Az ókori Izráel népe vallásilag és társadalmilag zárt tömbnek tekinthető, és a körülöttük élő népek, illetve a közötük lakozó idegenek és jövevények iránt tanúsítandó magatartásukat a Tóra és a többi ószövetségi könyv szabályozta, pontosabban azt, hogy mint választott népnek egyrészt milyen vonatkozásban kell elkülönülnie a pogány népektől, másrész pedig miben kell nyitottnak lennie irányukban.

A „prozelita” kifejezés a babiloni száműzetés utáni zsidóság szókincséből származik. A száműzetés utáni diaszpórai zsidóság kebelében az a felismerés erősödött meg, hogy nekik missziói küldetésük van abban a pogány környezetben, amelyben él. Ezért az ószövetség görög fordításában a „prozelita” szóval fordították a héber „jövevény” (gér) fogalmát, és ezzel új jelentéstartalmat adtak az eredetileg Izráel népe kebelében élő „pogány jövevény” státus jelentő kifejezésnek: olyan pogányok, akik nemcsak érdeklődést tanúsítanak a zsidó nép monoteista hite iránt, hanem hivatalosan betagolódnak Izráel kultikus közösségébe.

Dolgozatomban tehát a prozelitizmus kérdéskörével foglalkozom. Megvizsgálom a prozelitizmus ószövetségi és intertestamentális gyökereit, illetve megítélését, végül kitekintek azokra az újszövetségi szövegrészletekre, ahol prozelitákról esik szó.