Hány bőrt lehet lehúzni egy emberről? Hány prédikációt lehet elmondani egy textusról? Az alapigéről ezelőtt 20 évvel szolgáltam, aztán 10 nappal ezelőtt felkészületlenül szóltam néhány gondolatot és jóllehet eredetileg más igét választottam a kibocsátó istentiszteletre, mégis erről az igéről szeretnék most beszélni.

Ha azt mondom, hogy ajándék és megkérlek, hogy társítsatok egy ünnepet ehhez a szóhoz, akkor nagy valószínűséggel a többség a Karácsonyra szavazna. Karácsonykor hoz a kisjézus ajándékot, csomagot. Húsvétkor esetleg a nyuszi az, aki elrejti a tojásokat a fűben. Pedig Húsvétkor is kapunk ajándékot. Csak azt nem a nyuszi, nem a kisjézuska, hanem a nagy Jézus adja. Jézus Krisztus.

Az egyházat rengeteg külső bírálat éri. Okkal vagy ok nélkül. Ha megpróbálnánk a világi sajtóból, nem egyházi szerzők írásaiból, vagy netán internetes bejegyzések, nyilvános közvélemény alapján összerakni az ideális egyház képét, akkor a leggyakrabban előforduló kulcsszavak között három valószínűleg gyakran ismétlődne: szeretet, megbocsátás, befogadás. Vagy a még igényesebbek szerint mindez a „feltétel nélkül” jelzővel párosítva.

Gyermekkoromban, ha valami csínytevés volt az iskolában és ezt közülünk valaki jelentette a felsőbb hatóságnak, akkor arra azt mondtuk, hogy „Árulkodó Júdás, kapsz egy kotlós tojást”. Sokáig nem is értettem, hogy hogyan került a Szentírásba egy ilyen levél, aminek Júdás a szerzője. De nyilván ez a Júdás nem az a Júdás, aki elárulta Jézust, hanem az írásmagyarázók szerint Jézusnak testvére Jakabbal együtt. Hosszabb tanulmányokat írtak a levél szerzőségének a kérdéséről, mint amilyen hosszú maga a levél, hogy ki is volt ez a Júdás, mikor is íródott ez a levél. Miért olyan fontos ez?

Klassz lehet állandóan utazni és mégis folyton megérkezve lenni. Számomra ma ez a karácsonyi evangélium következménye. Szükség van az exit-lámpákra, de fel kell gyújtanunk a Szentírás enter-lámpáit is, hogy mindenkinek elmondhassunk: menekülhetünk Őhozzá.

Krisztus egyházának alapvetően két nagy problémája volt és van: vagy nem a jelenben élt, vagy csak a jelenben élt.

Napról napra döntéseket hozunk. Nem tudom, hogy készült-e valaha felmérés arról, hogy egy normálisan lepörgő nap folyamán hány száz vagy ezer olyan helyzetben kell döntenünk, amelyet talán nem is tudatosítunk, és szinte-szinte automatikusan tesszük ezt, mert különösebben nem befolyásolja sorsunk alakulását.

„Fenséges az Úr, hiszen a magasságban lakozik.
Betölti Siont törvénnyel és igazsággal.
És biztonságos lesz a te időd.
Szabadság tartaléka: bölcsesség és ismeret.
Az Úr félelme: az az ő kincse.” (Ézsaiás 33,5–6)

A teológia mint tudomány, és a teológus mint e tudomány művelője legfőképp Istenen tájékozódik. Ez különbözteti meg őt a tapasztalat-alapú, empirikus kutatásokra és megfigyelésekre, vagy éppen az eszme szárnyalására támaszkodó tudományoktól.

Ezek a hitvalló és fogadalmi szavak a Sikemben tartott törzsi nagygyűlésen hangzottak el Izráel népének ajkáról. Amikor Józsué összegyűjtötte a Kánaánt immár elfoglalt törzsek vénjeit, családfőit, bíróit és elöljáróit, beszédet intézett hozzájuk. De nem úgy vázolta fel Izráel történetét – Ábrahámtól az vörös-tengeri szabadulásig, a pusztai vándorlástól Kánaán elfoglalásáig –, hogy az Úr, Izráel Istene vezette Ábrahámot és utódait, illetve az Egyiptomból kiszabadult népet, és adott lakó földet nekik.

Kedves Testvéreim, ahhoz, hogy ennek a két gyógyulási történetnek a szépségét és mélységét lelki szemünkkel megláthassuk, jóval messzebbről kell a vizsgálódásunkat kezdeni. Talán onnan, ahonnan a leckénk indított, a tizenkét tanítvány kiküldésétől, ahol mindegyik evangéliumban Simon Péter az első, akit megbíz az Úr Jézus Krisztus, hogy apostol legyen és akként menjen gyógyítani és hirdetni Isten országát. De megállhat a tekintetünk a tanítványokon, amikor Jézus egy nagyon feszült beszélgetés után azt kérdi tőlük: Vajon ti is el akartok-é menni?

Nemrég láttam egy fényképet, amin egy orosz orvos, aki egy antarktiszi expedíció tagja volt, más orvos hiányában önmagán kellett életmentő vakbélműtétet végrehajtania. A mai alkalommal mi is egy ilyen eseményen, egy szívműtéten vehetünk részt, nem sebész főorvosként, nem páciensként, hanem csak megfigyelőként.

Ha valaki a Wikipédián elolvassa az Áldozócsütörtök címszót, ezt találja: „Áldozócsütörtök, áldozónap, Urunk mennybemenetelének ünnepe (Ascensio Domini) húsvét után a 40. nap (…). Az ünnepet általában a következő vasárnap tartják.” (2015. május 15). Áldozócsütörtök vasárnap… Hiszen ki akarna csütörtökön ünnepelni?

Ez a húsvét utáni 5. vasárnap, amelyen ismét azzal a reménységgel gyűltünk össze istentiszteletre, hogy akárcsak a hajdani tanítványoknak, Urunk közöttünk is megjelenik, Rogate-vasárnap, az imádság vasárnapja az óegyházi perikoparendben. A mára kijelölt igerész ehhez a régi perikoparendhez igazodik. Ugyanis Pál apostol, mielőtt intő buzdító szavakkal fordulna a thesszalonikai gyülekezet tagjaihoz, kimondhatatlanul hálás Istennek azért, hogy Timóteus jó hírt hozott felőlük, és munkatársaival buzgón könyörög azért, hogy meglátogathassa őket.

„Az ENSZ becslései szerint a 28 milliós Nepál mintegy 8 millió lakosát érintette az április végi katasztrofális földrengés. Katmandu alatt a földlemezek mintegy három méterrel mozdultak el. Hogy a Himalája magassága változott-e, még elemzik a kutatók, a Mount Everest magassága ugyanis nem állandó, az indiai kontinens észak felé tart, és nyomja egyre magasabbra a Himalája csúcsait.

Néhány évvel ezelőtti legációs jelentésből olvasok fel néhány sort. A kedves teológa, aki azt állította, hogy ő találkozott Jézus Krisztussal és hogy gyökeresen megváltoztatta az ő életét, mármint Jézus az övét, amikor ott volt a lehetőség, hogy erről a gyülekezet előtt bizonyságot tegyen, meg se mert szólalni, még csak azt sem írhatom, hogy összefüggéstelen mondatok hagyták el az ajkát, hanem szemmel láthatóan a félelemtől szóhoz sem jutott. Szemkontaktusról szó sem volt, lehajtott fejjel, lesütött szemmel hallgatott és reszketett.