Martin Buber „testvérbátyjának” nevezte Jézust. Sok jelentős 20. századi zsidó gondolkodó hasonló rokonszenvvel tekintett a názáreti rabbira, akit munkásságukkal ismét „haza” kívántak hozni a judaizmus világába (David Flusser, Schalom Ben-Chorin, Vladimir Jankélévitch, Vermes Géza, Heller Ágnes stb). Pinchas Lapide (1922–1997) zsidó vallástudós, író, diplomata is közülük való, aki sokat tett a zsidó – keresztyén párbeszéd előmozdításáért. De mennyire széles vagy keskeny a küszöb az „objektív” vallástudományi kutatás igazsága, valamint a Jézust Messiásnak valló hit igazsága között? Történelmi tényként kezeli például, hogy „Jézus, akit megfeszítettek, aki feltámadott és aki a hit példaképévé emelkedett, meghódította az egész Római Birodalmat”. (55) Mennyit fogadhat el valaki Jézus „nagyságából” anélkül, hogy keresztyénnek vallaná magát? Az alábbi előadás célja először az, hogy bevezessen egy olyan gondolkodó belső logikájába, aki önmeghatározása szerint „zsidó újszövetséges”. Második lépésben felidézzük a II. Vatikáni Zsinat tanítását a zsidó–keresztény viszonyról, mely a maga korában egészen új alapokra helyezte ezt a történelmileg olyannyira terhelt kérdést. Harmadsorban ismertetjük annak a huszonöt tekintélyes ortodox rabbinak a 2015-ben kiadott nyilatkozatát, akik a kereszténység értékeit elismerve szintén a két fél közötti párbeszédet szorgalmazzák. Záró reflexiónk annak a döbbenetes lehetőségnek ad hangot, hogy kétezer év átkos ellenségeskedése után, talán valamilyen gyökeresen új – akár üdvtörténetinek is nevezhető – korszak küszöbén állunk az ősatyák népe és Krisztus gyermekei viszonyában.