Az unalomérzet tulajdonképpeni jelenségéről az Ószövetség néhány helyén olvashatunk. Ennek fogalmát a qúc igegyök hordozza, amely ott, ahol az unalomérzetet fejezi ki, kizárólag csak személyes igemódban fordul elő.
A qúc igegyök egyaránt szolgál az utálat, undorodás, illetve az unalom érzetének, mint történésnek kifejezésére. Ilyen tekintetben hasonlóságot mutat a magyar nyelvi gondolkozással, amely szintén egy gyökből vezeti le az unalomnak, valamint fokozott megnyilvánulásának, az undorodásnak érzetét. De míg a magyar nyelvben jól elkülönül egymástól az azonos gyökből képzett unni és a gyakorítóképzős undorodni ige, addig a héber qúc alapjelentése egyaránt szolgál e kettő kifejezésére, és innen erednek a fordításokban észlelhető különbségek, éspedig annak függvényében, hogy a fordítók mennyire tartották fontosnak a folyamatos unalomérzet következményének, az utálatnak vagy undornak kiemelését. A héber ige abban is különbözik a magyartól, hogy mellékjelentése a félelemérzet, a megrettenés kifejezésére is szolgál.
A qúc ige mindenekelőtt emberi unalomérzetet írja le. Viszont nem a rövidtávú és átmeneti változatát, hanem a tartósabbat és annak következményét, illetve patologikus megnyilvánulását, az életunalmat.
Egy esetben (Lev 20,23) Istenre vonatkozik éspedig fokozott jelentésével, hogy tudniillik pogány törvényeik és életvitelük miatt utálta meg Kánaán népeit. Itt a Biblia antropomorf képpel érzékelteti az Isten szentségéből következő követelmény komolyságát. A qúc igének tehát csupán ezen a helyen van teológiai súlya és ebben az esetben a megvetni, utálni (tá‘av) ige teológiai tartalmával mutat hasonlóságot.