Lekció: Zsoltárok 99

Ma, az esztendő 47. vasárnapján a Heidelbergi Káté a Miatyánk első kérésére fordítja figyelmünket: szenteltessék meg a te neved... Naponként elmondjuk ezt, legtöbbször nem is egyszer. Vannak alkalmak, amikor háromszor vagy még ennél is többször; s hogy ez a kérés mennyire fontos és milyen nagy súllyal bír, az is mutatja, hogy Jézus Krisztus az általa megfogalmazott kéréssor legelejére helyezte.
Be kell most vallanom előttetek – Isten előtt pedig, aki naponként többször is figyelmesen hallgatja meg imádkozásomat, bűnbánattal kell beismernem –, hogy éppen ennél az első kérésnél imádkozom csupán ajkaimmal: elmém, szívem nem rezdül meg ennél; passzív marad. Bizonyára azért, s talán nemcsak én vagyok így, mert nehezen érthető. Mert ha azt mondom: jöjjön el a te országod, rögtön Isten uralmára gondolok, és arra, hogy Jézus Krisztus bennem, közöttünk, az egyházban, de az egész világban is megmutatja hatalmát; és ezt nemcsak tudom, hiszem, hanem olykor egészen kézzelfog-hatóan érzem. Jézus Krisztus megannyi, Isten országáról mondott példázata pedig közérthetően szemlélteti Isten hatalmának konkrét megvalósulását. Amikor ezt kérem: legyen meg a te akaratod, azonnal Isten világos rendelkezéseire, a tőle személyesen kapott feladataimra gondolok, és rögtön arra is, hogy azoknak mennyiben tettem naponként eleget, vagy pedig nem. A mindennapi kenyér kérésénél garmadával tódulnak elő né-melykor igen terhes gondolataim… Aztán a következőnél számtalan vétkem jut eszem-be, amelyek miatt szégyenkezem Isten előtt. Eszembe jutnak hibáim, mulasztásaim és rendezetlen dolgaim, amelyek miatt sem nekem nincs békességem, sem azoknak nincs békessége, akiknek csalódást, fájdalmat okoztam, egyszóval valamiképpen megbántottam őket. Az utolsó kérdésnél pedig szintén sok mindenre gondolok, mert a kísértéseket egészen konkrétan tapasztalom naponként.
Jézus ajkunkra adott első kérése nagyon tömör. Feszes. Nem csoda hát, hogy az írásmagyarázók is sokat törték a fejüket: mit is akar kifejezni ez a passzív igealakkal megfogalmazott kérés, amely tulajdonképpen nem választható el a másodiktól: jöjjön el a te országod. Talán azt jelenti, hogy a szent Isten, amint ezt az Ószövetség is tanúsítja, megmutatta az ő szentségét, és a végső időkben, amikor majd teljes szentségében jelenik meg és teljességre jut országlása, dicsősége fénykörébe gyűjti össze övéit, s ugyan-ekkor mind a maga ellenségeit, mind pedig az enyémeket örök kárhozatra veti, amint ezt a Heidelbergi Káté mondja (52. kérdés – felelet)?
A kérésnek nyilván eszkatológiai kitekintése is van, és ezt semmiképpen sem szabad mellőznünk, hiszen – ha csak ebben az életben reménykedünk a Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk (1Kor 15,19); és abban sem hiszünk, hogy a szent Isten igazságosan jutalmaz és büntet, de abban sem hogy ő az élet Istene, aki végül magához, az örök létbe emeli azokat, akik életüket neki szentelték.

Ehhez a kéréshez legszívesebben Ézsaiás próféta elhívásának igerészét választottam volna, de erről az utóbbi években kétszer is prédikáltam ezen a helyen. De idézzük fel ezt is. Jaj nékem, elvesztem! – rebegte elhaló hangon Ézsaiás, amikor megjelent neki Isten, és a szeráfok szent, szent, szent a Seregek Ura éneke oly erővel zúgta be a templomot, hogy még a küszöbök eresztékei is beleremegtek. Ebben a megrendülésben minden benne van, amit az Istennel találkozó ember átérezhet: Isten rettenetes szentsége és az ember bűnössége; Isten tökéletessége és az ember gyarlósága; Isten örökkévalósága és az ember végessége; Isten végtelen hatalma és az ember reménytelensége. Nincs Istennel való találkozás e szent rettenet nélkül.
Mily rettenetes ez a hely! – rebegte Jákob is. Gedeon így kiáltott fel: Jaj nékem, mert az Úrnak angyalát láttam! Ezékiel arcra esett az Úr dicsőségének láttán. Az Úr uralkodik, reszkessetek! Kérubokon ül, remegjen a föld… Nagy és rettenetes a neve; szent az! – énekelte a zsoltár-szerző is (Zsolt 99). Jaj nékem, megnémultam! Ezt kellett megtapasztalnia Zakariás papnak is, amikor megjelent neki az Úr angyala a templomban. Pál apostol földre esett és megvakul, amikor a megdicsőült Krisztus elviselhetetlen fényben jelent meg neki, és bár itt hívja el kegyelmesen, mégis számon kérte: Saul, Saul, miért üldözöl engem?
Azok az igerészek, amelyek arról szólnak, hogy Isten szentként mutatkozik meg, egyaránt kifejezik, hogy ő ítél és ugyanakkor kegyelmesen is cselekszik. De nemcsak úgy, hogy kegyelmesen felkarolja választottait, és feladattal bízza meg őket, hogy tudniillik szentek legyenek, mert ő az Úr, szent, ellenségeiket pedig mintegy megperzseli szentségének büntető tüzével. Hanem úgy is, hogy választott népének körében, ahol ő jelen van, számon kéri azokat, akik nem szentelik meg az ő nevét, legyen az az egész közösség, vagy pedig egy-egy kiemelt személy; és büntetést mér ki rájuk.
Félelmetesen szép kérést adott ajkunkra Jézus! Segíts meg, Szent Atyánk, aki közel jöttél hozzánk és megengeded, hogy a lehető legközvetlenebb módon forduljunk hozzád, hogy ami-ként naponként bizalommal kérjük a kenyeret, akképpen tudjuk naponként megszentelni a te nevedet.
De mit is jelent Isten nevének megszentelése? A kifejezésmód természetesen sajátosan biblikus, ugyanis Isten szent neve kimondhatatlan. A feszesre szabott kérést így bonthatjuk ki: Segíts, hogy megszenteljünk téged! De miként is lehet, illetve kell megszentelnünk Istent? A szent fogalma nyilván azt sugallja, hogy Isten számára elkülönített és kiváltképpen való helyet kell biztosítanunk életünk minden vonatkozásában: gondolataink, érzéseink, beszédünk és cselekvésünk síkján.
A válaszhoz úgy jutunk még közelebb, ha szem előtt tartjuk – például – a 145. zsoltárt. Ez a zsoltár Istent magasztaló és neki dicséretet mondó szavakkal kezdődik és végződik, hogy e kettő között az ő félelmetes hatalmáról, országa dicsőségéről, jóságáról, igazságáról, szeretetéről, kegyelméről, támogatásáról, eledel felől való gondoskodásáról, imameghallgatásáról énekeljen. A Heidelbergi Káté 122. kérdésének feleletének első fele pedig éppen ezeket sorolja fel.
Isten megszentelni először azt jelenti: félelemmel és csodálattal rádöbbenni arra, hogy kicsoda ő; és felismerni azt, hogy bármilyen félelmetes, olyan közel van hozzánk és úgy hordozza életünket, mint a lehető legjobb édesapa vagy édesanya.

A textust a Heidelbergi Káté 122. kérdésére adott válasz második feléhez választottam: egész életünket, gondolatainkat, beszédünket és cselekedeteinket arra irányítsuk, hogy nevedet miattunk szidalom ne érje, hanem szálljon arra dicséret és dicsőség.
Mózes megszemlélhette az ígéret földjét a Nébó-hegy csúcsáról, de akárcsak testvére, Áron, nem mehetett be oda, mivel nem szentelte meg Istent a Cin-pusztában, ahol Isten vizet adott a szomjúság miatt zúgolódó népnek. Mózes küldetése itt lejár: meg kell halnia, anélkül, hogy az ígéret földjére léphetett volna. Itt az az érzésünk, hogy Isten túlságosan szigorú ítéletet hozott Mózes felett, mert végül is, így vagy úgy, a csoda mégis csak megtörtént általa: víz fakadt a sziklából. Miért ez az – úgymond – kegyetlen ítélet Mózes és Áron felett?
Ugye – és magunkra, Isten szolgáira vagy jövendőbeli szolgáira is gondolva – meg-sajnáljuk ezt a két nagy embert. Ugyanezt érzékelték az ószövetségi hitbeli elődök is, és e természetes emberi együttérzés miatt magyarázták, enyhíteni próbálták Mózes és Áron vétkét. A 106. zsoltár ezért hivatkozik az enyhítő körülményre (32–33): a vándorló nép lázongása miatt Mózes is rosszul járt, mert megkeserítettél lelkét, és meggondolatlanul beszélt, amikor bosszúságában így fakadt ki (4Móz 20,11): Hát hogy adhatnánk nektek vizet?! Talán e kősziklából fakasszuk-e azt?! Mózes tehát „csupán”, „csupáncsak” azzal vétett, hogy elszólta magát bosszúságában: Hát nem látjátok, hogy itt lehetetlenség vizet adnunk nektek?! De ez előtt azt olvassuk 4Móz 20,6-ban, hogy amikor zúgolódás támadt a vízhiány miatt, Mózes és Áron előbb leborult a szent sátor előtt, és Isten segítségét kérte. A szent Isten dicsősége pedig megjelent nekik.
Isten szentséges és dicsőséges jelenlétében el kell némulnia az emberi bosszúságnak is. Amikor Isten embere – Isten parancsára és mintegy Isten vesszejével – a gyülekezet elé áll, akkor már nem adhat hangot amúgy természetesnek mondható emberi érzéseinek, bosszúságának. Itt neki már csak Isten Igéjét szabad szólnia. Az úgymond természetes emberi bosszúságot is Istennek kell elmondani. De nem a nép előtt, hanem a belső szobában.
Az igerész – pontos fordítással – hűtlenségnek nevezi Mózes és Áron vétkét. (Ez a szó máshol a bálványozás vétkét fejezi ki.) De itt ahhoz kapcsolódik, hogy Mózes és Áron úgy álltak elő és úgy cselekedtek, hogy emberi érzésüket helyezték előtérbe. És Isten szerint ez is hűtlenség! Isten ennek ellenére is megmutatta, hogy mindenható, jóságos irgalmas és gondoskodó. De a két szolga nem léphetett a megígért földre – hűtlenségük miatt.
Isten szolgáinak ma nem is a bálványozás a legfőbb bűne, hogy tudniillik kétfelé sántikálnának, vagy éppen elfordulnának Istentől, és mástól várnának segítséget. Ha-nem az, hogy a gyülekezet okozta bosszúságaik miatt, Isten mindenhatósága, jósága és irgalmassága fölé helyezik a maguk emberi érzéseit, bosszúságait. Nem Istent dicsérik, hanem önérzetesen és panaszkodva vagy már éppen bosszúsan végzik szolgálatukat.
Tanuljuk meg tehát, szeretett testvéreim – írta Jakab apostol is: legyen minden ember gyors a hallásra, késedelmes a szólásra, késedelmes a haragra, mert az ember bosszúsága, haragja nem szolgálja azt, hogy az ő népe megszentelje Istent, megismerje az ő mindenhatóságát, bölcsességét, jóságát, igazságát, irgalmasságát, és őt dicsérje s magasztalja (vö. Jak 1,19–20). Ámen.