Balogh Csaba
Habacuc 2:4 este un text de o importanță majoră pentru teologia apostolului Pavel. Avem de-a face însă cu un text extrem de dificil (o constatare valabilă de altfel pentru întreaga carte a profetului Habacuc), iar traducerile – sau mai degrabă parafrazele – din edițiile de Biblie sau comentarii reprezintă doar variații interpretative ale textului ebraic. Acest studiu este dedicat impactului și interpretării lui Habacuc 2:4b, în special a conceptului credinței, pentru literatura teologică din epoca Reformei.
Habacuc 2:4 este un text de o importanță majoră pentru teologia apostolului Pavel. Avem de-a face însă cu un text extrem de dificil (o constatare valabilă de altfel pentru întreaga carte a profetului Habacuc), iar traducerile – sau mai degrabă parafrazele – din edițiile de Biblie sau comentarii reprezintă doar variații interpretative ale textului ebraic. Acest studiu este dedicat impactului și interpretării lui Habacuc 2:4b, în special a conceptului credinței, pentru literatura teologică din epoca Reformei.
Titlul acestui volum de studii, Despre lucruri prea minunate, își are originea în ultimul discurs al lui Iov cu Dumnezeu în Iov 42:1–6. În străduința sa de a înțelege cauzalitatea evenimentelor și raționalitatea lucrurilor dincolo de o viață pusă la o grea încercare, Iov își vede dorința sa ultimă de a se întâlni cu Creatorul împlinită. Cu toate acestea, nici măcar această întâlnire supremă nu pare să îl ajute să dezvăluie complexa rețea a existențialității umane.
Autorii acestui volum sunt cadre didactice și cercetători la Institutul Teologic Protestant din Cluj-Napoca. Chiar dacă studiile lor nu prezintă o coerență din punct de vedere tematic, tradiția protestantă a autorilor conferă volumului o coeziune internă. Spiritul profetic al protestantismului implică o redescoperire continuă a revelației, o reevaluare necontenită a tradiției interpretative, dar și o introspecție neîncetată a omului conștient de fragilitatea cunoașterii sale.
Hol van az ő eljövetelének ígérete? A nemzetközi vallásbörzén a bibliai vallásosságnak van egy igen sajátos jellege, mégpedig az, hogy lényegét tekintve ígéretekre épül, arra ti., hogy valakinek, akit Isten magához szeretne kapcsolni megígér valamit. S vallásos embernek lenni a bibliai nyelven azt jelenti, hogy hinni abban, hogy ez az ígéret majd valamikor teljesülni fog. Bízni valamiben, ami még odébb van, ami most még nem valóság, csak a szavak, a beszéd szintjén létezik.
Lekció: Ex 19,1-6; 1 Pét 2,9-15
Textus: 1 Tim 2,1–6
Ma imádság vasárnapja van. Egy 5. századig visszanyúló egyházi hagyomány szerint a húsvét utáni ötödik vasárnap a Rogate, azaz: az „imádkozzatok–vasárnap”. Ennek megfelelően a mai igénk is az imádságról szól, mégpedig annak egy sajátos formájáról: „tartsatok könyörgéseket, imádságokat, esedezéseket és hálaadásokat minden emberért, a királyokért és minden feljebbvalóért…”
Arra gondoltam, milyen lenne, ha Pál apostolnak a maga korában meglehetősen közelinek tűnő, de mára már nagyon távolivá vált „bibliai” metaforáit elkezdnénk lefordítani a saját korunk nyelvére? Milyen lenne, ha az igehirdető lelkipásztorra nemcsak az ódon „bölcs építőmester”-ként hivatkoznánk, hanem mint építészmérnökre, aki szakmája iránti nagy érdeklődéssel egy építőtelepen végzi a munkáját? Mi lenne, ha az egyház, a Krisztus teste, azt mondaná az ő Krisztusáról, hogy „jó fej”? S milyen lenne, ha a vasárnapi gyülekezeti alkalomra úgy gondolnánk, mint testépítésre (body building)?
Egy prófétai elhívás- vagy megbízástörténetben az olvasó számára magától értetődőnek tűnhet az, hogy a későbbi küldetés előterében az Ézs 6,5-t a prófétai ajkak minősége foglalkoztatja. Arra való tekintettel, hogy a prófétálás a verbalitás szférájához tartozik, úgy vélnénk, nem szorul különösebb magyarázatra, hogy miért éppen Ézsaiás ajka az, amely a JHVH-val való találkozás rendjén a rémült Ézsaiásnak az első eszmélés rendjén eszébe jut. Mi másról, mint az ajkakról lenne szó egy olyan küldetésben, amely az isteni üzenet szóbeli közvetítését fogja magában foglalni (vö.
Pages
