Főtiszteletű püspök urak, nagytiszteletű egyházi képviselők, mélyen tisztelt tanári kar, kedves vendégeink, kedves diáktársaim!

Mielőtt portásaink képviseletében János bácsi és Sanyi bácsi tágra kinyitná előttünk az Intézet főbejáratának ajtaját, mi pedig végzős hallgatókként mintegy kilépnénk a Protestáns Teológiai Intézet négy falának dimenziójából egy újabb, másik valóságba, szeretnénk röviden visszatekinteni az elmúlt 6 évünkre.

Miután sikeres felvételit nyertünk a teológiára, valóságosan vendégei, részesei lettünk mindannak, amit az Intézet nyújtani kívánt nekünk. Mint jó vendéglátó a Protestáns Teológiai Intézet megterítette előttünk gazdag és bőséges svédasztalát. Ahogy ilyenkor szokás, vendégekként elindultunk felfedezni a kínálatot.

Voltak nagyon nehezen emészthető fogások, hiszen lenyelni azt, hogy két, három vagy éppen 5 diákkal kell megosztani a szobát, amelyből a felsőbb évesek már kilopkodták a jó minőségű bútor darabokat, nem feltétlenül a jó kezdetnek a jele. Emellett senki sem szólt arról, hogy az énközpontú személyiségünket és a sok esetben nagyon naiv hitrendszerünket, a tévhiteket és elképzeléseket otthon kellett volna felejteni. Itt más alapanyagok szolgálnak majd tápláltatásunkra, sóval és világossággal fűszerezik majd életünket. Azt sem volt könnyű feldolgozni, hogy elsőévesekként nekünk volt a legtöbb óránk és feladatunk. Folyamatos versenyt futottunk: a reggeli kolompolás után préces, préces után az ismeretlen betűk és fogalmak országa következett, görög és héber óra után elmaradt az ebéd – a sajátunk igen, de a Margit nénié és Bori nénié sohasem; közben készülni kellett másnapra, de a retorikai kompetenciákon is dolgozni kellett; volt időnk közben a felsőbb éveseknek bevásárolni a Sorából, inkább rövidebb, mint hosszabb ideig kerestük Kolozsvár kincseit, hiszen az egyháztörténet órán nem mindent tudtunk leírni, amit évfolyamfelelős tanárunk diktált, így kénytelenek voltunk este a hiányzó bekezdéseket, néha oldalakat pótolni. Nehezen és fáradtan elértünk az Imaközire, s már lélekben készültünk is az első vizsgaidőszakra. Olyan rohanás volt ez a feltornyosult feladatok közepette, mint Achileusz és a teknősbéka versenye: mindig megtettünk egy bizonyos távot a feladatok közepette, de úgy gondoltuk sohasem érünk majd a végére.

Senki se gondolja azonban, hogy az Intézet vendégeiként nem voltak örömeink. A híres Leibniz előadás és az akadémiai istenteletek előtt végighallgatott István a király rockopera, a könyvtárban átvirrasztott éjszakák, a sikeres licenciátusi vizsga, a számos áldott legációs élmény, az inkluzív hermeneutika, mely megtanított arra, hogy a mű olvasója és szemlélője nélül nincs műértelmezés, „...a liturgia te magad vagy!” mottó, s még a budapesti missziós képzés alatt megírt homiletikai reflexiók is, és annak a felismerése, hogy lelkigondozóként saját személyünk a legfontosabb kompetenciánk, mind - mind arra tanítottak meg bennünket, hogy a teológia értünk és miattunk terítette meg a tudomány és a gyakorlat asztalát.

Számtalan egyéni és közösen megélt élmény, a különböző egyetemi rendezvények, a mindennapok feladatai, nehézségei, gyakran megélt öröm és bánat, számos siker és kudarc, időnként gondok és nehézségek a tanulásban és az élet más területein, az teológustársakhoz, tanáraitokhoz fűződő viszony, igaz, egész életre szóló barátság és számos kibontakozó bizalmas, meghitt vagy remélt kapcsolat – ezek mind-mind itteni életünk természetes velejárói, aktívan átélt, elválaszthatatlan részei voltak, szorosan idekötöttek bennünket.

Kedves professzoraink! A teológia svédasztalán lehetőségünk volt mindent megkóstolni. Volt, akinek a biblika ízlett a legjobban, másoknak a rendszeres- vagy a gyakorlati teológia tárgyköre, megint másoknak az egyháztörténeti kutatás révén feltárt tanulságok épültek be a gondolkodásába és érzésvilágába – de valahol, valamelyik tanteremben, folyosón, könyvben, misszióban, Studiumon, tanári irodában vagy a hátsó udvaron mindenki kapott közülünk valamit Önöktől, ami arra biztatja majd, hogy a teológia tudományával ezután is foglalkozzon, tovább táplálkozzon. Szellemi örökségként visszük magunkkal mindazt, amit itt, itthon tanultunk. Köszönjük, hogy a tanítás mellett, neveltek is bennünket – ez által lett igazán otthonunk a Kolozsvári Protestáns Teológia Intézete! Isten áldja meg gazdagon életüket!

Kedves intézeti alkalmazottak! Az Intézet főbejáratától a konyháig, a könyvtártól az orvosi rendelőig, az első emeleti irodáktól egészen a takarítónők kuckójáig csupa mosolyt és segítőkészséget tapasztaltunk. Köszönjük, hogy folyton érdeklődtek felőlünk, kávéval kínáltak és bölcs tanácsokkal láttak el. Jelenlétük az Intézetnek különösen jó ízet ad!

Kedves diáktársaink, tiszteletes ifjúság! Ismerjétek meg még jobban egymást és hagyjátok egymást megismerni! Tekintsetek már most szolgatársakként egymásra, Isten munkatársai vagytok és egymásnak testvérei. Nem sokat leszünk már az Intézet négy fala között. De tudjátok, hogy számíthattok ránk, szeretettel szolgálunk nektek véleménnyel, tanáccsal, könyvvel, jegyzettel, baráti beszélgetéssel. Imádkozunk értetek és az erdélyi protestáns lelkipásztorképzésért!

Kedves szülők, kedves rokonok és barátok! Köszönjük, hogy rá bíztátok életünket a KPTI vezetésére. Jó helyen voltunk, sokat fejlődtünk, és felnőtté váltunk. Támogatásotok és imáitok nélkül nem sikerült volna. Reméljük ti is biztosak agytok abban, hogy mindez nem volt hiábavaló. Köszönjük féltőnszerető Istenünknek, hogy megajándékozott veletek!

Évfolyamtársaknak. Ad hoc.

Miután röviden visszapillantottunk a múltba, most már készek vagyunk elindulni a jövő fele. Készen állunk az Anyaszentegyház jövőjének aktív munkásai lenni!

Főtiszteletű püspök urak! Isten iránti hálából, újra felerősödött elhívástudattal és a tanulmányaink alatt szert tett kompetenciákkal készek vagyunk Isten titkainak hű sáfáraiként hirdetni a megtartó evangéliumot! Tisztelettel és alázattal kérem Önöket, hogy fogadjanak be minket egyházunk szolgálattevőinek seregébe!

Márton István
végzős hallgató