Ahogyan híres kortársa, Kolumbusz a Földről, a fizikai világról alkotott képünket változtatta meg visszavonhatatlanul, Luther Márton és a Reformáció magát a világot alakította át. Ennek jelentőségét felbecsülni, hatásának mélységét értékelni nem a politikusok dolga, illetékessége.

Ezért, ha megengedik, inkább arról beszélek, mit jelent számunkra, erdélyi magyarok számára a Reformáció.

„Erdélyben tél-túl villámlani kezdett Isten igéje”, írta Heltai Gáspár visszatekintve pár évtizeddel a Reformáció kezdete után.

Mert a Reformáció átalakította a világot, és átalakította Erdélyt is. Sőt, ennél többet tett.

Ahogyan a magyarság általában Szent István megtéréséhez, a kereszténység felvételéhez kötheti 1000 éves identitásának születését, úgy számunkra, erdélyi magyarok számára Luther Márton tanai és a nyomukban keletkező kreatív káosz jelentősen hozzájárult az erdélyiség, a transzilván-szellemiség születéséhez. És ez ma közös örökségünk.

Az erdélyiség mint mentalitás, kritikai gondolkodás és kreativitás, onnan nézve a modernitás kezdete, az akkori uralkodó eszmékkel szemben fogant meg. Protestálók avagy protestánsok újraértelmezték magukat, saját helyüket az akkori világban, viszonyukat a keresztény hithez, a másik emberhez, és újragondolták céljaikat és küldetésüket e világon. 

Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy az erdélyi észjárás a Reformáció korában kristályosodott ki, vált egyedivé – a maga korában egyenesen különlegessé. Amikor a tordai országgyűlés 1568-ban kimondta a vallásgyakorlás szabadságát, az akkor művelt Nyugaton még nagyban folyt a vallásüldözés. Gondoljunk csak a hugenották tragikus történetére.

Azt mondták ki Tordán, hogy „... a prédikátorok az evangéliumot prédikálják, hirdessék, kiki az ő értelme szerint, és az község ha venni akarja, jó, ha nem penig senki kényszerítéssel ne kényszerítse az ü lelke azon meg nem nyugodván, de oly prédikátort tarthasson, az kinek tanítása ő néki tetszik. Ezért penig senki (...) az prédikátorokat meg ne bánthassa, ne szidalmaztassék senki az religióért senkitől, az elébbi constitutiók szerént, és nem engedtetik ezt senkinek, hogy senki fogsággal, avagy helyéből való priválással fenyőgessön az tanításáért, mert a hit Istennek ajándéka, ez hallásból lészön, mely hallás Istennek igéje által vagyon.”
 
Tisztelt Ünneplők!

Az erdélyi magyar észjárás lényege éppen ez: sokfélék vagyunk és mindezt derűsen, békével vesszük tudomásul.

Összeköt bennünket kultúránk, nyelvünk, de különbözünk hitünkben, és tiszteletben tartjuk a másokét. Nem kényszerítjük rá azt senkire. És ez így van 450 esztendeje.

Isten igéje villámlott, ahogy a kortárs mondja. Az erdélyi magyarok közössége pedig gyorsan, alig néhány évtized alatt megtanult pár dolgot.

Először is a toleranciát. És még sok egyéb mást is. Például azt, hogy a közösség erejét iskoláinak ereje határozza meg. Biztos vagyok abban, hogy többek között azért beszélhetünk ma itt a Reformáció jelentőségéről, mert őseink néhány száz éve úgy döntöttek, hogy iskolákat fognak építeni.

Gondoljuk csak a következőkre: amikor kilépünk a Farkas utcai templomból, balra a Református kollégium épületét látjuk, amelyet 1545-ben alapítottak. Ha tovább megyünk a Farkas utcán, hamarosan elérjük a jezsuita alapítású Báthory Líceum épületét. Ezt az iskolát 1579-ben alapították. És akkor még ott az Unitárius kollégium is, pár perc járásra, 1557-ből.

Talán nincs még egy város a kontinensen, ahol ilyen sűrűn fordulnának elő 400-450 éves iskolák, mint Kolozsváron.

És talán az sem véletlen, hogy az erdélyi magyar emberek hősei nemcsak hadvezérek, híres erdélyi fejedelmek és államférfiak, de tanítók, prédikátorok és tudósok is: Apáczai Csere Jánostól Baróti Szabó Dávidon át Brassai Sámuelig, a Bolyaiaktól Kőrösiig.

A három egyház azon vetélkedett akkoriban, hogy melyik hoz létre és működtet jobb iskolát. Bár sohase lenne közöttünk ennél másabb és nagyobb rivalizálás.

Sorolhatnám még a Reformáció máig ható eredményeit, de azt javaslom, fordítsuk tekintetünket inkább mai tennivalóink felé.

Hiszen a múlt nemcsak azért van, hogy tanulmányozzuk, hanem azért is, hogy tanuljunk belőle.
 
Tisztelt Ünneplők!

A történelemkönyvekből megtanultuk, hogy Erdély aranykora mikor kezdődött és mikor ért véget. Azt meg már szüleink, nagyszüleink tapasztalatából és saját életünkből is tudjuk, hogy milyen volt az elmúlt 100 év ezen a vidéken. Ezerből száz – ha innen nézem, nem sok, de ha azt nézem, hogy három-négy nemzedék élete, akkor viszont nem kevés. Ezerből ötszáz. Ezerből négyszázötven. Ezerből száz. Napestig el lehetne játszani ezekkel a számokkal.

Isten igéjének villámlása megacélozta hitünket. A korabeli viták, néha véres konfliktusok ellenére megerősítette ennek a közösségnek a keresztény gyökereit, integrálta Erdélyt az európai fősodorba.

Isten igéjének villámlása után pár száz évvel tankok és ágyúk torkolattüzének villámlása következett. Az első világháború nekünk, erdélyieknek is új helyzetet teremtett számunkra.

Nem kértük azt, de elfogadtuk, tehettünk volna másképp? És ekkor ismét újra kellett fogalmaznunk helyünket és céljainkat a világban, számba kellett vennünk eszközeinket, utat kellett keresni – és ahol nem volt –, új utakat kellett építeni. Szinte mondhatnám azt is, hogy szerencsére sok évszázados tapasztalatunk volt már ebben.

Igaz, hogy nemcsak diktátumot, de ígéretet is kaptunk. Ígéretet arra, hogy azok maradhatunk, akik vagyunk: erdélyi magyarok.

A gyulafehérvári nagygyűlés ígéreteiről beszélek.

Mindenki tudja, hogy Tordától Gyulafehérvár alig egy órányi járásra van – ha megépül egyszer az autópálya, akkor fél órányira lesz. Az ott három és fél évszázadnyi különbséggel elhangzottak papíron még közelebb vannak egymáshoz.

Ehhez képest azt látjuk, hogy ígéret és tett között akkora a távolság Gyulafehérvár esetében, mint Makótól Jeruzsálem. Ígéret és tett között nemhogy erdélyi autópálya, de még egy gyalogösvény sem épült 100 év alatt.

Ha mérleget akarunk vonni a Gyulafehérvár óta eltelt évszázadról, a következőket látjuk:

E száz év első húsz és utolsó huszonhét évét leszámítva diktatúrában éltünk. Nemhogy kisebbségi jogok, de az általános demokratikus alapjogok sem érvényesültek. Ne feledjük, hogy nemcsak kommunizmus volt Romániában: előtte királyi diktatúra, majd a második világháború következett.

A maradék időben egy magát etnikailag nemzetállamnak definiáló ország keretei között adatott meg élnünk.

Minden egyes jogért és minden egyes intézményért többször meg kellett harcolnunk. Egy-egy eredmény sohasem jelentett győzelmet, minden egyes előrelépésben benne rejlett a visszafordíthatóság.

Ami száz éve bosszantó realitás.

A tordai országgyűlés hagyományából és a gyulafehérvári ígéretekből semmiképpen nem következett mindaz, ami velünk történt.

Az, hogy éppen mennyi jogot tudunk megszerezni, szinte soha nem a mi akaratunkon, a mi tudásunkon, munkánkon és kitartásunkon múlott, hanem a román belpolitika és gyakran a világpolitika függvénye volt.

100 év alatt túl kevés olyan ember volt a román politikában, aki azt gondolta, hogy a gyulafehérvári ígéreteket be kell tartani. Mi emlékeztetjük a többieket erre, és közben élünk azokkal a lehetőségekkel, amelyeket a politikai érdekek és kényszerek teremtenek.

Mondják is néha – mostanában egyre gyakrabban –, hogy furák ezek az erdélyi magyarok, hiszen száz éve ugyanazt hajtogatják, nem felejtenek, állandóan Gyulafehérvárra hivatkoznak.

Érdekes módon, akik így beszélnek, soha nem teszik fel azt a kérdést, hogy miért kell őket emlékeztetni a be nem tartott ígéretekre.

Hát azért, mert a gyulafehérvári ígéretek nem teljesültek, sőt, ha a politikai széljárás változik, veszélybe kerül az a kevés is, amit egyszer már megszereztünk.

Addig fogunk küzdeni, a lehetőségeket vizslatni, és a határokat feszegetni, ameddig ez meg nem változik.

Mert ez a dolgunk nekünk, erdélyi magyar politikusoknak és közösségi vezetőknek. Nem a múlt sérelmei miatt, hanem a jelen követelményeinek alázattal megfelelve.

Nemcsak azért, mert az ígéret szép, hanem legfőképpen azért, mert igaz és jó állítás: egy ország akkor lehet igazán erős, ha közösségei is azok. És a többség mindig felelős a kisebbségért.

A reformáció ma is önmagunk megreformálása, önmagunk újragondolása, helyünk keresése a 21. században, ebben a változó világban. Keresztény gyökereink ápolása közös feladat. 

Ma sem lehet másképpen, csak kritikai gondolkodással mindarról, ami iránt kétséggel viseltetünk, kreatív módon újrateremtve mindazt, ami emberi ésszel és erővel elrendezhető, s kapaszkodva azokba a keresztény értékekbe, amelyek évszázadokon át megvilágították a legsötétebb éjszakát, és utat mutattak a reménytelennek tűnő pillanatokban is.

Újraértelmezve, újragondolva, de a lényeget el nem felejtve – Luther Márton nyomán a nagyszerű író, Sütő András mondta, és vele együtt mondjuk mi is: itt állunk, másként nem tehetünk. És folytathatjuk: itt élünk, másként nem tehetünk.

Ez a mi dolgunk.
Ez a mi adottságunk.
Ez jelöli ki teendőinket.
Ennek szellemében cselekszünk.

(Kelemen Hunor beszéde meghallgatható ezen a videófelvételen (2:22:10), vagy elolvasható ezen az oldalon.)