A Bibliának számos igevers-részlete lett szállóigévé köznyelvünkben, mindennapi beszédünkben, és adott helyzetben szinte automatikusan idézünk ezeket, mert a lehető legközérthetőbb módon summázzák egy általános tapasztalatunkat vagy életérzésünket. Ezek közül talán az egyik leggyakoribb az a két, fájdalmasan hangzó szó, amelyet a harmincnyolc éve bénaságban szenvedő ember válaszol Jézus kérdésére: nincs emberem.

A gyógyítási történet közepén elhangzó két szó különösen megérint bennünket. Az évek során felgyűlt élettapasztalatunk egyik fájó, már-már reménytelenül gyógyíthatatlan pontját érinti meg és mondja ki egyben mások számára – panaszként, de ugyanakkor közvetlen embertársaink elleni vádként és számukra újból megfogalmazott, indirekt kérésként is. S míg a gyógyítás elbeszélésének közepén elhangzó két szó különösen megérint, máris a történet középpontjában érezzük magunkat.

Volt ott egy ember, aki harmincnyolc éve szenvedett betegségében. Ez az igevers ihlette meg Reményik Sándort a Bethesda partján című, közismert költeménye megírására, s ez indította el költői intuícióját, hogy azután szavakba öntse a hajdani béna ember lelkivilágát feltáró képek, érzések és gondolatok sorát, és hogy melankolikus rímű verssorokba fogja a beteg szótlan, mélabús, már-már reménytelen tűnődését.

Harmincnyolc esztendeig volt beteg...
Harmincnyolc év... ó idő-rengeteg,
Ó, csigalassan kúszó nappalok,
Ó, végevárhatatlan éjjelek!
Ó, zaj, mely őrjít, ó, csend, mely gyötör,
Ó, tehetetlen kín, maró csömör,
Ó, nagy alkalmak örökre múlása,
Kis, édes percek tovasuhanása
…
Harmincnyolc esztendeig volt beteg,
…
Ez a szív kővé keményedhetett,
Túlcsordulhatott alázatosságban,
…
Ha ártatlan volt, bűnössé lett tőle,
Ha bűnös volt, kitisztult hófehérre,
Ha volt önérzet benne: ronggyá válott,
Ha volt szikla-dac: finom porrá málott,
Feküdt a tóparton, s a tóba nézett...
…
A Tó... közel volt, s mégis messze…,
Elérhetetlen, mint a csillagok.
…
Csak ő, csak ő nem érkezett oda...
Nem volt, ki támogassa, levigye,
Talán oly súlyos volt, oly tehetetlen,
Oly bűnös élő-halott teteme,
Hogy ember-erő el nem bírta többé.
Elmúlt megint a szent háborodás,
A nagy alkalom, a boldog varázs,
Elszállt megint az Isten angyala.
...
Éj lett, ragyogtak irgalmatlanul
A csillagok a Bethesda fölött.

De másnap reggel Jézus arra jött.

A beteg végül Emberére talál, s bár a költő feleleveníti e hajdani béna sajnálatos helyzetét, ez mégis a távoli múltban marad, akárcsak Jézus, aki végül meg-kereste és meggyógyította őt.

Mi, akik naponta hallgatjuk az Igét és szakszerűen is tanulmányozzuk azt, jól tudjuk – legalábbis elméletben –, hogy minden bibliai történet fő szereplője Isten, aki hozzánk jön, aki meglátogatja a bajba kerülteket, és segít rajtuk. Ennek ellenére folytonosan abba a kísértésbe esünk, hogy amikor a bajba jutottakról olvasunk, bennük csak magunkat lássuk meg; és ez elindítja bennünk az önmagunk feletti sajnálatot, de a panaszkodást és az egymás elleni vádaskodást is. Ez a történet azzal is vigasztal, hogy ha olykor nincs emberem, és ezért bajomban tehetetlennek és egyedül maradottnak érzem magam, mégiscsak van Jézus Krisztusom. De itt elsősorban nem erről van szó.

Ez a történet nem engem állít a központba, hanem Jézus Krisztust, aki – anélkül, hogy ezt szó szerint kimondaná – a legbetegebb megkeresésével és megsegítésével ad példát, és ezt kérdezi: te kinek leszel embere, krisztusi, keresztyén embere? Illetve, kimondatlanul akár vádat is fogalmaz meg ellenem: Hol van a te keresztyén emberséged? A történet azzal kezdődött, hogy az egyik ünnepen Jézus felment Jeruzsálembe. János evangéliuma szerint ez Jézus második jeruzsálemi útja. Első alkalommal, sokat mondóan Atyjának házába, a templomba ment, ahol az eluralkodott üzleti szellem zajos hangzavara összevegyült a különben rendben zajló áldozati szertartások ájtatos zsongásával, és vádolóan kiáltotta és parancsolta: ne tegyétek az én Atyám házát kalmárkodás házává! (2,16) Második alkalommal – és ismét sokat mondóan – a bethesdai medencék körüli betegek sokaságát kereste fel, ahol nem volt segítőtársa a legsúlyosabb betegnek; illetve a magatehetetlen a kevésbé magatehetetlen betegek önzése miatt került folytonosan hátrányos helyzetbe.
Az anyagias szellem, és az önző, csak magukkal törődő gyülekezeti tagok tolakodása teszi hiteltelenné mindazt, amit Isten népe amúgy szépen hirdet. Te kinek vagy, kinek leszel embere, krisztusi, keresztyén embere?

De milyen is volt ennek a magatehetetlen, gyógyulást remélő beteg hite, és miként élte meg azt? Amikor azt olvassuk Jézusnak adott válaszában: „Uram, nincs emberem, hogy amint felkavarodik a víz, beemeljen a tóba: amíg én megyek, más lép be előttem”, mai gondolkozásunk szerint könnyedén nyilvánítunk ilyen véleményt: a betegnek inkább csak babonás vagy éppen a víz gyógyító erejében vetett hite lehetett. De ez nem így van, ugyanis az antik világ és annak zsidó embere isteni csodának tekintette a látványos felgyógyulást valamely súlyos betegségből. Ez a tehetetlen béna Isten csodájaként élte meg a Jézus által közvetített gyógyulást. Bízott Jézus szavainak erejében. Vagy már szavainak elhangzása közben érezte, hogy visszatért az erő zsibbadt tagjaiba, mint ahogy a Jézust megérintő beteg asszony is azonnal érezte, hogy meggyógyult? Ezt nem tudjuk eldönteni.

A csoda egy szempillantás alatt bekövetkezett, amelyet a sokaság rögtön észrevett az ember járta láttán. Jézus pedig félrehúzódott e sokaság miatt. Éppen úgy, mint nemsokára a kenyérsokasítás után (a 6. fejezetben olvassuk ezt), amikor a jóllakott tömeg királlyá akarta tenni. Ő viszont visszavonult tőlük a hegyek közé. Így aztán a meggyógyult beteg, nem is ismerhette meg közelebbről azt, aki Isten gyógyításának csodáját közvetítette számára.

A farizeusok azonban rögtön ráripakodtak: „Szombat van, nem szabad felvenned az ágyadat.” Ő pedig rögtön és ösztönösen hárít, és azt mondja: „Aki meggyógyított, az mondta nekem: Vedd az ágyadat, és járj!” És ezzel elismeri Jézus hatalmát és tekintélyét. De egyben azt is érzékeli, hogy bár meggyógyult, bajba is sodródhat a farizeusok hatalma és tekintélye miatt. De mindenféleképpen értékelnünk kell, hogy örömében első útja a templomi gyülekezet forgatagába vezet, ahol a felolvasott Ige szerint találkozott vele Jézus. Ott pedig megismerkedhetett vele, ugyanis később már a nevét is meg tudta mondani.

Hálát érzett, vagy csak azért ment a templomba, mert a farizeusok ráripakodása után jónak látta betartani a meggyógyultakra vonatkozó törvényt (3Móz 13,49)? Mindenesetre ott van a templomban, és az elbeszélés eredeti szava szerint Jézus veszi észre őt, Jézus keresi meg őt, hogy a testi gyógyulás után az oly fontos lelki utógondozásban is részesítse: „Íme, meggyógyultál, többé ne vétkezz, hogy valami rosszabb ne történjék veled.” Mert a testi nyomorúságnál súlyosabb a vétkek miatti elkárhozás.

De valami félelem mégis elfogta a meggyógyultat, és erőt vett rajta a megfelelési kényszer: visszamegy azokhoz, akik semmibe veszik Istengyógyítását. Pedig azt ők is tudták és vallották, hogy Isten az, aki gyógyít, és azt is, hogy ő a nyugalomnapján is munkálkodik: megment, gyógyít és ítéletet gyakorol. A meggyógyult visszamegy azokhoz, akik semmibe veszik őt is, mert csak a tudatlan pórnép sarja, egy ‛ám-há’árec, de annál inkább vadásznak a gyógyítóra; és ő megmondja nekik, hogy Jézus az, aki meggyógyította.

Ezzel a gyógyítási történet le is zárul – nem happy end-del. Mert ennek a meggyógyult betegnek még betyárbecsülete sem volt. Gyógyulásához, öröméhez nem társult a tartós és őt magát lekötelező hála, ellenben a vakon született emberrel, akit a farizeusok kétszer is kihallgatásra hurcolnak meggyógyulása után. A meggyógyított vak a szorongatás ellenére is vállalja a tanítványságot Krisztus mellett, és ezt mondja: Örök idők óta nem hallotta senki, hogy valaki megnyitotta volna egy vakon született ember szemét. Ha ő nem volna Istentől való, semmit sem tudott volna tenni” (Jn 9,32–33), és vállalja azt is, hogy ezért kiközösítik a zsinagógai gyülekezetből.

A hit és a csoda megtapasztalása nem minden esetben eredményez élő hitet. A bajból való kiszabadulás, még ha csodás is, nem mindig hoz azonnali belső változást, teljes újjászületést és megszentelődést. Mert amint Jézus mondja: Amikor valaki hallja a mennyek országának igéjét, és nem érti, eljön a gonosz, és elragad-ja azt, ami szívébe van vetve: ez olyan, mint akinél az útfélre hullott a mag. Akinél pedig sziklás talajra hullott, az hallja az igét, és azonnal örömmel fogadja, de nem gyökerezik meg benne, ezért csak ideig való, s amint nyomorúság vagy üldözés támad az ige miatt, azonnal eltántorodik. Akinél pedig tövisek közé hullott, hallja az igét, de e világ gondja és a gazdagság csábítása megfojtja az igét, és nem hoz termést. (Mt 13,19–22)

Könyörüljön rajtunk Isten, hogy mint Péter, keservesen tudjunk sírni árulásaink és tagadásaink miatt; és könyörögjünk Szentlelkéért, hogy ismételten újítgasson minket, tegyen bátor tanítványokká, és ajándékozzon meg a maga gyümölcseivel: a szeretettel, a szívességgel, a jósággal, a hűséggel, az önmegtartóztatással.