Nem kevesebb a dolga a protestáns lelkipásztornak, mint hogy rátaláljon az Írás értelmére, és üzenetté formálva lényeges közlésként közvetítse az isteni gondolatot az eligazításra, a jobb, igazabb élet megtalálására váró híveknek. Általános érvénnyel, mégis konkrét hallgatóságot tartva szem előtt Kányádi Sándor így foglalta össze a feladatot, játszva, magyarul: „aki megért s megértet egy népet megéltet.” A természetes igény mögött meghúzódó problémát a Szentírás igehelyeivel bajlódó igehirdető ekként vetheti fel konkrét kérdéssé tömörítve: „Mit lehet mondani erről a textusról?” A kérdésben általános tapasztalatként jut kifejezésre az a felismerés, hogy a Szentírás nem vagy nem mindig szólal meg önmagától. A közlendő belevész a szavak és mondatok, az adatok, események és jelentések sűrűjébe.

Luther a Szentírás magyarázásáról szólva az Írás alapvető érthetőségéből indult ki. A Biblia szava egyszerű és világos, nem szorul külön magyarázatra. Mindenki számára elérhető és hozzáférhető. Mindenkinek megadatott a lehetőség, hogy kézbe vegye, forgassa, olvassa és okuljon belőle. Luther ezzel kivette az Írás magyarázatát az egyházi tanítóhivatal kezéből és a hívő ember kezébe tette le. Jól ismert mondása, miszerint a Szentírás önmagát magyarázza (sui ipsius interpres) kifejezésre juttatja, hogy az Írás kulcs önmaga megértéséhez; íráshelyet íráshellyel kell megvilágítani, a nehezebben érthető homályosabbat a világossal és egyértelművel. Ahol az Írás magyarázatra szorul, ott sincs az Írásnál szerencsésebb eszköz és nagyobb segítség a megértéshez. Az Írás lényege magából az Írásból tárható fel. A körülmények miatt azonban Luthernél ez az alapvető tétel nem került további kidolgozásra. A valóság összetettebbnek bizonyult az ésszerű elgondolásnál.

Luthernek korán fel kellett ismernie, hogy a Szentírás érthetőségéről és egyértelműségéről vallott nézete nem vezet egységes magyarázathoz. Ki-ki a maga módján fejtette ki az Írás értelmét különböző íráshelyeknek, igei gondolatoknak juttatva központi szerepet. A korabeli hivatalos egyház ezért támaszkodott a tradíció és a tanítóhivatal tekintélyére. Hamar megmutatkozott a korai protestáns hermeneutika sebezhető pontja, amelyet Luther ellenfelei és a hivatalos egyház kíméletlenül a reformátor ellen fordítottak.

A probléma kezelésére Melanchton a retorikát hívta segítségül, feltételezve, hogy ha a retorika tanácsot ad a mondanivalóvá érlelt gondolat hatásos beszéddé formálásához, fordított irányú alkalmazása révén eligazítást nyújthat a szöveggé merevedett beszéd értelmének a feltárásához is. Flacius a grammatikát emelte mindenek fölé, azt állítva, hogy a helyes megértés fő akadálya a héber és görög nyelv természetének sekélyes ismeretéből fakad. Későbbi munkálkodásuk azonban azt példázza, hogy maguk is felismerték: módszerük nem vezet kielégítő eredményre. A megértést nem tudták egysíkúan kikényszeríteni bizonyos írásfejtő szabályok és eljárások alkalmazásával még akkor sem, ha azok segítséget nyújthattak, s így közelebb vihettek a megértéshez. Ezzel a módszertani probléma vált a protestáns írásmagyarázat próbakövévé: melyik a helyes vagy helyesebb, az inkább célravezető módszer?

Schleiermacher a 19. század első évtizedeiben a megértés általános szabályairól és feltételeiről elmélkedve új fogalmat vezetett be az interpretáció történetébe. A megértés mindenekfelett a divináció révén megy végbe. A divináció nála nem valamiféle isteni sugallatot jelöl, amire várni kell, vagy amit imádságban kérni kell. A divináció egyfajta előre nem látható, be nem tervezhető rátalálás, rábukkanás a dolgok értelmére. Schleiermacher ajánlott ugyan általános módszereket az értelmezéshez, azonban következetesen lemondott arról, hogy azok alkalmazására szabályokat adjon, vagy akár döntő jelentőséget tulajdonítson e módszereknek. Felismerte, hogy a megértés több a szabályok szakszerű alkalmazásánál.

A divinációról azonban éppen esetlegessége és véletlenszerűsége miatt nem lehet konkrétumokat mondani. Hisz a megértésre eszerint csakis valamiféle elemezhetetlen intuíció, lelki ráhangoltság révén van esély. Olyan pillanatnyi adottság ez, amelyet nem lehet elsajátítani és pontos utasítást követve végrehajtani. A divináció kreatív mozzanatot jelöl, az előidézettség menete azonban homályban marad; tapasztalatot összegez, de nem terel mindenki számára járható útra. A megértés sokkal inkább a kitalálás, ráérzés következménye, semmint a tudatos nyomozó, kutató tevékenység eredménye, s ezért megfoghatatlan.

Schleiermacher elmélkedése a divinátióról válaszként született a korában már feltörekvő és a megértésre jutás területén egyre népszerűbb történetkritikai megközelítésre. A 19. századra a szellemtudományok közül egyértelműen a történelemtudományé lett a vezető szerep, melyhez a történeti jellegűvé vált írásmagyarázat is igazodott. A természettudományok racionalitásán és módszertudatosságán tájékozódva a történetkritikai irányzat az emberi észt tette meg minden dolgok döntőbírájává. Helytálló és érvényes igazságnak csak azt tekintette, ami evilági törvényszerűségek alapján az emberi értelem számára átlátható. A tárgyi igazság feltárását tűzte ki célul, mely a módszeresség biztos támaszával igazolható, szilárd és minden tekintetben helytálló eredményeket produkál.

E mai napig befolyásos irányzat azonban túlságosan magasra állította a mércét, és figyelmen kívül hagyta kutatása tárgyának, a szellemtudományok sorába tartozó történelemnek a valódi természetét, mely merőben más, mint az egzakt tudományoké. A legfőbb probléma abban rejlett, hogy miközben elismerte minden emberi tudás általános történetiségét – vagyis meghatározottságát, viszonylagosságát, esetlegességét –, mégis a történelem valami abszolút tudására tört. Az eredmények, főleg kezdetben igencsak kiábrándítónak bizonyultak. A bibliakutatás terén annyiféle eredmény született, ahány kutató. A módszeresség nem vezetett ellenőrzött és egységes következtetéshez. Azt azonban feltétlenül el kell ismerni erről az irányzatról, hogy évszázadokat átívelő története során óriási mennyiségű ismeretanyagot halmozott fel, amely nélkül a mai írásmagyarázat lényegesen szegényebb lenne. Módszerei mára letisztultak és kifinomultak, az eltérő eredmények pedig lehetséges alternatívákként léteznek egymás mellett, noha a többségi vélemény egyfajta mértékadó és irányt mutató konszenzusként követel nagyobb tekintélyt önmagának a kevesebbek által képviselt más véleményeknél.

Gadamer, e buktatókat látva és az egzisztencialista filozófián tájékozódva új úton indult el a megértés problémájának feltárására. Abból a megfontolásból indult ki, hogy bármihez közelítsünk is a megismerés szándékával, előre bizonyos elvárásokat támasztunk iránta. Előzetes elvárásainkat nem tudatosan dolgozzuk ki, hanem mintegy öntudatlan, rejtett kérdésként visszük magunkkal és vonjuk be a megértés folyamatába. A megértés előfeltételezettségünk következménye. Egész lényünkkel, teljes valónkkal olyannyira bele vagyunk vetve saját világunkba, hogy képtelenek vagyunk függetlenedni tőle. A magunk módján magunkra nézve értjük meg a dolgokat, amikor azokat magunkhoz igazítjuk. Ezért a dolgokat nem úgy ismerjük meg, amint vannak, hanem csak aszerint, ami számunkra feltárul belőlük. A megértés ezért egyúttal mindig önmegértés, önmagunkkal való szembesülés. Minden megértésbe belevonjuk magunkat olyannyira, hogy megértés és alkalmazás egybeesnek.

Gadamer követelményként fogalmazza meg a saját elvárásaink tudatosítását annak érdekében, hogy az ellenőrizhető legyen a megérteni kívánt másikkal való foglalkozás rendjén. Nem másról van itt szó, mint elfogultságunk és előítéleteink belátásáról, sajátos érdeklődésünk tisztázásáról a (jobb) megértés érdekében. Kérdés, hogy mindez milyen mértékben lehetséges. Gadamer úgy látja, hogy elfogultságunkat soha nem vagyunk képesek teljesen megszüntetni olyan mértékig, hogy a megérteni kívánt másik, esetünkben egy íráshely, egy szöveg tartalma teljesen egészében megmutatkozzék a maga másságában. Előfeltevéseink nem a tudatunk, hanem sokkal inkább a létünk szintjén hatnak, ezért nem függetlenedhetünk tőlük teljesen. Önmagunkkal veszünk részt a megértésben, nem kilépve magunkból megközelíthetetlen, érinthetetlen, befolyásolhatatlan ítélőbírókként.

Zárógondolatomban mindenekelőtt a Tiszteletes ifjúsághoz fordulok.

Kedves Hallgatóink!
Arra kérem Önöket, hogy PTI-ben eltöltött idő alatt igyekezzenek mindent megtanulni. Figyeljenek oda komolyan tanáraik tudására, tapasztalatára, véleményére. Olvassanak el mindent, ami elolvasható, s ahogy előrehaladnak az ismeretekben, válogassák meg egyre inkább olvasmányaikat. A Szentírás olvasására fordítsanak különös gondot.

Gadamertől feltétlenül tanuljanak meg ezzel kapcsolatban két dolgot.

Először: Amit egyáltalán nem ismerünk, képtelenek vagyunk megérteni, mint ahogy nem érthetünk meg egy korábban még soha nem hallott nyelvet. Előfeltevéseink, előzetes elvárásaink által nyernek a dolgok értelmet. A teológiai ismeretek tárháza jórészt új világ. A szorgalmas tanulmányozásból az az előzetes épül fel, ami által minden további értelmet nyerhet.

Másodszor: Számolniuk kell azzal, hogy a megértésben mindig megmaradnak az előzetes ítéletek, értelemelvárások: nincs teljesen objektív, pártatlan, befolyástól mentes megértés. Két irányban érdemes ezt tudatosítanunk önmagunk előtt.

Az egyik: Minden, amit tanulnak, hallanak, olvasnak, magában hordozza egyben a közlő fél meghatározottságát is. A tényként előadottak mögött valahol tetten érhető a másik egyéni érdeklődése a dolgok iránt. Ezért rá kell kérdezniük arra, hogy mi motivál egy-egy értelem-megnyilatkozást vagy véleménynyilvánítást. Mindennel szemben tanúsítaniuk kritikai magatartás.

A másik: Hasonló kritikai komolysággal és őszinteséggel kell felmérniük saját elfogultságukat is a dolgok iránt. Különben teljesen egyoldalúvá válnak, s annak a másiknak, a sokszor idegennek és különlegesnek nem adják meg az esélyt, hogy felfedje igazi valóját önök előtt. Miért olyanok a dolgok, amilyennek feltűnnek? Miért képvisel valaki egy adott véleményt? Mi mozgatja, mi befolyásolja, mi határozza meg talán annyira, hogy önmaga számot sem ad róla önmaga előtt? Ezek igazán izgalmas kérdések.

Tudniuk kell, hogy a nézetbeli különbségek sohasem tűnnek el; sem a másik fél, sem én magam nem tudom teljesen levetkőzni meghatározottságomat. De ha komolyan igyekeznek egyfelől minden területen meglátni a háttérben meghúzódó indítékot, másfelől feltárni és korlátozni a saját meghatározottságukat, helyesebb véleményt alkothatnak a körülöttünk végbemenő folyamatokról. Bölcsebbek és értőbbek lesznek, olyanok, akik a dolgok mélyére hatolnak – egyben talán megértőbbek, türelmesebbek és belátóbbak is. Olyan tulajdonságok ezek, amellyel magasra emelhetik annak a szolgálatnak az értékét, amelyre itt készülnek. A kegyelmes Isten legyen segítségükre ebben!

Tisztelt Hallgatóság! Kedves Testvéreim!

Örömmel jelentem, hogy hallgatóink létszáma tízes nagyságrenddel növekedett az előző évihez képest: a 2017–2018-as tanévben 31 ifjút vettünk fel alapképzésünk első évfolyamára, s ezzel hallgatóink száma 169: tavaly 159-en iratkoztak be alap és magiszteri képzésre az év elején. Nincs tehát okunk panaszra. Egyházak szerinti megoszlásban a kép a következő: az EREK-ből 89(+1) hallgató, KREK 48(+7), MUE 28(+0), (R)ELE 4(+2) hallgató tanul Intézetünkben.

Ebben a tanévben is sok feladat vár diákra, tanárra, Intézetünk minden munkatársára. Végezzük feladatainkat azzal a bizalommal, hogy a minden kegyelem Ura számon tart minket, s Ő juttatja célba engedelmes igyekezetünket.

Az előttünk álló héten ünnepi konferencia keretében emlékezünk meg az 500 éves reformációról csütörtökön és pénteken. Szombaton fenntartó egyházaink szervezésében kiemelt ünnepség keretében adunk hálát a Teológia épületének felújításáért. Ez alkalommal intézetünkbe látogat Magyarország miniszterelnöke is.

A magiszterképzésünk II., végzős évfolyamán tanuló református hallgatók teológiai tanulmányaik mellett gyülekezeti gyakorlatot is végeznek ettől a tanévtől kezdve. Az előkészületek megtörténtek, a gyakorlatot teljesen be tudtuk építeni tanmenetünkbe, jó reménységgel vagyunk afelől, hogy hallgatóink tanulmányaik befejeztével kellő tapasztalattal kezdhetik meg lelkészi szolgálatukat.

Távlati, de nem elodázható teendőként tekintünk Intézetünk magiszteri képzésének újraakkreditálására. Az elmúlt év őszén hozott határozatával az állami tanügyi hatóság – a korábbi teljesítmények alapján, ideiglenes működési engedéllyel – felvett a doktori iskolával rendelkező egyetemek sorába. Komolyan fontolóra kell vennünk tehát, hogy milyen formában tudunk tartalmat adni és érvényt szerezni a keretként adott helyzetünknek.

Tanári karunk új taggal bővült dr. Papp György fiatal kollégánk személyében, aki intézetünkben jelenleg a bibliai nyelveket oktatja. Eredményes munkát, a feladatok elvégzéséhez erőt kívánunk neki. Kísérje életét és munkásságát a kegyelmes Isten áldása!

Tanári karunk egy taggal szegényebb is lesz október 1-től. Kelemen Attila tanártásunk 27 évi elkötelezett oktató-nevelő és szervező tevékenység után nyugdíjba vonul. A körülmények alakulása miatt erre a lépésre hamarabb került sor, mint gondoltuk, de hisszük azt, hogy így családja körében férjként, apaként, nagyapaként még hosszú ideig jelen lehet és betöltheti szerepkörét, amelynek egy lelkes és elkötelezett tanár a sok elfoglaltsággal járó oktatói-nevelői munka mellett nem minden esetben tud maradéktalanul eleget tenni. Kedves Tanár Úr! Kedves Nagytiszteletű Asszony! Kedves Kelemen Család, a PTI egész közösségének a nevében Isten gazdag áldását kérem életükre!

Ezekkel a gondolatokkal a 2017–2018-as tanévet megnyitottnak nyilvánítom!

Kolozsvár, 2017. szeptember 24.

Kállay Dezső