2017. május 10-17. között a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet I. és II. éves magiszteri hallgatói izraeli tanulmányúton vettek részt. A teológus hallgatókon kívül a csoportban két kísérő (teológiai) tanár és néhány más résztvevő (összesen 51 személy) volt jelen. A csoport tagjai egy-két kivételtől eltekintve először indult Izraelbe, ennek megfelelően elvárásokkal, kíváncsisággal, illetve némi félelemmel telve.

Az elvárások bizonyos szinten, bizonyos helyeken, bizonyos érzésekben teljesültek. Néhol azonban a beteljesülést megzavarta a turista-kavalkád, a káosz vagy – bármennyire is furcsán hangzik – a rengeteg templom. De még mielőtt bárki megbotránkozna ezen a kijelentésen, megmagyarázom. Minden kegyhelyre, a Biblia jelentős történéseinek helyszíneire templom épült. Persze ennek megvan a magyarázata, jelentősége; minden ilyen templom a szent iránti tisztelet kifejezése, azonban pl. a Gecsemáné kertben, a kenyérsokasítás helyén, a megdicsőülés hegyén, Betlehemben, illetve a Golgotán jobban vágytam volna úgy elcsendesedni, hogy körülöttem az eredeti környezet van, olajfák vagy sziklák vesznek körül. A jeruzsálemi bazár, piac és embertömegek azonban segítettek elképzelni a Via Dolorosan egykor megtett út hangulatát, és nem kellett sok idő hogy rájöjjek: ha kizárom a külső, zavaró tényezőket, az ilyen zsúfolt, zajos helyszínek is tudnak lelki feltöltődést adni.

Tanulmányi utunknak azonban voltak olyan állomásai is, ahol nem kellett különösebb koncentráció vagy erőlködés, hogy megsejtsük a hely szentségét és jelentőségét. Nyilván mindegyikünknek más jelentette a legnagyobb élményt, így én most az enyémről fogok beszámolni. Genezáret-tó. Hajó. A „tenger” közepéig a hajón zsidó táncot tanítottak, igazán jó hangulat volt. Aztán a héber zene is lassúbbra váltott, mindenki helyet foglalt, én pedig kiültem a hajó orrára. Néztem Tibériást, néztem a dombokat, néztem a partot. Azt a partot, ahol a világon először lett valakiből emberhalász. Azt a partot, ahol Jézus annyi időt töltött tanítványaival, ahol halat sütöttek, ettek és beszélgettek. A hajó pedig szinte a zene ritmusára ringatott azon a vízen, melyet Jézus lecsendesített, és melyből Péterék annyi halat fogtak. Nem kellett sok idő, hogy a szemem megteljen könnyel, hiszen ott voltunk azon a helyen, ahol a világ számára – és személyesen mindannyiunk számára – a legnagyobb dolgok történtek.

Ez a legutóbbi kijelentés azonban szinte az egész ott töltött időnkre érvényes. Olyan helyeken jártunk, melyekről már gyerekkorunkban hallottunk szüleinktől vagy vallásórákról. Olyan helyeken jártunk, melyek az életünk és jövendőbeli szolgálatunk alapját képező vallásunk születésének, kialakulásának helyszínei. Melyekről a tanórákon vagy vizsgára való készülésünkkor saját képzeletünkkel alakítottunk ki képeket. Melyek eddig távoli, inkább csak a fantáziánkban élő helyszínek voltak. Utunk során azonban valós, kézzelfogható helyszínekké váltak. Utunk során előttünk is feltárult a megszentelt világ.

Úgy érzem, az élményeken túl (bár ezeknek köszönhetően is) jobb emberekként tértünk haza. Az izraeli utunkat teológiai tanulmányaink megkoronázásaként éltem meg, és biztos vagyok benne, hogy minden teológus szolgálatára nézve pozitív hatással lesz.

Az egész csoportunk nevében szeretnék köszönetet mondani minden szervezőnek, minden támogatónak, két kísérő tanárunknak, idegenvezetőinknek, illetve nem utolsó sorban a mi Urunknak, hogy ilyen áldott, eredményes, élménydús és lelkiekben gazdag hetet tölthettünk a szent földön.

Antal Enikő
másodéves magiszteri hallgató