Fiatal szerzőknél óhatatlanul a rövid bemutatással és a kezdeti lépésekkel szükséges elindulnunk: Mikor kezdtél el írni? Hogyan csöppentél bele az irodalomba?

Annyi min­den közrejátszott eb­ben, hogy órák kel­lenének, mire oda ju­tok, hogy : na és így kezd­tem el írni. Óvodás ko­rom­ban már meg­is­mer­ked­tem Kányádi Sándor gyer­mek­ver­se­i­vel. Majd máso­di­kos ko­rom­ban Kovács András Fe­renc de­dikált ne­kem (Dávid Szilárd­nak...), népdal­ver­se­nyek is hozzájárul­tak eh­hez. Ugyan­csak máso­di­kos ko­rom­ban kezd­tem el or­gonán ta­nul­ni, in­nen jön a dal­lam sze­re­te­te.

A Kányádi Sándor sza­valóver­seny országos sza­kaszát nálunk, Var­sol­con ren­de­zik majd­nem húsz éve, én eb­ben nőttem fel. A fa­lum­ban a népdal élő, nagybátyám kis­ko­rom­ban min­dig éne­kel­te­tett, és cuk­rot kap­tam ha eléne­kel­tem a „Szilágysági gye­rek va­gyok” című népda­lun­kat. És ak­kor a mo­tiváció: ami­kor betöltöttem a 16-ot, meg­is­mer­tem egy lányt, akit se­hogy­sem le­he­tett meghódítani. So­sem adta meg fiúnak a te­le­fonszámát, de én jöttem az­zal, hogy mi van, ha írok neki ver­set min­den számjegyért, ha tet­szik neki, meg­mond egy számje­gyet. Be­le­ment. 9 ver­set írtam, a tíze­dik­re nem vártam, ha­nem min­den variációval írtam egy be­mu­tat­kozó smst. Tet­szet­tek neki a ver­se­im. Íro­gat­tam neki, meg kezd­tem másról is írni, majd ta­valy márci­us­ban beküld­tem három da­ra­bot egy folyóirat­nak, és el­fo­gadták. És ak­kor becsöppen­tem, most meg csöppe­nek és csöppe­nek mélyebb­re.

Kik hatnak rád, kinek a szavára figyelsz?

Először is a nagyöre­gek. Én tisz­te­lem nagyapámat, amiért annyi min­dent tud mesélni ne­kem. Órákig hall­ga­tom a történe­te­it, regénye­sek. Így aki többet megélt, több ta­pasz­ta­la­tot tud átha­gyományoz­ni. Akik már nem élnek, azok példaként le­beg­nek a sze­mem előtt, és az élők közül so­kan példaképeim és felnézek sok­ra. Fel­so­ro­lok pár ne­vet: Weöres Sándor, József At­ti­la, Tóth Árpád, Dsi­da Jenő. De na­gyon-na­gyon sok van még, akik hat­nak és hat­ni fog­nak rám. Sze­re­tem Szer­gej Je­sze­nyin ver­se­it, az életével pe­dig azo­no­sul­ni tu­dok. Sze­re­tem Nagy László fordításait. Igazából min­denből ta­nul­ni próbálok, úgy­hogy nem fo­gok fel­so­rol­ni min­den ne­vet, ami va­la­miképpen be­folyásol­ta a pályámat ed­dig. Fi­gye­lek Kányádira, fi­gye­lek KAF-ra, fi­gye­lek Balázs Imre József­re. Aki pe­dig na­gyon sok tanáccsal ellát, és biz­tat, és ha­tal­mas segítségem­re van, az Orbán János Dénes, függet­lenül attól, hogy írásban és ízlésben tel­je­sen párhu­za­mo­sak va­gyunk, sze­rin­tem ez ben­ne a vagány.

Mi inspirál?

Maga az írás ins­pirál. Ins­pirál az el­vont. Ins­pirál az, hogy mi min­dent elő le­het bújtat­ni az agy tom­paságából. Ins­pirál a ma­te­ma­ti­ka, a nyelv­ta­nulás, a lo­gi­ka, va­la­mint ins­pirálnak személyek, akik nem írók. Ne­ve­ket nem sze­retnék említeni, mi­vel szerény em­be­rek ezek, de számom­ra be­bi­zonyították, hogy az em­ber csodála­tos, ha ezt fel­is­me­ri és hasz­nosítja. Egyik személy ki­sebb, mint én, de haj­lok arra, hogy szel­le­mi­leg sok­kal na­gyobb: festő, gra­fi­kus, zse­ni. A másik személy egy végte­lenül csi­szolt egyéniség, egye­nes, pa­zar szel­le­mi képességek­kel, újságírónak ta­nul, nő. Min­den va­la­mi­re való, vagy álta­lam va­la­mi­re érde­mesnk k tar­tott ver­set meg­mu­ta­tok ne­kik, ez a tűzke­resztjük.

Milyennek látod – ahogy egyre inkább részesévé válsz – az erdélyi irodalmi életet, hát a kárpát-medenceit?

Azt hi­szem, erre nem tu­dok érdem­ben vála­szol­ni. Egyelőre csak szemlélődök, és fej­lesz­tem ma­gam. Az erdélyi iro­da­lo­mi élet csodála­to­san sokszínű, és az íróink is azok. És ez így tökéle­tes sze­rin­tem. Na­gyon sze­re­tem ol­vas­ni a kortársa­i­mat.

Írásaidat újabban Igor Loffe művésznévvel jegyzed. Miért az álnév, honnan származik? Meddig maradnál mögötte?

Nos, úgy érzem nem fog hossza­san ma­rad­ni ez az álnév. Azért vet­tem fel, hogy az em­be­rek ne tudják, igazából ki va­gyok, de az­zal, hogy most kérdések­re vála­szo­lok, már fog­nak. Sze­retném, ha az em­be­rek a ver­set ol­vas­va és sem­mit sem tud­va rólam egy­szerűen csak azt mondják: ki ez, mi ez amit ír? Egy ide­ig még ezen a néven fo­gom meg­je­len­tet­ni a ver­se­i­met, kivéve a gyer­mek­ver­se­ket. Úgy gon­do­lom egészen az első köte­tig ma­ra­dok mögötte, majd a köte­tet iga­zi ne­ve­men je­len­tetném meg. Majd újra kitalálnék egy álne­vet, ami­vel a követ­kező köte­tig pub­likálnék.

A név on­nan jön, hogy ra­jon­gok Bul­ga­kovért, Dov­szto­jevsz­kijért, Szer­gej Je­sze­nyinért, Blokért, az orosz men­ta­litásért. Ezért gon­dol­tam arra, hogy orosz név le­gyen. Mi­vel Igor olyan brutális és nyers név, mint ma­gya­rul a Szilárd is va­la­mi ilyen­re utal, ez lett. A Lof­fe pe­dig az én fülem­nek zene, ahogy össze­cseng a kettő. Mel­les­leg a Lof­fe egy mára már nem használt orosz költőnév.

Irodalom mellett mivel foglalkozol? Milyen pályát, jövőt képzelsz el magadnak?

Ko­lozsváron élek leg­inkább, itt járok a Pro­testáns Teológiai Intézet re­formátus karára. Elsőéves va­gyok. Inkább azt mon­danám, hogy egyelőre teológia mel­lett fog­lal­ko­zom iro­da­lom­mal, nem pe­dig fordítva. Lel­kipásztor sze­retnék len­ni, gon­do­lom egy fa­lu­ban. Szolgálni aka­rok, és szolgálnom kell, ez már biz­tos, de hol, az kérdéses. Ha íróként kell, ak­kor úgy fo­gok, ha lelkészként, ak­kor úgy fo­gok, de az is le­het, hogy egyik sem a végle­ges ne­kem szánt hi­vatás ezek közül. Hogy tu­da­to­san építsem a jövőmet, egyelőre könyvtárat sze­retnék ma­gam­nak, min­den ami érde­kel, és érde­kel­ni fog, azt próbálom ki­ka­par­gat­ni.

Milyen tervek foglalkoztatnak, milyen műveken dolgozol, mire számíthatunk tőled a közeljövőben?

Héber, görög, és la­tin nyelv­vel is­mer­ke­dem. Mind­egyik más cél mi­att. A román iro­da­lom múltjába ki­csit beleásom ma­gam, a mos­ta­ni­val talán nem aka­rok meg­is­mer­ked­ni. Azonkívül fordítani sze­retnék, egy an­gol költőnőtől, akitől elszáll az agyam, annyi­ra jó ver­sei van­nak.

Meséket, gye­rek­iro­dal­mat feltétlenül aka­rok írni. A gyer­me­kek között jól érzem ma­gam, és ami­kor bol­doggá tu­dok ten­ni egyet, ak­kor én is tele va­gyok vidámsággal. És már kap­tam gyer­me­kektől ara­nyos vissza­jelzést a Nap­sugárban meg­je­lent ver­semért. Egyházzal kap­cso­la­tos íráso­kat, no­vellákat, esszéket, regénye­ket is aka­rok írni. Na­gyon-na­gyon sok­felé ter­jed a kiváncsiságom. En­gem ugyan­annyi­ra érde­kel Bo­lyaiék életútja, mint József At­ti­la személyiségku­tatása, vagy a me­ta­fi­zi­ka.

Mit tar­tasz fon­tos­nak még tud­ni rólad, a vers­világodról? Mely írásaid tar­tod leg­jel­lemzőbb­nek ma­gad­ra?

Az írásaim én va­gyok, tar­tok attól, hogy ke­ve­sen értik meg majd őket. Azt tar­tom fon­tos­nak ma­gamról, ami­vel én is tisztában va­gyok: érzel­mi­leg la­bi­lis va­gyok. Vagy szélsősége­sen vidám, vagy túlzot­tan szo­morú, közömbös majd­hogy soha. Még na­gyon az elején va­gyok, nem tu­dom, mi­lyen a vers­világom, amíg nem alakítom ki, ez pe­dig ad­dig fog formálódni, amíg élek, vagy inkább, amíg ol­vas­nak. A biz­tonság kedvéért paródiát, és gyer­mek­ver­set is mu­ta­tok:

Pihen

Las­san bom­lik
ki, al­szik és
szád fe­lett a
bemélyedés
puhán re­meg,
az ar­co­dat
egymásra forrt
csi­szolt ru­dak
össze­fogják.
Az áll­ka­pocs
ágas­ko­dik
ha­jad­ra, most
hullámzik és
par­to­dig ér:
gúla­tes­tek
közt éles él.
Ker­ge kontúr,
Mélybe vágok.
ho­morúdon
Csönd­del járok:
le­fed­te­lek
Te csu­pasz szép,
hall­gatózlak.
el­er­nyedt, kék
csont­han­go­kat,
mik bebújtak
to­bo­zod­ba:
szádba fúltak.

Óda a second hand biciklimhez

Ó, te Német­országi cso­da,
Hogy le­het­tem olyan os­to­ba,
Hogy ed­dig nem vet­te­lek meg.

Nem számít ha rozsdáid kora
Több mint ahány éves va­gyok, oda
Kerülsz te is én is, vár az ócska­te­lep.

Úgy meg­sze­ret­te­lek már egy hete,
Sze­rel­mem súlya egy tere
Széna vagy szal­ma, szóval... hogy ég

Egy hete, hogy kormányod fele
El­in­dul­tam, és vázad dere
Betöltött, mint felhőket a lég.

Ha te­hetném a rozs­da­fol­tot
A tárcsádról, a zsírt, a mocs­kot
Tárt fehér fo­gak­kal nyalnám le.

Mert sze­re­ted a gaz­da-csókot,
Virítasz, mert elsőd dinamózott,
Én meg hetykén dőlök ülésed­be.

Min­dig akar­ta­lak, csak ed­dig
Nem tud­tam, hogy téged ked­dig
Sze­rel­nek, mert rossz a csöved.

El­mennék érted gya­log Pes­tig,
Várnék rád a hi­deg­ben es­tig,
Csak me­legítsen mocs­kos öled.

Nem hagy­lak el, már meg­szok­ta­lak,
Pe­dig két nap­ja sem te­ker­lek,

Úgy érzem anyádként ki­hord­ta­lak,
Ha el­hagysz, én ki nem he­ver­lek.

Mi lehet?
IV.rész

Szép állat a pénztárca,
Csak a lustákat bántja,
Mert azok­nak üres,
Te legyél szemfüles!

Szép állat a szemüveg,
De akin a szemüreg
Ráncos,az jobb ha most
Le­fek­szik s óva­tos!

Szép állat az is­ko­la,
De ha anyu visz oda,
Sírok mind a moz­dony,
Inkább ülök ott­hon.

Az interjú eredeti verziója itt található.