Mit ígért Isten Ábrahámnak? Megjegyzések 1Móz 12,3b értelmezéséhez

Balogh Csaba: Mit ígért Isten Ábrahámnak? Megjegyzések 1Móz 12,3b értelmezéséhez. In: Református Szemle 102 (2009), 265-285. pp.

Nyelvtani és teológiai érvek szólnak az ellen, hogy a ברך nif‘al alakját szenvedő, mediális, vagy reflexív értelemben fordítsuk. A ברך nif‘al reciprok cselekvést fejez ki, mint több más ige esetében is. 1Móz 12,3b kontextusában ez azt jelenti, hogy Ábrahám által, azaz Ábrahám nevének említése által áldják majd egymást a különböző népek, közösségek tagjai. Ennek több példájával találkozunk az Ószövetségben, amelyek közül a legjelentősebb 1Móz 48,20. Ebben a szövegben is nagy valószínűséggel mintegy negyedik esetként a ברך ige nif‘al formája jelenik meg, amely egyben teológiai tartalommal is megtölti, azaz magyarázza ezt a nyelvtani formát: áldani egymást valaki nevének, mint paradigmának a felemlítése által. Ez az értelmezés tökéletesen illik az 1Móz 12,3b (és az ezzel rokon 18,18, illetve 28,14) kontextusába, amely korábbi véleményektől eltérően nem az Ábrahám által a népeknek adott áldásról szól, hanem egyedül Ábrahám személyének a rendkívüliségét akarja kiemelni. Erre enged következtetni az 1Móz 12,2-3 irodalmi struktúrája is, amelyben az „áldássá lenni” (a fentiek értelmében ez azt jelenti, hogy valakinek a személyét egy áldás paradigmájaként említik) és az „egymást áldani” parallelizmusban helyezkednek el.

A ברך hitpa‘él formáját bizonyos értelemben kapcsolhatjuk a nif‘alhoz, ahogy ezt más igék nif‘al és hitpa‘él alakjai közti szemantikai rokonság is nyelvtanilag igazolja. Ugyanakkor megfigyelhetjük azt, hogy a ברך nif‘al és hitpa‘él textusok között teológiai különbségek is vannak. Míg az első esetben a hangsúly a megáldott személyen van, addig a hitpa‘él-textusok esetén az utód személye kerül előtérbe. Tehát 1Móz 12,3b és rokon textusait az 1Móz 22,18 és 26,4 újraértelmezi. Ez azt is jelenti, hogy a hasonlóság mellett bizonyos mértékig eltérő szemlélettel is számolhatunk. Más, költői szövegekben megjelenő ברך hitpa‘él formát tartalmazó bibliai részekből (Zsolt 72,17; Ézs 65,16; Jer 4,2) arra következtethetünk, hogy a ברך hitpa‘él jelentése deklaratív: „áldást mondani”. Tehát ennél az igetörzsnél sincs szó sem passzív, sem reflexív formáról, mint azt általában feltételezik. Ezt az értelmezést húzza alá 5Móz 29,18 is, amely 1Móz 48,20-hoz hasonlóan a ברך hitpa‘él nyelvtani formáját konkrét teológiai tartalommal tölti meg („valaki áldás[formulá]t mond”).

A hellenista kontextusban keletkezett LXX szerzői számára a ברך nif‘al és hitpa‘él értelme valószínűleg már ismeretlen volt. Így más nif‘al és hitpa‘él formákon elindulva a fordítók szenvedő igealakokként értelmezik mindkét formát. Abban a környezetben, amelyben a görög fordítás keletkezett ez a teológiai hermeneutika igyekezett az utat egyengetni a zsidóság elfogadtatása felé azáltal, hogy Ábrahám utódait úgy ábrázolta, mint akiken keresztül JHVHnak, Izrael Istenének az áldása árad a világba. Akkor pedig, amikor ez a hellenista hagyomány a keresztyén szerzők sajátjává lett, szolgálhatta a keresztyén misszió céljait. 1Móz 22,18 alapján ApCsel 3,25 azt hirdeti, hogy Jézus, az Ábrahám utóda áldást hoz a hellenista világban (diaszporában) élő zsidókra is. Gal 3,8 pedig 1Móz 12,3 és 18,18 alapján arról beszél, hogy Ábrahámmal (a ב prep. sajátos értelmezése) áldást nyernek mindazok, akik Istenhez olyan hittel viszonyulnak, mint amilyen az Ábrahámé volt, amikor az áldást elnyerte. Gal 3,8 szerint tehát a hívők nem az 1Móz 12,3b és 18,18-ban megjelenő „nemzetek” helyére lépnek, hanem az Ábrahám helyére, ti. ugyanazt az áldást öröklik vele együtt. A két textus ószövetség-olvasata itt nemcsak egymástól különbözik, hanem eltérően értékelik az ősszöveget is. Ez a sajátos hermeneutika azonban része egy olyan újszövetségi hagyománynak, amely megkérdőjelezi a harmonizálásra tett modern kísérletek létjogosultságát.