Bevezetés
Nem tudom, hogy az élet B oldalának velejárója-e, de ebben az évben inkább narratív vagy egyszerűen befeleforduló prédikációk, áhítatok születtek meg bennem. Bár nekem nagyon jól esik átélni a folyamatot, benne lenni a textus világában, valahogy mindig az az érzésem, hogy nem is bevezetőt, hanem egyenesen előszót kell írjak hozzá ahhoz, hogy felkészíthessem a hallgatóságot a befogadásra. Nem magyarázkodás hát ez a néhány elöljáró mondat, hanem csak egy meghívó abba a világba, amit a Lélek ajándékozott a mai napra. Gyertek hát, pörgessük vissza az idő kerekét, és utazzunk el együtt a Golgota hegyére.

A beszélő díszlet
A Nap ontaná magából a fényt és a meleget. De hiába erőlködik, mert sűrű, ólomszínű felhők állnak csatasorba. Oh, nem, nem az időjárás szereplői vonulnak színpadra. A Gonosz erői próbálnak túlnőni korlátaikon. Hatásvadász díszletet készítenek a remélt diadalmenethez.

Minden fényt vastag, fekete lepellel rekesztenek ki. Készülnek belehörögni a már amúgy is reszkető Jézus követők arcába, beleröhögni az Isten fájdalmába. DE a félelmetes sötétségben csak egy sűrűn szőtt anyag szaggatását kísérő reccsenő hang hallatszik. A legördült függöny előtt tapsviharra vár a Sátán, de kénytelen néhány lépést hátrálni. Még lesz egy felvonás.

Jézus utolsó mondata
A Megfeszített itt a főszereplő – őt illeti hát az utolsó szó. A haldokló minden csepp megmaradt erejét a mellkasába hívja, s onnan torka- és lelke szakadtából küldi fel szavait az Atyához. Az imádság utolsó mondata, mint a tűzijáték fináléja robban fel az égre: Atyám, a te kezedbe teszem le az én lelkemet! Atya, a te kezeidre bízom, neked adom oda megőrzésre magamat.

Az utolsó ima, az utolsó be- és kilélegzés nem a tehetetlenség megsemmisülésbe vesző mozzanata. Nem a kimúlás, nem az elmúlás, hanem az Isten tenyerébe való bekucorodás. Az igazi izraelita esti imája, amit puha takaróként húz magára elalvás előtt. Megérkezés. Egy hosszú, kimerítő, testi-lelki fájdalmakkal átszőtt útról való hazaérkezés.

Temetési beszéd
A Földre született Isten Fia 33 éven át itt sétált közöttünk. Lábnyomain át az Édenkert fényei ragyogtak. Tekintete az Atya szeretetét sugározta. A Világűr mágneses erői egyszerre kíváncsian és irigykedve szemlélték őt, akiről a tömegek nem akartak leválni. Szerettek a belőle áradó jóságban fürdőzni. Szerettek, de nem mind. Voltak néhányan, akiknek a szíve körül túl vastagra nőtt a „jobban tudás”, és a tömegek felett való rendelkezés mámorító vágya. Ők sertepertélhettek Adonáj körül, ők voltak az Írás tudói, a Törvények betartói és betartatói, a bölcsesség birtokosai és őrei. De a különleges megbízatás nem a szívükre nehezedett, hanem a fejükbe szállt, majd viaszként csorgott bele a hallójárataikba és szemgödreikbe. Se hall-se lát bolondok módjára szervezkedtek, ferdítettek, lázítottak, „feszítsd meg!”-et skandáltattak.

A pár napja még Jézusra tapadt tömeg furcsa mód ennek a vonzásnak is engedett. Nem tudták, hogy mit cselekszenek, nem tudták, hogy az árulás lelke ül rajtuk. Nem tudták, hogy a Szent ellen vétkeznek – így nem is folyamodhattak bocsánatért. Csak a Szent tudta ezt, s hogy ne jussanak ők is Júdás-sorsra, utolsó szavaiból rájuk pazarolt néhányat. A názáreti próféta, az Emberfia Isten országának hordozója. Amikor a szíve meghasadt a kereszten, a menny igazgyöngyei szerte-szét gurultak a Golgotán. Kutyák és disznók közé szórta mégis önmagát…

Szemtanúk
1) A százados
Csak így döbbenhetett rá a pogány százados az igazságra. Amikor látta, hogy mi történt, dicsőítette Istent, és így szólt: Ez az ember valóban igaz volt. Látott ő már sóhajtó, ordító, síró, panaszkodó halálba menőt eleget. Talán még imádkozót is. De Jézus türelmében, belenyugvásában, Atyjához intézett szavaiban a hatalmas Istent érhette tetten. Bármennyire is bizarr, aznap egy pogány a kivégzések után Istent dicsőítve tért haza…

2) A tömeg
A bámészkodó tömeg, amely a vesztőhelyig kísérte az elítélteket, nem számított arra, hogy velük is történik majd valami, arra végképp nem, hogy a saját bűnük is lelepleződik. Jézust szemlélve a bűnbánat nem várt érzése vett erőt rajtuk, kezük ökölbe szorult, s mellüket verve tértek haza. S talán csak otthon döbbentek rá arra, hogy Jézus a kereszten értük is imádkozott…

3) Jézus ismerősei
A Jézus ismerősei és az őt kezdetektől követő asszonyok távolabb állva szemlélik mindezt. A hűséges követők nem értik még, mi történik, de nem tudnak nem ott maradni. Szavak nélküli hitvallásként állnak ott földbe gyökerezve.
A kereszten függő haláltusáját szemlélő, érte már semmit tenni nem tudó hűséges követők csak állnak és néznek. Tehetetlenséget sugárzó testtartásuk senki előtt nem leplezi le azt, hogy milyen fontos dolog történik éppen bennük. Szemük a Krisztus testére szegeződik. Annyira odatapadt a tekintetük, hogy nem tudják már levenni róla, pislogni is elfelejtenek. Lényük mágnesként szív be mindent Jézus valóságából. A tanúk lelkébe beleég az igazság. Itt nincs helye a tévedésnek. Jézus életének közel harminc éve homályban maradhat, de az utolsó percek, szavak, mozdulatok nem. Erről mindenkinek tudnia kell. Erről csak úgy szabad beszélni, hogy a későbbi, még a 2000-es évek nemzedékei is átéljék a csodát. Maguk előtt láthassák amint az őket, a minket Krisztustól időben és térben elválasztó távlatok csillagporként szemcsékre hullanak. Hogy egyszerre mi magunk is ott állhassunk mozdulatlanul a kereszt alatt. Hogy szemünket mi se tudjuk levenni a megtöretett testről, hogy mi is hallhassuk a Szent szavait. Amikor pedig a tömeg elszéled, mi magunk is odakucorodhassunk a kereszt tövébe. Arcunk barázdáiba pedig ne csak a könnyeink, hanem a Legdrágább vérének néhány cseppje is beivódhasson.

Lelkünkről a sötét fellegeket húsvétreggeli csendes szellő oszlatja el. Mint aki mázsás terhektől szabadult, úgy állunk fel. Üresen magasodik fölénk a kereszt. A feltámadott Krisztus dicsőséges Úrként áll előttünk. Mi pedig gyermeki önfeledt örömmel szaladhatunk, s kiálthatjuk bele a világba: a Szent meghalt és feltámadott – immár nem egy szem emberi testbe tömörülve van jelen közöttünk az Isten, hanem szétszórta Lelkét a Föld végső határáig.

Kilépés a meditatív állapotból - visszaérkezés a jelenbe
A Gonosz újra és újra a Világosság ellen tör. Fényes nappal is sokszor a sötétben tapogatózunk, mert mint ordító oroszlán szertejár, keresve, hogy kit nyeljen el – s bizony nem egyszer sikerrel jár nálunk is. Kegyelem, hogy a kereszt igéje, a kenyér megtörésének mozdulata által a Szerelmes Isten újra és újra visszazökkent bennünket a maga Valóságába, az Igazságba.

Ne féljünk hát a keresztre újra és újra rátekinteni. Mert a kereszt számunkra immár nem egy tragédia, hanem belső szobánk mennyre nyíló kapuja. Kapu egy olyan világra, ahol minden elnémult emberi reménységet, darabokra hullott hitet le lehet tenni, és ahol végre Isten hangja töri meg a csendet.

Nyitott kapu. Nekünk szabad nem csak a légmentes emberi keretek között gondolkodni. Nem kell belevesznünk a haláltól való rettegésbe. Halálfélelmünknek is helye van a kereszten. Mert hiába próbáljuk elhallgattatni, leplezni vagy messzire száműzni magunkból, a mulandóság árnya ott lopakodik minden ember mögött. Néha egy kórházi folyosón ér utol bennünket, máskor egy ravatal mellett, vagy egyetlen éjszakai gondolat képében ül rá a mellkasunkra. Félünk az ismeretlentől, a fájdalomtól, az elengedéstől, attól, hogy egyszer majd itt kell hagynunk mindazt, amit eddig otthonnak neveztünk.

A Golgotán függő Krisztus nem kívülről szemléli ezt a rettegést. Belépett oda. Végigjárta az emberi halálfélelem legsötétebb folyosóit is, hogy amikor mi érünk oda, már ne egy idegen vidékre kelljen lépnünk. Az ő utolsó mondata így válhat a mi imádságunkká is: „Atyám, a te kezedbe teszem le az én lelkemet.” Mert aki Krisztusban hisz, annak a halál többé nem a semmibe zuhanás, hanem megérkezés az Atya ölelésébe.

Befejezés
Az egyházi év ritmusának szempontjából talán furcsa és nehéz volt húsvét, majd mennybemenetel után is visszatekinteni a keresztre. De ha felidézzük az úrvacsora szereztetési igéjének a következő részét: „Mert valamennyiszer eszitek e kenyeret, és isszátok e poharat, az Úr halálát hirdessétek, amíg eljön.” – vagy belegondolunk abba, hogy az első keresztyének vasárnapi gyülekezéseinek szerves része volt ez a gyakorlat, talán azt mondhatjuk, hogy többször is elidőzhetnénk Jézus sebei mellett. Hisz az ő sebei által gyógyulunk meg…

Valamikor azért lettünk keresztyénné, mert belekóstolhattunk az Atya végtelen szeretetébe, mert megértettük, hogy mi is a nagy történet részesei vagyunk. Jó erre naponta emlékezni, hogy amikor helyzet van, készek legyünk teret adni a Léleknek a mi szánkon, tekintetünkön, jelenlétünkön keresztül való megnyilvánulásra is. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha folyamatosan benne élünk, mozgunk és vagyunk. Ha mi is, a hűséges követőkkel együtt folyamatosan ott vagyunk a nyomában, nem kalandozunk el, nem maradozunk el, nem veszítjük szem elől. Vagy ha mégis, akkor visszavánszorgunk az Isten házába, s a közösséggel együtt újra és újra szem- és fültanúivá leszünk a kenyér megtörésének, a kereszt igéjének. Ámen.