Urunk, adj hitet!

Ezek a hitvalló és fogadalmi szavak a Sikemben tartott törzsi nagygyűlésen hangzottak el Izráel népének ajkáról. Amikor Józsué összegyűjtötte a Kánaánt immár elfoglalt törzsek vénjeit, családfőit, bíróit és elöljáróit, beszédet intézett hozzájuk. De nem úgy vázolta fel Izráel történetét – Ábrahámtól az vörös-tengeri szabadulásig, a pusztai vándorlástól Kánaán elfoglalásáig –, hogy az Úr, Izráel Istene vezette Ábrahámot és utódait, illetve az Egyiptomból kiszabadult népet, és adott lakó földet nekik. Hanem ekképpen: Így szól az Úr, Izráel Istene… kivettem atyátokat, Ábrahámot…, végigvezettem Kánaán egész földjén. Megszaporítottam utódait… Majd elküldtem Mózest és Áront…, bevittelek benneteket a földre, kezetekbe adtam Kánaán lakóit… Olyan ez, mint egy klasszikus prófétai igehirdetés. Vagyis Józsué hittel értelmezte mindazt, amit elődeik, majd ők maguk is átéltek; és ezután állította őket döntés elé: Most azért az Urat féljétek, és őt szolgáljátok tökéletesen és igazán… De ha ez nem tetszik nektek, válasszatok más isteneket.
Ha gyarlóságunkkal számolunk, ez a tökéletes és igazi szolgálat igen magas követelmény. De Isten, aki még inkább számol gyarlóságunkkal, mint mi magunk, mégsem helyezi alább a mércét. Nem lehet, nem szabad kétfelé sántikálni – mondta később Illés. Nem lehet két úrnak szolgálni – tanította Jézus is. Hanem csak egynek. A botladozások, bármennyire is igyekszünk, bekövetkezhetnek. De a tökéletes és igazi szolgálatra nemcsak ünnepélyesen kell olykor-olykor elköteleznünk magunkat, hanem arra mindig törekednünk is kell; és a tökéletes és igazi szolgálat igényét semmiképpen sem szabad feladnunk. A cél változatlan már kezdettől, Ábrahám elhívásától fogva: járj énelőttem, és légy tökéletes. (1Móz 17,1)
Ha a hit dolgairól van szó – és a Biblia mindent, ami körülöttünk és velünk történik, a hit látásával értelmez –, a hitet nem lehet megspórolni. A hit a nem látott, azaz általunk személyesen már nem, vagy még nem megtapasztalt dolgok felől való meggyőződés is. (Zsid 11,1)
Akikhez Józsué szólt, nem élték át a Vörös-tengernél történt szabadu-lás csodáját. Ők inkább csak azt tapasztalhatták meg – talán profán, sőt a hadakozás nyers körülményei között –, hogy a kánaániakat valami rettenetes félelem bénította meg a honfoglalás idején. Mégis ezt mondják Józsué előtt: A mi Istenünk az Úr! Ő hozott ki bennünket és atyáinkat Egyiptom földjéről, a szolgaság házából, és azokat a nagy jeleket tette szemünk láttára. Megőrzött bennünket minden úton…, és minden nép között, ahol átvonultunk.
Olykor vannak határozott hitbeli felismeréseink. Ezek lényeges és szabad döntésre serkentő, ünnepélyes pillanatok. De nem feltétlenül jelentik azt, hogy a továbbiakban ugyanolyan erővel határozzák meg döntéseinket és viselkedésünket. Elhalványulnak.
Bár a feltett szándékról valójában nem mondtunk le, egy-egy erősebb megpróbáltatás idején, különösen akkor, amikor önmagunkat kezdjük félteni, háttérbe szorul az önként és szabadon felvállalt tökéletes és igazi szolgálat követelménye. „Uram, kihez mennénk? Örök élet beszéde van nálad – mondta Péter (Jn 6,68), illetve ezt is „Uram, kész vagyok veled menni akár a börtönbe, vagy a halálba is!”(Lk 22,33) Mégis megtagadta őt.
De hűtlenségünk és tagadásaink után is a hit látása, a remélt dolgok valósága felőli meggyőződésünk vezet oda Isten elé. Kegyelmének és megbocsátásának meggyőző bizonyítékai indítanak bocsánatkérésre, hogy aztán megerősítsen küldetésünkben, és abban, hogy újból tökéletes és igazi szolgálatra törekedjünk. Ő ismételten megújítja szövetségét velünk is, akárcsak Ábrahámmal, utódaival, a Kánaánt elfoglaló törzsek új nemzedékével – és majd Péterrel is.
Urunk, adj hitet, amikor az igét, a hitbeli látás szavait olvassuk és halljuk, és akkor is, amikor el-elbukunk. Ámen.