Mózes első könyve az utolsó ősatya, József történetével ér véget. A 37–50. rész egységes,[1] jól felépített mű, a magával ragadó feszültségek, az események folyamának áramlása félbeszakíthatatlan olvasmánnyá teszik. Lényegesnek tartom, hogy a bibliai személyekhez fűződő eseményeket általában viszonytörténetekként értsük meg, s ez sajátosan érvényes ezekre a történetekre. Mindazt, ami itt történik, a személyek egymáshoz való viszonyulása alakítja. A fő üzenethez vezető eseményeket e szempont szerint igyekszem tárgyalni, s a bűn, félelem, beismerés és megbocsátás témáit kibontani.

A bűn. A pátriárkák története nem Lea elsőszülöttjével, Rúbennel és nem a legtekintélyesebb fiúval, Júdával ér véget, hanem Józseffel. Ennél is több: azzal hogy a szentíró háromszor is megemlíti őt az Exodus elején (2Móz 1,5.6.8.), mintegy összekapcsolja az atyák történetét a nép történetével.[2] József külön-helyzete nemcsak abból adódik, hogy Isten rendkívüli képességekkel áldotta meg (41,16), hanem a későbbi hagyomány szerint abból is, hogy ő testvérei között Isten számára elkülönített, fogadalmas (‎נָזִיר", 49,26), választatott (KáVi), kiválasztott (Rev 1908), megszentelt (RÚF 2014) volt. Most még nem tudhatják azt, amit egy még későbbi hagyomány említ, hogy kedvessége és bölcsessége mindnyájuk megmaradásának az eszközei (ApCsel 7,10) lesznek. A testvérek mindebből csak annyit láttak, hogy családi helyzete és adottságai révén más. Kezdetben Jákób sem ismeri fel fiának választottságát, Istennek szentelt mivoltát. Sőt, amikor elmondja álmát a napról, holdról, csillagokról, az apja megdorgálja. (37,10).

Az apa megkülönböztető szeretetét a szerző azzal indokolja, hogy öregkorában született (37,3), de nyilván, a Ráhel iránti szeretete (29,20) is kiterjedt fiára. Józsefnek az apjától kapott tarka ruhája nemcsak szimbóluma annak, hogy ő a kedvenc, hanem kihívás is a Lea és a két szolgáló gyermekeinek szemében. A szeretet befogadó, a féltékenység kiközösítő: a testvérek egy jó szót sem szóltak hozzá. Gonosz indulatukat az is elindíthatta, hogy rossz híreket vitt apjuknak róluk, de gyűlöletüket főleg a kévékről és a csillagokról elmondott álma váltotta ki. Ezt úgy értelmezték, hogy József, a náluk fiatalabb, uralkodni (‎ מלך= királykodni) akar fölöttük. Ézsau méltatlannak és igazságtalannak tartja, hogy Jákób elorozta előtte az áldást (27,41), a testvérek méltatlannak tartják, hogy József uralkodjék fölöttük. Ez olyan gyűlölet (‎שׂנא, 37,5.8), amelynek forrása a féltékenység (‎קנא, 37,11).[3] Összebeszéltek (KáRev 1908), megegyeztek egymás között (RÚF 2014), hogy megölik és kútba dobják (37,18).[4] Annak, hogy gyilkosságra készülnek, nem valami fellobbanó harag az oka, mint például Kain (1Móz 4,5) és Ézsau (1Móz 27,44–45) esetében, hanem egy megbeszélt terv. Rúben azzal áll elő, hogy ne öljék meg, mert az vétek (42,22), hanem vessék kútba, hogy majd később visszajusson apjukhoz (37,21–22). Júda javaslata, hogy adják el, nem írható a javára (37,22–28). Mindketten csupán a véres tettől vonakodnak („elföldeljük vérét”, 37,26), de ők is szabadulni akarnak az álomlátótól. Majd megegyeznek a hazugságban is, hogy apjuknak azt mondják: vadállat szaggatta szét és megette (37,20.33).

A félelem. A gyilkos testvérek lelkiismeretében, tettük tudatosulásában bizonyos haladvány, fokozás figyelhető meg. Amiképpen közösen szőtték a gyilkos terveket, most közös étkezésre ültek le (37,25) – mintha mi sem történt volna. A gonoszságot jól elvégezték (vö. Mik 7,3). Később, amikor megtalálják zsákjukban a visszatett pénzt, megremegnek (‎ חרד= reszketni, 42,28, többször is lelkiismereti válságban), mert Isten így emlékeztette őket tettükre. Amikor József kémkedéssel vádolja őket, rádöbbennek arra, hogy ez büntetés, most testvérük vérét keresik (‎דרשׁ, 42,22) rajtuk. Majd otthon szintén ijedelmet (‎ ירא= félni, megijedni, 42,35) vált ki belőlük a sok pénz, s ugyanez történik a József házában, mielőtt a főfelügyelővel találkoznának (43,18). Az eddig alvó lelkiismeretük most válságba kerül, s nem nyugszik meg. Nem az elkövetett gyilkosság, hanem az érdemtelenül kapott pénz gerjeszt borzongást bennük, mindegy, hogy miért, ez mint árnyék végigkíséri őket egészen a végső jelenetig. A félelem csak benn, a házban, József biztatására szűnik meg: ne féljetek! (50,19.21).

A beismerés. A testvérek ara kényszerülnek, hogy elismerjék József előtt, hogy rá vannak szorulva, életet adó gabonát csak tőle remélhetnek. Először hajolnak meg öccsük előtt, akiről csak azt tudják, hogy az ország nagyhatalmú kormányzója (43,26.28). Álmélkodnak, hogy életkoruk szerint ültetik le őket, érzik, hogy ebben a nagy ismeretlenségben valami nincs rendben (43,33). Majd a csodálkozást az ijedelem váltja fel, hiszen megtalálják a zsákjukba visszatett pénzt és a kormányzó serlegét, s a lopás miatti büntetésre számítanak. Ismét leborulnak József előtt (44,14), s amit védekezésül Júda mond, az még nem a nagy bűn beismeréséből fakad, hanem a lopásra vonatkozik, felismerése annak, hogy Isten „rátalált a bűnre” (‎הָאֱלֹהִים מָצָא אֶת־עֲוֹן, 44,16). Az utolsó leborulásuk előtti tanakodásukban elismerik ugyan a rosszat, amelyet testvérük ellen elkövettek, de szavaikban nem bűnbánat van, csupán testvérük bosszújától (‎ שׂטם= megtámad, üldöz, 50,15) tartanak. Beismerésről kétszer van szó. Először akkor, amikor József követeli, hogy hozzák el Benjámint is. Elismerik, hogy tettükért bűnhődniük kell, s emiatt érte utol őket a nyomorúság, de úgy tudják, hogy az idegen főember nem érti őket. Ez a jelenet fontos, mert József most szerez tudomást arról, hogyan emlékeznek testvérei arra, ami történt, de tudja, hogy ez nem igazi bűnbánat, s nem írható a testvérek javára.

A megbocsátás. Aki ismeri József és testvérei találkozásának a történetét, indokoltan kérdezi: Miért nem bocsátott meg József nekik mindjárt a ráismerés után? Mi értelme van a 42,8–44,34 eseményeinek, hiszen ezek nélkül is egyenes vonalú lenne a bűn–megbocsátás története. A feleletet a szövegben is előforduló kipróbálni (‎בחן, 42,15–16) szóban kapjuk. József nyilván tudja, hogy nem kémekkel áll szemben, de most meg akarja tudni, hogy a testvérek megváltoztak-e, beismerik-e, hogy nagy bűnt követtek el, mert többet akar hallani annál, hogy „egyikünk nincs többé” (42,13). Igen, elismerik, s ki is mondják: testvérünkért bűnösök vagyunk (‎ אֲשֵׁמִים= bűnösök, büntetést érdemlők, 42,21). Próba ez azért is, mert József akarja látni, hogy testvérei miként viselkednek krízishelyzetekben, hiszen most ismét oda kell állniuk apjuk elé azzal a hírrel, hogy egy közülük, Benjámin, hiányzik, s a másik Ráhel-fiút is elveszítheti. A testvérek kiállják a próbát, s bár nincs erre utalás, feltételezhető, hogy ez (is) megbocsátásra indította őt.

A zárójelenetben (50,15–21) a testvérek belátják, hogy vétkeztek, amit elkövettek gonosztett (‎פֶּשַׁע, ez a bűntettet jelölő szó eddig nem fordult elő a szövegben), de különben gondolkozásuk a régi. Nem nyugodtak meg, noha József felszabadította terhelt lelkiismeretük alól akkor, amikor felfedte kilétét: ne bánkódjatok, ne keseregjetek (45.5), mégis megtorlásától tartanak: (‎ שׂטם= megtámadni, üldözni). Aggodalmuk forrása, hogy most már nem él apjuk, aki az életbiztosításuk volt. Ez derül ki abból, hogy Jákób soha el nem hangzott hagyakozására hivatkoznak. Ezeken túl, a megbocsátást a leghatásosabb teológiai érvvel akarják elérni: ők is, mint József, az atyák Istenének szolgái. Életükért most közös tervet készítenek elő, mint ahogyan tették egykor József halálára nézve (megegyeztek egymás között, 37,18). Mindezzel előkészítik azt a találkozást, amelytől megbocsátást várják. A szerző gondoskodik arról, hogy az olvasó megtudja, hogy a megbánás nem őszinte, csupán az életben maradásukért kiagyalt taktika. De József ezt nem tudja. Hozzájárulva, most is úgy hajolnak meg testvérük előtt, s készek arra, hogy rabszolgái legyenek, mint azelőtt (42,13; 43,26). Bizonyára eszükbe jut az egykori álom: a testvérek kévéi meghajolnak a Józseféi előtt (37,7).

Az események során József többször is sír.[5] A viszontlátás örömkönnyei ezek, de ennél is több, a megbocsátás könnyei akkor, amikor tudomásul veszi, hogy testvérei megbánták egykori tettüket (42,21–24; 50,17b). A bocsánatkérők siránkoznak, a megbocsátó sír, amint tette ezt Ézsau is, amikor Jákóbbal találkozott (33,4b).

József megbocsát. Nem mondja ki a megbocsátó szót, amelyet tőle várnak (50,17a). E helyett hangzik el a „ne féljetek” biztatás, s a mondat megismétlésével feloldja a testvérek szorongását. Az előtte való leborulással, mint egyedül Istennek kijáró tisztelettel akarnak bocsánatot nyerni. Józsefnek a kérdő mondatban adott válasza visszautasítása annak, hogy Isten helyett (‎תַּחַת) tiszteljék, Ő a megbocsátásnál nagyobb dolgot tett: sok nép életét megtartotta. Úgy mutat Istenre, mint ahogyan egykor a börtönben tette: Az álmoknak Istennél van a megfejtése (40,8), nem nála. Ő a testvérek gonoszsága helyébe a jót akarta, hogy sok népet életben tartson, s ez több mint a személyükhöz szóló bocsánat. Hasonlóan szólt már akkor, amikor felfedte kilétét: általa Isten életben tartja és megszabadítja a maradékukat (45,5–8). De József nem bízza Istenre az ítélkezést, nem azt mondja, hogy ő maga nem, csak Isten ítélkezhet, én nem vagyok Isten, a bocsánatért forduljatok hozzá. Ez a testvérek számára nem lenne megnyugtató. Igenis, maga József megbocsát, maga elé engedi gyilkos szándékú testvéreit, ígéri, hogy eltartja egész családjukat, megvigasztalja őket, és szívhez szólóan beszél velük.

A József-történet teológiai értelmezése másodszor hangzik el, éppen az ő szájából. Ti eladtatok engem… rosszat terveztetek ellenem; engem Isten küldött el előttetek…, és sorsotokat jóra fordította (45,4–8; 50,18–24; Zsolt 105,17). Nem ti, hanem Isten, nem én, hanem Isten. Felutal arra, aki a tulajdonképpeni sorsvezetője már most az atyáknak, és az lesz később is Izráel népének. Mindkét leírásban József azért beszél így, hogy megnyugtassa életüket féltő testvéreit (ne bánkódjatok, ne keseregjetek, 45,5a, illetve, megvigasztalta őket, 50,21b). De válaszából az is kihallszik, hogy a megbocsátás nem közvetlenül két fél kapcsolatának a kérdése, hanem Isten előtt és az ő akarata szerint történik. Itt Isten – vétkes ember – megbántott ember háromszögben történik valami, s ez olyan „térerő”, amelyben minden megbocsátásra lehetőség van.

A két szövegrész (45,5–8 és 50,15–21) párhuzamossága még egy nézetből jelentős. Azzal, ami itt a testvérekkel történik, nem csupán személyes életsorsuk alakulásáért van. Erre vonatkozik a kifejezések előtt a ‎ ל (-ért, érdekében) célhatározói elöljáró: Isten ezt az életben maradás, megélhetés (‎לְהַחֲיוֹת, 45,7 és ‎לְהַחֲיֹת, 50,20), a maradék[5] (לָשׂוּם לָכֶם שְׁאֵרִית בָּאָרֶץ, 45,7) érdekében teszi.

Mózes első könyvének a végén, beleértve a záró sorokat is (50,22–26), az olvasó már nem csupán a személyes életsorsok alakulását követheti, hanem ezeken keresztül az egész Izráelét, azt, hogy Isten miképpen gondoskodik népéről, szabadítja meg választottait. Megtette ezt az ősatyák életében és megteszi az utódok, a maradékok, életében is. Valószínű, hogy József, amikor ellátja családját gabonával, amikor letelepíti Egyiptomban, még nem tudja, hogy Isten megtartó akaratának az eszköze. Az események végén azonban ennek tudatára ébred, és elmondja testvéreinek.

----------------

[1] Megállapítható ez annak ellenére, hogy két forrás, az E és a J ötvözete, és annak ellenére, hogy a 38,1–30 és a 49,1–28 kiesik a narratívából.

[2] Mózes második könyvének első betűje, a váv copulatívum nem csupán a két könyvet, a Genezist és az Exodust kapcsolja össze, hanem az atyák történetét is Izráel történetével. Finoman jelzi ezt, hogy itt az ősatya neve nem Jákób, hanem Izráel. (2Móz 1,1.7.9.)

[3] Az ApCsel 7,9-ben a több jelentésű ζηλόω (féltékenynek, irigynek lenni, buzgólkodni) ige olvasható.

[4]‎ נכל ige (álnokul cselekedni) hitpá’él törzse sajátosan az összeesküvést fejezi ki.

[5] 42,24; 43,30; 45,14–15; 46,29; 50,17.