Már „hordoztam magamban” a ma esti, böjtről szóló textust, amikor az elmúlt napokban alkalmam volt élőben hallani Gryllus Vilmost és gyerekmondókáit. „Az igazi férfi szoknyát hord” – skandálom a „zordon” skótot megéneklő rigmust, s agyam játékos része azonnal átkapcsol az alapige témájára, a böjtre, s makacsul megül a fejemben egy nyelvtanilag is hibás kínrím, ilyenformán: „Az igazi böjt, az ételt hord” – tudniillik a hajléktalanoknak. A böjt kérdése mint a társadalmi igazságosság, a kicsinyek, elesettek felkarolásának kérdése ezt a mi kis családi otthonunkat, teológiai közösségünket is megszólította, benne visszhangra várt és visszhangra talált.

Van egy másik tekintete is a böjtnek, s az alapige bevezető kérdése erre vonatkozik: „Sírjunk-e, tartóztassuk-e meg magunkat?” A böjt hagyományos értelme ez: bánkódásunkat, istenkeresésünket külső rítus vagy gesztus, testünk és egész lényünk önkorlátozása, ön-összeszedése kíséri. Ma ez a „testi böjt” is különösen sürgető parancs. Hiszen látjuk, sőt: szenvedő és cselekvő részesei vagyunk annak a világméretű pazarlásnak, amely miatt a nyugati, a „keresztyén” világ szégyenkezhet. Egyetlen évszázad alatt – ahogy alapigénk mondja – „pusztává tettük ezt a gyönyörű országot” (7,14), az Isten teremtette Földet, Isten dicsőségének színterét.

A böjtnek ez a két tekintete – azaz mind az önkorlátozás etikája, mind a felebaráti szeretet társadalmi és világméretű gyakorlása – szorosan összetartozik, egymástól elválaszthatatlan. A külső rítus nem öncél, hanem el kell hogy vezessen embertestvéreinkhez, a szociális igazságosság, méltányosság gyakorlása pedig legyen rendszeres és állandó cselekvés. Igaz tehát, hogy „Az igazi böjt, az ételt hord” – tudniillik a hajléktalanoknak – azaz szép dolog a teológusok böjti akciója, de minősíteni csak a huszadik ilyen akció után lehet, ha közben persze, más természetű böjtre – lemondásra, ön-összeszedésre – is rászokik az ifjúság. A világméretű pazarlást világméretben megállítani nem fogjuk, de a magunk saját pazarlását beláthatjuk, felmérhetjük és megszüntethetjük. Mégpedig azzal, hogy „konzumidióták” helyett Istennek szerény és takarékos sáfárai maradunk. Csak a bibliai sáfárság egyéni és helyi, kicsi jelzéseivel tudunk megálljt parancsolni a fényűzésnek, tékozlásnak. A pazarlást azok tartják fenn, akik az egész mai világunkat domináló pénz- és piacgazdálkodást űzik, erőltetik, s ha kell ha nem, rá próbálják kényszeríteni minden nemzetre. A német magazinban örömmel fedeztem fel a böjtről, lemondásról szóló címlapsztorit, hogy azután fáradtan és csalódottan félrelökjem. Tanulsága ennyi volt: ha valaki takarékos és lemond a fogyasztásról, szembe próbál menni a növekedéssel, az csupán magán-szórakozás, hobbi vagy sport, megérdemli, hogy dicsérjék, még azt is, hogy média-sztár legyen. De nem szabad általánossá tenni. Mert összeomlik a világ, ha leáll a növekedés … Azért voltam csalódott, mert be kellett látnom: a baloldali ideológiájú képes újság maga is része a bűnös rendszernek. Úgy tesz, mintha szembefordulna a „trenddel”, de valójában annak malmára hajtja a vizet. Ezért érdemes figyelni arra a szövegösszefüggésre és történelmi-teológiai háttérre, amelybe Zakariás Könyve hetedik fejezetében a böjt kérdése áll.

Két nagy történelmi esemény határozza meg – és mintegy keretezi is – a Zakariás próféta alatti hazatérést és újrakezdést.
a) A babiloni fogságból való hazatérés egyben a nép kollektív bűnbánatát, Istenhez visszatérését is jelzi. Ennek alapja (és egyben következménye) az, hogy Isten is visszatér az ő népéhez. Korábbi haragja elmúlt, megengesztelődött, ezért ígér neki új, megváltott életet.

b) Isten visszatérése és a jólét ígérete egyben felkészíti a választott népet azokra a világtörténelmi csapásokra, amelyek Jeruzsálemet, „mint az Isten világkormányzó hatalmának középpontját” fenyegetik, s amellyel újabb, ismeretlen népek közé történő szétszóratás jár együtt. Ám ennek a jövendőnek a végidők szorongattatásai után jó kimenetele lesz, hiszen „Isten jelenlétének világosságában kibontakozhat és örökké tartani fog a megváltottak szent élete” (Ina Willi-Plein).

Az új, megváltott élet természetes középpontja a helyreállított szentély és a helyreállított istentisztelet. Ez utóbbi a békés egyetértést hozza magával, az igazságon alapuló emberi együttélést. Mind a most felolvasott 7. rész, mint a jövő heti 8. rész hangsúlyozza ezt az új életminőséget, amit – mi teológusok, bizonyos pleonazmussal – az élet istentiszteletének szoktunk aposztrofálni. „Ezt mondja a Seregek Ura: Igazságos ítéletet hozzatok, szeretettel és irgalmasan bánjatok egymással! Az özvegyet és az árvát, a jövevényt és a nyomorultat ne zsákmányoljátok ki, és ne tervezzetek egymás ellen magatokban semmi rosszat!” (7,9–10) „Elhatároztam ezekben a napokban, hogy jót teszek Júda és Jeruzsálem házával. Ne féljetek! Ezeket kell azonban megtartanotok: Igazat mondjatok egymásnak, hűséggel és békével szolgáltassatok igazságot kapuitokban. És egyiketek se gondoljon szívében rosszat felebarátja ellen, se ne szeressétek a hamis esküt, mert mindez olyan dolog, amit gyűlölök – mondja az Úr … Csak az igazságot és a békét szeressétek!” (8,15–17.19)

Ezt a törvényt meghallani annyi mint Istentől meghallgattatni, a törvény – az isteni ige – be nem tartása pedig azt jelenti, hogy imádságaink is meghallgatás nélkül maradnak. Ebben a formulában foglalható össze a múlt ítélete (a fogság) és a jelen törékeny, ingatag jól léte is. Azért ingatag, mert az ítélet lehetősége benne maradt. A szenthely és annak felépítése (lelki templommá épülése is!) kívánatos, gyönyörű országot ígér, békét, egyetértést és igazságosságot.

Az ország pusztulását, a szétszóratást, az otthonból való elűzetést Kálvin a hazátlansággal kapcsolja össze. A hazától földrajzilag távol élni egyben lelki hontalanságot is jelent: olyan népek közé kényszerül a száműzött, amelyeket sem ő nem ismer, sem azok Izraelt nem ismerik. A hazájából száműzött, „hugenotta” Kálvin jól látja a Zakariás korabeli félelmet. Azért félelmetes dolog idegenek közé jutni azért jelenthet megsemmisülést, mert Izrael kultúrája és kultusza beleolvad azokéba, „az új és bizonytalan szokások” világába. Igen, mert Izraelnek a haza nem pusztán földrajzi térség, hanem az a hely, ahol a szentély állt, és ahol – minden remény szerint – újra állni fog: „terra, ubi prius fuerat templum et invocatum nomen Dei”, ahol először hívták segítségül az Úr nevét, és emeltek neki templomot.

Nem véletlen az, hogy Árpád-kori templomainkra büszkék vagyunk. Ha egy-egy erdélyi, vagy a másik hazában lévő templomunk és egyháza rajta van a 14. századi pápai tizedjegyzéken, akkor az nem egyszerűen ősiségünk és önazonosságunk bizonyítéka, hanem azért erősíti nemzeti, emberi identitásunkat is, mert ott hívták először segítségül az Úr nevét. A falu, a község és népe azóta él, amióta a Szent István-i törvény értelmében temploma lett. Amióta Krisztus népe.

Amikor közel húsz éve Dél-Afrikában jártunk, a búr reformátusok büszkén mutatták legelső, 17. században épült fokvárosi templomukat, az „anya-egyházat” (moederkerk). Anya-egyház, mert azt fejezte ki: Isten itt az idegen földön, idegenek között otthonunkká lett. Ehhez a hitvalláshoz azzal a büszkeséggel – amilyennel mi is részletezzük Árpád-kori templomaink történetét – tették hozzá: Afrika legdélibb szirtfokát Vihar-foknak nevezték, de amikor ez a templom felépült, elnevezték a Jóreménység fokának, s azóta is így hívják. Ámen.