Ismeretes Kierkegaard három létmódstádiuma, az esztétikai, az etikai és a vallási, melyek közül a harmadik az Akéda értelmezésére épül. Nálunk Tavaszy Sándor és Lukács György körülbelül egyidőben kísérli meg a Kierkegaard-recepciót. Egyik bölcselő sem találhat alibit a létezés alól, sőt – horribile dictu – az Ábrahám próbatétele alól sem. Hogyan válaszoltak e kihívásra? A kérdést kötelesek vagyunk feltenni – immár önmagunknak. A neomarxista késztetésnek (is) kitett posztmodern korban hogyan válaszol a saját egzisztenciális tájékozódásunk arra, hogy „nincs alibink a létezés alól”?

Manapság új teológiai tudományágként beszélnek a (keresztény) spiritualitás divatos diszciplínáról, s a teológiai curriculumba világszerte sok helyen bevezették. Ennek kapcsán újabban egy új határtudomány kifejlődésének is tanúi lehetünk, az úgynevezett missziói spiritualitás van feljövőben. Ennek elméleti és gyakorlati megalapozása és kutatása jelentős helyet foglal el főleg az ún. applied theology (alkalmazott teológia), közelebbről pedig a missziológia területén.

A kontextuális lelkigondozás gyakorlata vetette fel bennem a kommunális missziói modell nyújtotta lehetőségeket az egyház, mint terápiás közösség víziójának összefüggésében. Egyrészt arra kell fókuszálnunk, hogy a nyugati individualizmus égisze alatt, és nyomában, az ún. x, y, z nemzedékek hogyan szólíthatók meg. Másrészt az ember alapvetően négyféle egzisztenciális szorongására adott evangéliumi válasz miképpen bizonyul hitvallástételi gesztusnak egy missziói egyházmodell lelkigondozói elkötelezettségében és gyakorlatában.