1.Kiindulópont: a tiszta és a tisztátalan mint vallási tapasztalat

A „tiszta” és „tisztátalan” fogalma eredetileg nem erkölcsi kategória volt. A vallástörténeti tapasztalatban a tisztátalan gyakran tabuszerű, félelmet keltő valóságot jelölt. A szent és a szentségtelen az ember számára egyaránt hatalmas, titokzatos és félelmetes tapasztalat lehetett. A próféták kritikai hozzáállásának a hatására alakult ki az a hangsúlyos különbségtétel, amely a szentet Istenhez, a tisztátalant pedig a tőle való eltávolodáshoz kapcsolta. Teológiailag viszont problémát jelent, ha a szentet teljesen azonosítjuk a tisztával, és minden félelmetes vagy ambivalens elemet kizárunk belőle. Az ambivalencia leválasztása a szentség fogalmáról egyben megfosztja azt titokzatos mélységétől. A szentség tremendum (félelmetes, nagy titok), és a fascinans (a vonzó titok) helyét puszta erkölcsi szabályrendszer foglalja el. Ennek eredményeként a tisztaság már nem a szenttel való találkozásból fakad, hanem morális megfelelés lesz.

Ez a feszültség jelen van a reformáció teológiájában is. Amikor Luther Isten hatalmát félelmetesnek fogja fel, akkor az isteni harag és az ember kiszolgáltatottsága a numinózus tapasztalat része. Ezzel Luther szentség felfogása nemcsak nagyszerű, de egyben veszélyes is, mert a démoni torzítás lehetősége mindig jelen van. Kálvinnál az isteni szentséghez erőteljes félelem társul, amely a későbbi puritanizmusban a tisztaság iránti szinte megszállott törekvéssé válik. Itt a szent teljesen a tisztával azonosul, a szentség misztériuma pedig önfegyelemmé és elfojtássá szűkül. Az erdélyi reformáció egyik képviselőjeként Dávid Ferenc a szentséget személyes istenélményként értelmezi. Isten nem elvont fogalom, hanem élő valóság, aki szeretetben és szabadságban kapcsolódik az emberhez. Ebben a felfogásban a tisztaság nem külső normákból, hanem Isten személyes megtapasztalásából fakad.

2. A szent és a profán: a tisztátalanság nem azonos a világi léttel

Fontos különbséget tenni a profán (világi) és a tisztátalan között. A „profán” eredetileg a szentély előtti térre vonatkozott. Ez nem feltétlenül tisztátalan állapotot jelöl, hanem az ember mindennapi életterére mutat. Ebből az is következik, hogy a mindennapi élet önmagában nem tisztátalan. Minden véges, emberi viszony világi, gyarló és töredezett, de nem szükségképpen Isten-ellenes. A szent képes átölelni a világi valóságot, hiszen képes kilépni a fanumból (fanum „templom, szentély”), átlépni a pro-n úgy, hogy a világi dolgokat a szentség hordozóivá tegye. Amikor a világi dolog a szentség hordozójává válik, akkor feltárul benne a lét titokzatos mélysége. Így minden profán létező potenciálisan nyitott a megszentelődésre, nem saját erejéből, hanem a szentség kiáradásának következtében. A liturgia ezt a kiáradást segítheti. Azért segítheti, mert a liturgia nem mágikus módon tesz szentté, hanem megnyithatja az embert a szentségre. Ebben a folyamatban a központi szerepet az isteni szeretet játssza, amely kegyelemként jelenik meg az ember életében. Ha a liturgia nem ezt teszi, akkor puszta formalizmusként, automatizmusként, esetleg legalizmusként működik.

3. A kegyelem mint a tisztátalanságból való felemelés

A kegyelem (gratia, charis) Isten és ember kapcsolatának alapja. Nem az ember tisztasága teremti meg ezt a kapcsolatot, hanem Isten szabad döntése. Ezen a ponton a kegyelem három formájáról beszélhetünk, úgymint

4. Pál tanítása a tisztátalanságról mint életformáról (Gal 5,19–21)

Pál a Galata-levélben új szintre emeli a tiszta–tisztátalan kérdését. Már nem rituális vagy kultikus állapotról beszél, hanem életirányról.

Először, a testi tisztátalanságot értelmezi a paráznaság, és a kicsapongás fogalmainak kontextusában. Ezek a személy belső rendezetlenségét jelzik, amikor az ember integritása sérült. A tisztátalanság (ákáthársziá) belső romlottság, a gondolatok, vágyak és szokások beszennyeződését jelenti. A paráznaság (porneiá) minden rendezetlen szexuális kapcsolatra vonatkozik, amely megsérti a test és a személy méltóságát. A kicsapongás (ászelgeiá) gátlástalan erkölcstelenséget jelent, amikor a szégyenérzet is eltűnik.

Másodszor, a spirituális tisztátalanság akkor jelenik meg, amikor Isten helye elhomályosul az ember életében. Ez nem feltétlenül látványos erkölcsi botlással kezdődik, hanem azzal, hogy valami más kerül a középpontba. A bálványimádás ennek a legegyértelműbb formája: ilyenkor az ember Isten helyére állít valamit vagy valakit — lehet ez hatalom, siker, biztonság, vagy akár saját elképzelései. A varázslás és a mágia pedig azt fejezi ki, hogy az ember nem Istenre bízza magát, hanem rejtett erőket próbál irányítani, mintha az élet végső rendje az ő kezében lehetne. Az Ószövetség szemléletében ezek a legsúlyosabb tisztátalanságok közé tartoznak, mert megszakítják az Istennel kötött szövetség kapcsolatát. Pál apostol ezt a gondolatot tovább mélyíti: számára a tisztátalanság nem csupán külső erkölcsi vétség, hanem a szív belső irányának eltorzulása. Amikor az ember nem Istentől várja élete értelmét, vezetését és biztonságát, akkor lassan belsőleg eltávolodik tőle. A spirituális tisztátalanság tehát végső soron nem más, mint az a folyamat, amelyben az ember szíve elveszíti Istenre irányuló középpontját.

Harmadszor, a tisztátalanság közösségi dimenzióját Pál abban látja, amikor a tisztátalanság nemcsak az egyén belső életében jelenhet meg, hanem a kapcsolatokban is. Ilyen formái a viszály, a féltékenység, a harag, az önző rivalizálás, a pártoskodás és az irigység. Ezek mind olyan magatartások, amelyek megbontják a közösség egységét, és lassan szétfeszítik a szeretet kötelékét. Pál számára a tisztátalanság egyik legveszélyesebb formája éppen a közösség szétesése, mert ahol eltűnik a szeretet és a bizalom, ott a közösség elveszíti azt a teret, amelyben Isten Lelke munkálkodhat.

Negyedszer a tisztátalanság az életvitelben is megmutatkozhat, különösen akkor, amikor az ember elveszíti az önuralmát. A részegeskedés és a dorbézolás nem pusztán túlzások, hanem annak jelei, hogy az élet elveszítette belső rendjét és irányát. Ilyenkor az ember nem képes felelősen élni szabadságával, és könnyen olyan életformába sodródik, amely eltávolítja Istentől és másoktól is. Pál végkövetkeztetése ezért komoly: a tisztátalanság nem csupán erkölcsi hiba, hanem olyan létforma, amely összeegyeztethetetlen Isten országával. Tehát a tisztátalanság a szív orientációjának torzulása, amikor Isten helyére más kerül.

Teológiai értelemben a tisztaságra való törekvés végsősoron nem a bűntelenség elérését jelenti, hanem a krisztusi létben való részesedést. A tisztaság így nem pusztán erkölcsi állapot, hanem kapcsolat és életforma, amely három egymáshoz tartozó dimenzióban bontakozik ki:

5. Összegzés

Ha a tiszta és tisztátalan kérdését a maga teljes ívében szemléljük, jól látható, hogyan mélyül és alakul ennek jelentése. Vallástörténeti szinten a tisztátalan eredetileg a numinózus félelemhez, a titokzatos és hatalmas tapasztalathoz kapcsolódott. Erkölcsi szinten később az Istenhez nem illő életformát jelölte, vagyis mindazt, ami eltávolítja az embert az isteni rendtől. Teológiai értelemben a hangsúly tovább tolódik: a tisztaság már nem csupán szabályok betartása, hanem az a kapcsolat, amely Isten kegyelméből jön létre. Pál apostol tanításában ez a tiszta élet a Lélekben való létként jelenik meg, ahol az ember belső irányát Isten Lelke formálja. Üdvösségtani távlatban pedig a tisztaság végső értelme a Krisztusban való részesedés és a megszentelődés folyamata, amely az ember egész életét átalakítja. Így a tisztaság nem puszta előírás vagy erkölcsi teljesítmény, hanem Istenhez tartozó létállapot: kegyelemből születik, és az ember életében, döntéseiben és kapcsolataiban válik láthatóvá.

6. Reflexív rész – olvass, kérdezz, imádkozz

Kérdések önmagamhoz:

Olvasd el:

Figyeld meg:

Imádkozz:
„Uram, nemcsak külső tisztaságot kérek,
hanem tiszta szívet.
Mutasd meg, mi választ el Tőled,
és add, hogy kegyelmed által új életre jussak.
Formáld bennem a Lélek gyümölcseit,
hogy életem a Te szereteted jele legyen.”

Elmélkedéshez kapaszkodók