A Római levél 7. fejezete

A Római levél 7. fejezete körüli vita az utóbbi évtizedekben sem veszített lendületéből, sőt, hevesebben folyik, mint valaha. W. G. Kümmel 1929-ban megjelent munkája jelentős fordulatot hozott a kutatás történetében, az eltelt nyolcvanöt esztendő szakirodalma mégis azt mutatja, hogy a pillanatnyi egyensúly, az akkor körvonalazódni látszó konszenzus ellenére a kutatók mindmáig nem jutottak közös álláspontra még a legalapvetőbb kérdésekben sem. Dunn nyomán így jellemezhetjük a helyzetet: Az a mód, ahogy Pál teológiájáról gondolkodunk, nagymértékben attól függ, ahogy a Róm 7-re tekintünk. Minden eltérő értékelés feltűnő tartalmi és hangsúlybeli eltolódáshoz vezet, mindenekelőtt az antropológia és a szótériológia területén. Még ha a legapróbb részletkérdésekről folyik is a vita, igeidőkről, kifejezésmódokról vagy akár fél versekről, valójában mindig Pál evangéliumának egésze a tét. Hiszen a legapróbb részletek is igen nagy horderejű kérdésekhez kapcsolódnak.

Máig eldöntetlen, hogy vajon az „én” a Róm 7,7–25-ben önéletrajzi vagy retorikai jellegű, individuális vagy közösségi jelentésű, a meg nem váltott vagy a megváltott ember helyzetére vonatkozik. Problematikus a fejezet szerepe is a levél gondolatmenetében. Hogyan lehetséges, hogy miután Pál tételszerűen kimondta: a keresztyének meghaltak a törvények és felszabadultak az ítélet alól, most mégis arra kényszerül, hogy alaposan és részletekbe menően taglalja a törvény a bűn és az ember viszonyát? Gondot okoz továbbá, hogy a 7,7–13-ban az igék következetesen múlt időben állnak, míg a 7,14–25-ben jelen időben. Mi az oka és értelme e tudatos különbségtételnek? A törvénnyel kapcsolatban pedig nem egyértelmű, hogy vajon Pál következetesen az ószövetségi törvényről szól, a Tóráról általában, vagy különböző értelemben használja a kifejezést, egyfelől a tételes törvényre, másfelől viszont valamiféle törvényszerűségre utalva. Az sem világos végül, hogy ki vagy mi áll voltaképpen Pál érdeklődésének a középpontjában, az Isten törvénye, vagy az ember maga?

A különböző felvetéseknek se szeri, se száma, főleg ami az „én” azonosítását illeti. Utóbbi kérdéssel kapcsolatban jogos Jewett szkeptikus megállapítása, hogy az egyes elemek kombinálása, mely a mai kutatásban divatossá vált, csak még jobban összezavarta a dolgokat.

Mindezek ismeretében a jelenlegi kutatás mindenekelőtt a levél struktúrájának és az okfejtés sajátosságainak a figyelembe vételével igyekszik választ találni a fejezet alapján felvetődő kérdésekre. E szövegimmanens megközelítés arra kötelez, hogy a Róm 7-et a megelőző és következő fejezetek összefüggésében vizsgáljuk. A munka a doktori dolgozatra támaszkodik, mely a Róm 1–5 fejezetének alapvető összefüggésein túl mindenekelőtt a 6. fejezet sajátosságainak feltárására összpontosított.