Jobb a nyílt feddés a titkolt szeretetnél. A hűség jelei a baráttól kapott sebek, de csalárd a gyűlölködőnek a csókja.
Csaba Balogh
Fenntartható-e a gyermekkeresztség gyakorlata az egyre inkább individualizálódó, a hit személyes megélését és megvallását központba állító keresztyén szemlélettől áthatott egyházi közgondolkodásban? Nagyobb eséllyel mondhatnánk igent az ősi gyakorlatra, ha meggyőző módon igazolhatnák azt a Biblia alapján.
Az előadás Hab 2:4b az Újszövetség és a keresztyén teológia rendkívül nagy hatású szövegének reformáció-korabeli értelmezéstörténetével történetével foglalkozik, Luther és Kálvin Habakuk 2:4-hez írt magyarázatai alapján. Az előadás fölvázolja, hogy e két kommentátor részben eltérő, részben hasonló hermeneutikai alapelvei hogyan konkretizálódnak e konkrét szöveg magyarázatában. A tanulmány rávilágít arra is, hogy exegetikai, nyelvészeti és hermeneutika-történeti ismeretek birtokában hogyan viszonyulhat a mai teológia ehhez a gazdag értelmezéstörténeti örökséghez.
Az előadás két olyan vitatott szövegrészt vizsgál meg Habakuk könyvében (Hab 1:5 és 2:5), ahol a Septuaginta más korai verziókkal való egyező olvasata egy, a Masszoréta Szövegtől eltérő, annál ősibb variánsra enged következtetni. A konkrét szövegtörténeti eredmény mellett az előadás rávilágít arra is, hogy a hagyományos diakrón szövegkritikai gyakorlattól eltérően, amely egy-egy Masszoréta Szöveghez viszonyított eltérést gyakran atomizáltan, elszigetelten közelít meg, módszertani szempontból elengedhetetlen, hogy ezeket az olvasatokat előbb az eredeti szövegek és irodalmi kontextusok tágabb összefüggésében értelmezzük, mielőtt az egymással való összevetésre sor kerülne.
Joggal feltételezhetjük, hogy az Ézs 10,16–19 verseit eredetileg nem erre a helyre írták. A perikópa egy Izrael elleni prófécia része volt. Ezt a hipotézist erősítik meg a szerző által használt metaforák, a szöveg intertextuális kapcsolatai más, Izraelre vonatkozó próféciákkal, illetve a perikópa környezetéből gyűjtött információk is. A relokalizáció révén az Ézs 10,16–19 eredeti értelme megváltozott: az ítélet, amely korábban Izraelre vonatkozott, Asszíria-ellenes beszéddé alakult, azaz azon hatalom ellen fordult, akin keresztül JHVH egykor a saját népe feletti ítéletét hajtotta végre.
A keresztyén teológia szempontjából a prófétai irodalom kulcsfontosságú szerepet tölt be. Az újszövetségi szerzők erre az iratgyűjteményre hivatkoznak, amikor Krisztus messiási mivoltát akarják legitimálni. Bullinger pedig a prófétai küldetésben látja a reformátori egyház igei szolgálatának az analógiáját. Ennek ismeretében nem véletlen, hogy az ószövetségi prófétizmus a bibliatudományokban is rendkívül sok figyelmet kapott. De ez a kutatástörténet mind a próféta személyét, mind a prófétai szövegeket illetően alapvető változásokról tanúskodik.
Az Újszövetség révén a feltámadás a keresztyén teológia egyik alapvető gondolatává vált. De a feltámadással már ószövetségi szövegekben is találkozunk, és az újszövetségi szerzők gyakran ilyen szövegekre hivatkoznak olyan apologetikus összefüggésekben, ahol a feltámadás kapcsán érvelnek. Ez az előadás megvizsgálja az ószövetségi halálról és feltámadásról szóló diskurzus ókori közel-keleti kontextusát és áttekinti a vonatkozó ószövetségi szövegeket, reflektálva azok későbbi értelmezésére is az Újszövetségben és a korai zsidóságban.
Viszonylag kevés olyan hely van a Bibliában, ahol egy-egy karizmatikus tanító közel enged önmagához, ahol a magával ragadó nagy üzenet mögött felsejlik valami abból az emberi tényezőből, amelytől végső soron a Biblia nem csupán szellemi-lelki élvezetet nyújtó aforizmák gyűjteménye, hanem valóban az élet könyve, az életszerű helyzetek könyvévé válik. Pedig ki az, akit ne érdekelne az, hogy egy-egy példaképe, tanítómestere milyen erőforrásokból táplálkozik, miben rejlik a titka annak a mély bölcsességnek és éleslátásnak, és főként következetes kitartásnak, amely az illetőt jellemzi?