"Imádkozzatok értünk! Mert meg vagyok győződve arról, hogy lelkiismeretünk tiszta, hiszen mindenben helyesen akarunk eljárni. Főként pedig azért imádkozzatok, kérlek, hogy mielőbb visszajussunk hozzátok. A békesség Istene pedig, aki az örök szövetség vére által kihozta a halottak közül a mi urunkat, Jézust, a juhok nagy pásztorát, tegyen készségessé titeket minden jóra, akaratának teljesítésére, és munkálja bennünk azt, ami kedves őelőtte Jézus Krisztus által, akinek dicsőség örökkön örökké. Ámen" (Zsid: 13,18–21)

I. Istennél megvan az, amit elveszettnek hittünk, és a miénk lehet

Ráhel siratja a fiait, mert azon nincsenek, és elzárkózik minden vigasztalás elől. Rámában siránkozik, ott, ahol az egyik hagyomány szerint a sírja van, mintha a fiaival, a jövendővel együtt önmagát is elgyászolná.

Az ünneplők a lombsátor ünnepének utolsó nagy napján templomi zene és bibliaolvasás közepette nagy örömmel merítettek vizet a Siloám tavából. Erről az örömről a Misna ezt mondja: „Aki a vízmerítés örömét nem látta, az élete során még soha sem látott örömöt”. A lombsátor ünnepének utolsó nagy napján a papok hétszer járták körül az áldozati oltárt és ágakból készített csokrot lengetve énekelték a 118. zsoltár szavait: „Adjatok hálát az Úrnak, mert jó”. Az Isten tiszteletének felülmúlhatatlan csúcspontja volt ez.