Az „ellenállás nagyasszonya” a német nemzetiszocializmus éveiben, majd a kommunizmus évtizedeiben egyaránt sok borsot tört a zsarnokság orra alá. Nekünk, erdélyieknek különösen nagy szolgálatot tett: személyesen is, majd az általa „mozgósított” 81 református teológiai hallgató útján is sokszorosan áttörte a vasfüggönyt. Saját vallomása szerint ezek a (ma már 60-as, 70-es éveikben járó!) „fiatalok” az ő családja. Ennél népesebb, gazdagabb családot aligha látni! Hebe Kohlbrugge és „családja” Közép- és Kelet-Európa szerte számtalan kapcsolatot épített a holland református egyház között és a vasfüggöny „innenső” oldala között. Ezek fokozatosan ma is élő gyülekezeti partnerséggé bővültek.

Isten adjon neki örömet ott, ahova mindig nyugodtan, derűsen készült: az új ég és új föld honában.

Két írással emlékezünk rá. Az egyik az 2008-ban magyarul is megjelent önéletrajzi könyvének (Kétszer kettő néha öt) fülszövege, a másik Hebe Kohlbrugge, könyvének kolozsvári bemutatójára összegyűltekhez címzett levele.
-----------------------------
"Málnási kisasszony. Hebe Kohlbruggének ezt a „konspiratív” nevét sok erdélyi lelkipásztor ismeri. Játékos társításból keletkezett. A kommunista diktatúra éveiben, a rossz közellátás éveiben Erdély szerte kapni lehetett az élelmiszerüzletekben a borivók által kevésbé kedvelt gyógyvizeket, a Szent György-fürdői Hébét és a málnásfürdői málnási vizet. És mert a 60-as, 70-es években egymás tájékoztatása többnyire postai úton történt, lehetőleg nyílt levelezőlapon vagy képeslapon – és virágnyelven! –, szinte önként adódott, hogy Jeffrauw Hebe Kohlbruggét Málnási kisasszony néven emlegettük. Igazolja ez a név az előszóban elhangzó másik nevet: kis összeesküvések nagy mestere.

Ám ebben a könyvben ne a névre és ne a személyre nézzünk, hanem azokra a történésekre, amelyek az utóbbi ötven esztendőben a szabad világtól elzárt Közép-Európa keleti részein, s itt a kicsi Erdélyben is, az ökumenikus mozgalom árnyékában megestek. Málnási kisasszony hetven Közép-európai „tanítványa”, köztük a mi húsznál több erdélyi „hollandusunk” a kapcsolatok olyan hálózatát teremtették meg, amely emberi összeesküvéssel sohasem valósult volna meg. Hisszük, hogy az erdélyi változások, s benne a holland–magyar kapcsolatok tervét Isten szőtte. Aki „mint titkos bánya mélyében formálja terveit, de biztos kézzel hozza föl, mi most még rejtve itt”."
Ebben a tervben, és kivitelezésében Istennek áldott eszköze Hebe Kohlbrugge (is).
-----------------------------
"Kedves Barátaim! Hihetetlen érzés tudni, hogy ti ma mindnyájan reám gondoltok.

Éppen 41 éve jártam először Romániában. Azelőtt semmit sem tudtam rólatok. Azt mondták, hogy Ceauşescu ugyan diktátor, de azért egész jól megvannak az emberek Romániában. Akkor ötön voltunk a küldöttségben, és óriási tisztelettel, mondhatni, már-már piros szőnyeggel fogadtak minket. Majd gazdagon terített, díszes vacsoraasztalhoz ültettek. Ilyen helyzetben persze, hogy meglepődtem, amikor a mellettem ülő lelkipásztor megkívánta és elkérte a tányérom szélén hagyott, érintetlen hússzeletet… Másnap falura vittek minket, ahol csodaszépen kézimunkázott párnahuzatokat kaptunk ajándékba, az emberek díszes viseletbe voltak öltözve, s végig gyönyörűen sütött hozzá a nap! Hova kerültünk?

Több mindent szerettem volna kérdezni a minket kísérő lelkipásztortól, de olyankor, mint valami árnyék, azonnal mellém került az állami egyházügyi megbízott, úgyhogy a lelkipásztor mind csak a remek időjárásról beszélt. Furcsa helyzet volt. Vajon itt mi megy végbe?

Majd mikor visszamentünk a városba, szinte észrevétlenül mellém került valaki, aki elmenőben odasúgta: „Kérem, jöjjenek el jövőre is!”. Felelni sem tudtam, olyan hirtelen történt az egész.

Jöttem máskor is, de akkor más „felállásban”: saját autómmal jöttem, testvérnéném kíséretében. Körútra indultunk, amelynek első szakasza Nagyenyeden és Nagyszebenen át Brassóba vezetett. Szebenből kitérőt tettünk a Vöröstorony-i szorosba, de mikor azon átértünk, azt kérdeztük magunktól, hogy minek utazzunk ugyanott vissza, mikor a térkép szerint ott délen is vezet út Brassó irányában, Şuici nevű településen át. Amikor váratlanul folyó keresztezte az utat – hídnak nyoma sem volt! – azt is megtanultuk, hogyan lehet vízen áthajtani. A mind keskenyebb út egyre magasabbra vezetett egy csodálatos szép hegyi tájon. Majd ismét egy település: Cîmpulung. Újabb híd nélküli átkelés egy folyón, kalandos utunk pedig vezet tovább. Végül, váratlanul egy nagyszerű, sima útra érkezünk – ahogy később megtudtuk, a hágón átvezető, még fel sem avatott útra. Ezen aztán nagyszerűen utaztunk tovább, s ugyan a tervezettnél hat órával később, de megérkeztünk Brassóba. Ott se vacsora, se házigazda, de nem baj, befogadott minket Albert Klein, a szász lelkész. Onnan kezdve már terv szerint mentünk tovább észak felé, s az egész körutat bejárva, visszaértünk Kolozsvárra. Így ismertük meg Erdélyt.

Ám később igazából is megismerhettünk Titeket. Ez az ismerkedés Henk és Sally tanulmányútjával kezdődött, akik oda mentek közétek, magyarul tanultak, veletek éltek és tanultak. Hogy is jutottak ők oda?

Előző évi utunk vége felé, amikor már valamennyire oldódott a feszültség, küldöttségünk egyik tagja, De Graaf professzor megkérdezte: „megengednék-e, hogy innen Utrechtbe jöjjön egy teológiai hallgató tanulmányútra?”. A minket kísérő román biztonsági ember szinte villogó szemmel, haragosan kérdezett vissza: „Miért mindig csak Keletről Nyugatra?!”. Ez nem a kommunista hivatalnok válasza volt, hanem a nemzeti öntudatában sértett románé. Mintha ezt mondta volna: „azt hiszitek, hogy csak nálatok jó minden”. Ezért aztán gyorsan azt mondtam neki: „Na jó, akkor jövünk mi Nyugatról Keletre!”, s megerősítésül kezet adtam neki. Henk és Sally pedig tényleg kész volt nyugatról keletre jönni, hogy ott éljen és ott lakjék veletek – még úgy is, hogy rejtett lehallgatók voltak a szobájukban, és sok más nehézség is adódott. Henk és Sally után aztán jött Teun és Magda, majd Klaas és Ida, és így tovább, mindig újabb házaspár, végül voltak, akik magukban jöttek, s mind megosztották veletek az itteni életet. Időközönként aztán én is jöttem, volt úgy, hogy két-három hétre is.

Miért volt ez? Mi volt az egésznek az értelme?

Hollandiában egyesek úgy gondolták, hogy nincs semmi értelme az egésznek, Hollandiában sokkal jobban lehet teológiát tanulni. De akik megjárták Erdélyt, teljesen ellenkezőleg vélekedtek, és azt mondták: „jó volt ott, nem volt elvesztegetett idő!” Szóval, akkor tegyük fel újból a kérdést: mit akartunk mindezzel elérni?

Először is, egész egyszerűen szögezzük le: ezt, amit tettünk, sem dicséretet, sem csodálatot nem érdemel, mert csak az történt, amit 1Kor 12-ben így olvasunk: „a test tagjai, noha sokan vannak, mind egy test”. Ha pedig a test egy, mi a tagok pedig, egy Lélek által hozzá tartozunk, mert „mi mindnyájan egy Lélek által egy testté kereszteltettünk meg”, akkor egyszerűen összetartozunk.

Ha ezt az összetartozást nem vennénk komolyan, akkor a Szent Lelket nem vesszük komolyan. Ez nem vágyálom, hanem tény és való. S ezért, ha mi közétek jöttünk, nem valamiféle szeretetszolgálatból történt, hanem egyszerűen azért, mert egymáshoz tartozunk. Márpedig ha az embernek a húga vagy a bátyja bajban van, elmegy és felkeresi.

Másodszor: ha a másiknak nincs lehetősége hírt hallani, vagy bár olvasni arról, milyen eszmék és gondolatok járnak a változó világban, akkor az ember elmegy a másikhoz, s elviszi neki ezeket az eszméket.

Harmadszor, ha ez a bizonyos „másik ember” olyan világban él, amelyben semmibe veszik az egyházat és a hívő ember hitét, akkor még inkább oda kell menni és megkérdezni, hogy vagytok, keresztyén testvéreim? Hogy van a tanító, hogy van a tanítvány, és hogy vagy te, személy szerint?

Negyedszer pedig, magunknak is fel kell tennünk a kérdést: hogyan zajlik az én életem? Itt Nyugaton, csak úgy élünk egyik napról a másikra, vagy pedig keresztyéni módon élünk?

Az ötödik kérdés már arról szól, hogy mit tehetnék konkrétan a másik emberért? Hát persze, vihetek neki kávét, mert kedves dolog, de mit ér az? Semmit. Vigyek könyvet? Igen, annak már van értelme, s akkor nézzünk körül, hogy juttathatnánk könyveket hozzájuk.

És végül, hatod sorban – mondjuk ki végre! – legfontosabb maga a találkozás azok között, akik túl vannak, s akik innen vannak, s ezért az ember megpróbálja a rokonai, a barátait rábeszélni egy erdélyi útra, hogy kössenek ők is ismeretséget, barátságot… s akkor, egyszer csak kiderül, hogy már létre is jött egy partner-gyülekezeti kapcsolat! S közben mindkét oldalon felfedezzük: húzhatnak nekünk a nagyurak bármilyen határokat, megpróbálhatják lehetetlenné tenni az életünket, mi nem törődünk a határokkal. A keresztyén ember nem vesz tudomást a határokról, nem vesz tudomást a sovinizmusról, mert ő csak egyet ismer: a fivérét és a nővérét. S ezt mindketten megtanulják, mihelyt megtapasztalták, hogy ők egy test, hogy ők együvé tartoznak.

„Együtt” azt is megtanulják, hogy nekik nincs más Istenük, csak Izrael Istene. Nem valamilyen istent, nem valamilyen „fennvalót” ismernek, mert az ilyen „fennvaló”, akit akár Allahnak is nevezzenek, elérhetetlenül messze van, és valahol sehol sem trónol. A mi Istenünk viszont, akit mi tudunk, tettekkel van jelen, s úgy ismerjük őt, mint „aki sok rendben és sokféleképpen szólott hajdan a mi atyáinkhoz a próféták által, az utolsó időkben pedig szólott nekünk az ő Fia által, aki által a világot is teremtette”.

S ezzel az utolsó mondattal elérkeztünk a Zsidókhoz írt Levéltől a Teremtés Könyvéhez. És így nem lezárult valami, hanem oda érkeztünk, ahol el lehet kezdeni kérdéseinket együtt megvitatni. Ahol Istenről megtudjuk, mert Ő közölte velünk, hogy ő nem a távoli és teljhatalmú „fennvaló”, hanem az az Isten, aki az ember kedvéért, a mi kedvünkért, ezt a világot létre hívta. Ha a környező „természetről” szólna, akkor… nos, az is szép, de a teremtett világ, Az által, „Aki által a világot is teremtette”, a mi világunk, mert egyszerre elkezd ragyogni, mihelyt „az ember” is ott van benne, akit az Isten személyesen megszólított. A Zsidókhoz írt Levelet csak úgy értjük meg, ha megértettük, hogy Isten cselekvő Isten. Például az is az ő cselekedete, hogy minket magához szólít. Isten megszólító tette és az iránta való engedelmesség sem nem diadalmas, sem nem magabiztos: mindig bizonytalanság és kétség kíséri. Ha tovább olvassuk a Zsidókhoz írt Levelet, sorra elénk lép Ábrahám és Jákob, József és Mózes, és mindegyikről azt olvassuk az Ótestamentumban, hogy útjukat – amely a Zsidókhoz írt Levél szerint a hit diadalmas útja – valójában kétségek, félelmek és bizonytalanságok kísérik. Ha megtettük ezt a lépést a Héber Levéltől a Genezisig, akkor világossá válik, hogy mi is ezt az utat keressük. Így volt a mi Hozzátok vezető utunk ilyen közös útkeresés, egymás keresésének és egymás iránti segítésnek az útja.

Ne hagyjátok, hogy ez az út megszakadjon. Ha én személyesen nem lehetek is ott köztetek, ott vannak a többiek, akik ezen az úton velem és utánam jöttek, de hát Ti már mindnyájan az úton járók új nemzedéke vagytok. Az én nemzedékem, az én barátaim: Juhász István, Dobri János, Jakab Zsigmond, Hegyi István, Kovács Pál, és még nagyon sokan, nincsenek már közöttünk, ám mégis velünk vannak, mert meghallották, hogy az Úr Isten „hajdan sokszor és sokféleképpen szólott nekünk, ez utóbbi időben pedig szólott nekünk az ő Fia által”. Ilyen „utóbbi idő” tulajdonképpen minden napunk, így a mai nap is, ez a szép ünnep, amelyen mindnyájan együtt vagyunk. Ezért énekeljük együtt a 85. zsoltár 4. versét.

Hebe Kohlbrugge"

Temetésére 2016. december 21-én kerül sor Zeist városában (Utrecht közelében).
-----------------------------
Juhász Tamás