„Mi köze van Athénnak Jeruzsálemhez, vagy mi dolga van az Egyháznak az Akadémiával? Vezet-e út Platón akadémiájától Krisztus egyháza felé?” – tette fel a kérdést Tertullianus az i.sz. II-III. Század fordulója körül. A kérdés, ha nem is ennyire élesen, de számos óegyházi szerzőt foglalkoztatott, és abban a kontextusban, amelyben létrejött, majd elindult göröngyös, de győzelemre vezető útján Krisztus egyháza, határozottan állást kellett foglalni a hellén-római kultúrához való viszonyulással kapcsolatban.
Bethlen terem
Papp György (1983, Beszterce/Bethlen), a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet adjunktusa, ahol héber és görög nyelvet, valamint óegyházi dogmatörténetet tanít. Kutatási területét a Szentírás különböző nyelvi és történeti, illetve a korai keresztyén dogmatörténet teológiai és írásmagyarázati kérdései határozzák meg.
A keresztyén emberkép gyakorta összefonódik a homo viator (vallás)filozófiai eszmével. A földön eltöltött életre, arra a néhány évtizedre úgy tekintünk, mint egy utazásra, vándorlásra. Ebből a megállapításból több kérdés is kisarjadt már az évek során: honnan indultunk egykor és hova érkezünk majd? Ha átutazók vagyunk, akkor ennek megfelelően, hogyan kell nekünk a világhoz viszonyulnunk? És hogyan azokhoz, akik velünk együtt egy időben és egy térben vándorolnak? Péter első levelének címzettjeit jövevényeknek és idegeneknek nevezi a szentíró.
„Nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól.… Nem a világból valók, mint ahogy én sem vagyok a világból való.” (Jn 17,15–16) – kérte Jézus főpapi imájában; és „…ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával, hogy megítélhessétek, mi az Isten akarata, mi az, ami jó, ami neki tetsző és tökéletes (Róm 12,1) – intett és buzdított Pál apostol. Tehát nincs számunkra más mód, mint Isten oltalmába menekülni, eltávolodni; és óvatosan kell tartózkodnunk, elzárkóznunk a „világi dolgoktól”?
A Nagy Konstantin császár alatt végbement változások folytán az üldözött Egyház komoly társadalmi és politikai tényezővé vált a Római Birodalomban. Pozícióját tovább erősítette Nagy Theodosius, aki a keresztyénséget államvallássá tette. A világi hatalom és Isten országa egybefonódott a földi életszférában: az állam hatalmat kínált az egyháznak, az egyház pedig – Isten országának a letéteményeseként – isteni fénnyel vette körül a császár alakját. A világ egypólusúvá vált. A helyzeten Augustinus igyekezett változtatni, kifejtve a két városról szóló tanítását.
Izráel bibliai történelme során átalakult népből vallási közösségé. A kezdeti időben, úgy tűnik, a nemzeti egységet a kultusz, az ugyanabba az Istenbe vetett hit alapozta meg. Mind a törzsi, mind a monarchikus politikai formációk kohézióját az egyazon Isten tisztelete biztosította. Ez egy bizonyos átjárhatósághoz vezetett a vallás és a mi fogalmaink szerinti nemzet képzetei között. A fogság után a tekintélyre emelkedő iratok teológiai látása lesz az az önazonosságjelző (identity marker), amely az „igazi” izraeliták meghatározásának eszköze lesz.
Pages
