lendületet adtak az európai művelődésnek. A tanítórendek évszázadokon át tudósokat adtak, nemcsak a humán, hanem a reáltudományok területén is. Iskoláik által a középkorban a haladásnak nem fékjei, hanem motorjai voltak. Példám persze nem a demokrácia felől nézi a kérdést, hanem csak arra nézve jó, hogy a „jobbról” kiinduló társadalmi haladást szemléltesse.

Ugyanilyen szempont alatt hivatkozom a protestantizmusra, mint motorra, társadalmi hajtóerőre. Azon túl, hogy ez vallásos, egyházi reformmozgalom volt, nem lehet elvitatni szerepét a társadalmi előrehaladásban. Max Weber elméletét, amely szerint a protestáns etika volt az alapja a kapitalizmushoz vezető iparosodásnak,(5) többen bírálták, de igazság-momentumait nem lehet letagadni. Ezt a mozgalmat, mint minden európai és észak-amerikai vallásos mozgalmat, a jobboldalra kell besorolnunk, akkor pedig nem csupán a vallásos és nem csupán a gazdasági prosperitást mozgatta előre, hanem a politikait, a demokráciát is, amelyről a 16. században már nem nagyon beszéltek, hiszen a kora-ókori görög „demokraták” elvei az egyházi tanok árnyékába kerültek. A protestantizmusban a konzisztoriális, később a presbiteri, végül a zsinat-presbiteri elv demokratikus berendezkedést írt elő az egyházi alakulatok (egyházközség, egyházmegye, egyházkerület, zsinat) számára. A protestáns egyházaknak választás alapján megalakított népképviseleti testületi vannak. Ennek ellenére ezeket az egyházakat nem lehet demokratikusnak nevezni, de berendezkedésük útmutató volt a nem egyházi népképviseleti, demokratikus társadalmi szerkezetek felé. A demokrácia legfőbb ismertetőjegye az általános szavazati jog s ebben a nők szavazati joga. Ennek bevezetése az egyes államokban – Boia kimutatása szerint (6) – kb. 50 év (1893–1945) lefolyása alatt történik. Élen a tiszta protestáns államok (a skandináv országok) és a többségükben protestánsok (Új Zéland, Ausztrália, Anglia) állnak. Itt is az a helyzet, hogy egy eleve jobboldali irányzat baloldali eszméket valósít meg – anélkül, hogy ő maga baloldali lenne, illetve azzá válna.

Buktatók

A demokrácia dicsérete – Boia könyvének ezt a címet is adhatnók. Ám legyen, csakhogy ez a baloldal dicséretét is jelenti, annak ellenére, hogy hibáiról, tökéletlenségéről lépten-nyomon beszél. A könyvet olvasva, de régebbi meggyőződésem alapján is, a demokrácia két buktatójáról, csapdájáról írok röviden.

1. Kisebbségek. Bár a demokrácia hívei lelkesen tagadják, mégiscsak el kell ismerniük, hogy a párturalmi rendszert nem tudják nélkülözni, mert maga a demokrácia csak így fejtheti ki hatalmát, erejét (krátosz-át). Ez még szuperparlamentáris megvalósulásában is igaz. Az egész nép uralma fikció, mert a hatalom gyakorlásából kiszorulhatnak a kisebbségek,(7) legyenek azok társadalmi-gazdasági rétegek, mint például a szegények, hajléktalanok, etnikaiak, mint például Törökországban a kurdok, Ukrajnában a huculok. De ilyenek Franciaországban a még nem integrált algériaiak, Németországban betelepedésük első szakaszában a törökök. Még az AEÁ-ban élő ázsiaiak teljes körű jogegyenlőségét is meg lehetne kérdőjelezni. Ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy a hatalmat a baloldal, a jobboldal, vagy más vezető elit gyakorolja. Az elitizmus (8) nehezen védhető ki, még abban az esetben is, ha nagyszámú vezető rétegről van szó. Nem kell különösebb államcsíny (parlamenti csíny) ahhoz, hogy megalakuljon a felsőbbrendűek arisztokráciája, ami aztán tényleg legitim módon játssza el (értsd: pazarolja el) a demokráciát. Lehet, és remélem, hogy ez csupán történelem. Vagy mégis, a jövőben is megvalósulhat?

2. Az okhlokrácia csőcselékuralmat, illetve tömeguralmat jelent. A diktatúra felől megközelítve a kérdést, számos történelmi példát találunk, arra, hogy a nép megelégelte az elnyomást, fellázadt, forradalmat indított, demokratikus jogokat követelve. A forradalom olyan áradat, áramlás, amelynek hordaléka van, az ár tetején összegyűlt szemét a csőcselék, amely nemegyszer a történelemben nemcsak dehonesztálta a jogos lázadást, hanem annak leveréséhez is hozzájárult. Ha a diktatúra túléli a forradalmat, azzal igazolja annak megfojtását, hogy fel kellett számolnia a csőcseléket.

Azonban az okhlokrácia lehet a demokrácia torzszülöttje is, s nem feltétlenül csőcselékuralmat jelent, csupán tömeguralmat. A démosz nem bízik abban, hogy az általa választottak valóban őket képviselik, abban, hogy a parlamentben jó törvényeket hoznak, és minden eszközt felhasznál, hogy vélt jogait érvényesítse. A „minden eszköz” azonban nem jelent feltétlenül vért, csak demonstrációkat, csak azt, hogy a sajtót maga mellé állítja vagy más békés eszközt talál ki. Itt nincs törés-zúzás, „csak” azoknak az erkölcsi, szakmai lejáratása, akiket különben ők maguk választottak – persze, demokratikusan. Ebben az esetben még csak sokaság sem kell hozzá. Ennek három eredménye lehet: a. A demokratikusan megválasztott vezetők lemondanak (A demokrácia ismét megbukott). b. A demokratikus hatalom enged, teljesül a tömeg akarata. (Az új demokrácia közel áll ahhoz, hogy okhlokáciába torzuljon.) c. A hatalom kivár, amíg a tömegek tüntetése kifárad. (A kivárás, kifullasztás pedig az ostromlók és a vallatók eszköze.)

De hát, milyen demokrácia ez?

Ui. Két megjegyzés:

Nem volt szándékomban Boia könyvecskéjét ismertetni, csupán egy-két kérdésnél „akadtam fenn”.

Tudjuk, keresztyén szerzőről van szó, s mi elvárnók, hogy mondjon valamit a keresztyénségről, az egyházról. Ilyen nincs ebben a könyvben. Nem lenne helyénvaló itt értekezni a teokráciáról, krisztokráciáról, s én sem teszem. Rövid észrevétel azonban kikívánkozik belőlem. A teokrácia nem azt jelenti, hogy megalkotunk itt, a földön egy teista közösséget (lásd Iszlám Állam), azt valamilyen mitikus magasságba emeljük, és ezzel legitimizáljuk, hanem éppen fordítva. Jézus lehozta a mennyek országát a földre, tanítványait birtokba helyezte (övék a mennyek országa), egyházzá gyűjtötte össze övéit. Azon túl, hogy Jézus Krisztus egyháza szent, egy, egyetemes, anya, van egy másik jelzője is: tanítványi. Ez mindenek fölött azt jelenti, hogy Isten uralmának vetjük alá magunkat. El kell felejtenünk egykori sületlenségünket, amelyet a diktatúrában hangoztattunk, hogy ti. a református egyház demokratikus szerkezetű – következésképpen a népi demokráciának partiképes társa.

A krisztokratikus tanítványi egyház olyan minőségünk, amelyet nekünk szolgáknak tudatosítanunk kell, magunkban és másokban, és amelynek kiteljesedését munkálnunk kell.

-----------------------
(1) Boia bizonyára nem ebben az értelemben beszél a demokrácia mítoszáról.

(2) A magam részéről a jobboldal és baloldal leegyszerűsített képletét kényszer-kifejezésnek tartom, hiszen több olyan párt, mozgalom, ideológia van, amely egyikbe sem sorolható be. Mert például a „zöldek” egyik oldalhoz sem tagolhatók be, hacsak nem mesterségesen a balhoz csapódtak.

(3) Nem csupán az „egymással kortárs”, hanem a „velünk kortárs” értelmében.

(4) „Nagy büszkeségünk szép haza/ Nagy testvériség támasza/ Zászlónk a népeknek zászlaja/ …” – ahogyan az egykori szovjet himnuszt énekeltük.

(5) A Die protestantische Ethik und der Geist des Kapitalismus c. írásáról van szó.

(6) Boia a nők választójogának a kérdésénél nem beszél a protestantizmus szerepéről, könyvében különben is csak egyszer (53. old.) történik utalás a protestantizmusra.

(7) Itt most nem a többséghez viszonyított nagyobb arányban élő nemzeti kisebbségekre gondolok, amelyeknek a legtöbb parlamentben van képviselete, hanem arra, amelyet „elhanyagolható mennyiségnek” tekintenek.

(8) Az elitizmus és az arisztokrácia kérdése még egyházi berendezkedésünk szempontjából is érdekes lehet.