Az ötödfél évszázados II. Helvét Hitvallás tizenegyedik fejezetében ez áll: "Aeterni Dei aeternum filium credimus et docemus hominis factum esse filium, ex semine Abrahae atque Davidis, non ex viri coitu, quod Hebion dixit, sed conceptum purissime ex Spiritu Sancto, et natum ex Maria semper virgine, sicut diligenter nobis historia explicat evangelica.” Némileg meglepő Bullinger hitvallásában a krisztológiai meghatározás általam kiemelt része, miszerint az örökkévaló Isten örökkévaló Fia a mindenkor szűz Máriától született. A mai protestáns közvélemény ugyanis a reformátori szemléletet ebben a kérdésben azzal az egzegetikai értelmezéssel azonosítja, mely az evangéliumokban szereplő Jézus testvérei kifejezésen az Úr valóságos – nála fiatalabb – testvéreit érti: a Máriától született öccseit és húgait. Ez pedig – a katolikus állásponttal szemben – nyilvánvalóan kizárja a mindenkor szűz gondolatkörét. Ez az azonosítás azonban téves, csupán modernkori fejlemény a protestantizmus történetében, és a 20. század elején kezdett elterjedni. A mai katolikus–protestáns ökumenikus párbeszéd számára tehát sok tekintetben nyújthat közös alapot a reformátorok Mária-szemléletéhez való visszatérés. Emellett pedig mindkét részről egyre erőteljesebb annak a hermeneutikai paradigmának a módosulása, amelynek keretében a Máté és Lukács-féle karácsonyi elbeszéléseket értelmezik. Ha pedig ebben a megközelítésben e szövegek műfaja olyan narratív dogmatika, amely kizárja a historizáló-pszichológizáló értelmezést, akkor sok korábbi bizonyítási buzgóság mindkét oldalon okafogyottá válik.