Nagy horderejű döntésekbe nem szólhat bele mindenki; beszélni viszont minden ember beszél. És az is kommunikál, akinek valamilyen betegség korlátozza beszédkészségét. A homo loquens tágabb értelemben a kommunikáló ember. Dolgozatunk elsősorban a beszéd etikájának az alapkérdéseit kívánja feltárni és kritikailag bemutatni, ezt azonban csakis ennek a tágabb kontextusnak a figyelembevételével tehetjük meg. Hiszen az etikai vizsgálódás tárgya sohasem csupán a vonatkozásaitól elmetszett tett, gondolat vagy beszéd, hanem minden esetben az ember, aki cselekszik, gondolkodik és beszél – mégpedig egy adott helyzetben, adott motivációk, célok vagy éppen kényszerpályák mentén. Az emberi magatartás, viszonyulás, szándék jeleként értelmezett beszédbe ily módon nyilvánvalóan beletartozik adott esetben a hallgatás és az elhallgatás, vagy éppen a testbeszéd nyelve és ennek megannyi dialektusa. Amikor a beszéd erkölcséről szólunk, magára az emberi kommunikációra kívánunk etikailag reflektálni egy olyan társadalom kontextusában, amelyet úgy át- meg átsző a mellébeszélés, félreinformálás, csúsztatás, az árnyalt, vaskos és gyilkos hazugságok tömkelege, hogy ember legyen a talpán, aki itt még tájékozódni tud, és amit sok kutató egyszerűen csak hazugságtársadalomnak (Lügengesellschaft) nevez.
Miért jelent etikai problémát a nyelv? Mert erkölcsileg meglehetősen problémás maga az ember, aki a nyelvet használja. Jakab apostol az emberi szív ambivalenciájának tükrét látja a nyelv drámai kettősségében: „Ezzel áldjuk az Urat és Atyát, és ezzel átkozzuk az Isten hasonlatosságára teremtett embereket. Ugyanabból a szájból jön ki áldás és átok.” (Jak 3,9.10)