Keresztelő János a nyugati és keleti keresztyén liturgia egyik legkiemelkedőbb alakja: Jézus és Mária mellett az egyetlen szent, akinek nemcsak a mennyei, hanem a földi születésnapját is megünneplik (dies natalis). Élete és vértanúsága mind a nyugati, mind a keleti keresztyénség számára alapvető jelentőségű, mégis eltérő liturgikus hangsúlyokkal és ünnepi renddel emlékeznek rá.

A római katolikus hagyomány János tiszteletét elsősorban két nap köré rendezi: június 24-én születését főünnepként (sollemnitas) üli – fél évvel karácsony előtt, bibliai számítás alapján, a fény növekedésének jelképeként („Neki növekednie kell, nekem pedig alászállnom.”). A népi hagyományban ez a nap a nyári napfordulóhoz és a „Szent Iván-éji” tűzgyújtáshoz kötődik; augusztus 29-én pedig vértanúságára, fejvételére emlékezik (Decollatio Sancti Johannis Baptistae).

Az ortodox egyház liturgikus hagyománya ezzel szemben jóval részletesebb és teológiailag árnyaltabb ünnepkört alakított ki Keresztelő János, az Előfutár (ho prodrōmos) tiszteletére. Az Ünnepről ünnepre című könyvben olvassuk: „Keleten minden az epifánia körül forog, a megjelenés, Krisztus istenségének nyilvános megmutatkozása körül… pompás szertartásban emlékeznek meg Krisztus megkeresztelkedéséről, istensége ekkor mutatkozott meg maradéktalanul. Itt az epifánia teljesen beárnyékolja a karácsonyt.” (149. old.) Az egyházi év során hat alkalommal emlékezik meg személyéről és üdvtörténeti szerepéről: fogantatásáról, születéséről, Jézus megkeresztelésében betöltött szolgálatáról, vértanúságáról, valamint fejének többszöri megtalálásáról. E sokrétű ünneplés hangsúlyozza János kivételes prófétai státuszát, aszketikus életformáját és közvetítő szerepét az Ó- és Újszövetség határán.

Január 7-én az ortodox egyház Keresztelő János gyűjtőünnepét (szünaxis) tartja, közvetlenül Urunk megkeresztelésének ünnepe után (január 6.). E liturgikus elrendezés teológiai jelentősége abban áll, hogy az Előfutár személye szorosan kapcsolódik Krisztus nyilvános működésének kezdetéhez. E nap jelentőségét jelzi az is, hogy 2024 óta Romániában hivatalos munkaszüneti nappá nyilvánították.

De mit tanít róla a Szentírás? A továbbiakban a teljesség igénye nélkül ujjhegyre szedjük azokat a bibliai bizonyságokat, amelyek segítenek megérteni Keresztelő János személyét, küldetését és szerepét a megváltás történetében.

A pusztai próféta

Az első század 20-as évei vége, Izrael. Egy különös alak jelenik meg a Jordán környéki pusztában. Szakálla hosszú, egyszerű teveszőr a ruhája, szavai pedig tűzként égetnek. A neve: Keresztelő János. És ami körülötte történik, az sokkal több, mint vallási ébredés.

Keresztelő János nem az első volt azok között, akik ítéletet hirdettek Izrael fölött. A próféták évszázadok óta figyelmeztették a népet: térjetek meg, különben eljön a büntetés. De János valami újat tett. Míg más próféták megjövendölték a pusztulást, majd továbbálltak, János követőket gyűjtött. Közösséget épített. Olyan csoportot formált, amely halála után is fennmaradt, így mozgalommá alakult prófétai működése. Josephus, a korabeli zsidó történetíró is említést tesz róla, ahogy más prófétai alakokról is. Josephus Heródes Antipász és Aretász nabateus király konfliktusát tárgyalja, és ebbe az elbeszélésbe illeszti be Keresztelő János történetét, mintegy magyarázatként Heródes balsorsára. János „jó ember” volt, a zsidókat erkölcsös életre, igazságosságra és istenfélelemre buzdította, a keresztség nála nem a bűnök mechanikus eltörlését szolgálta, hanem a test megtisztulását, feltételezve, hogy a lélek már előbb megtisztult az igaz élet által. Josephus szerint Heródes attól tartott, hogy János nagy tekintélye lázadáshoz vezethet, ezért elfogatta, és Makherusz erődjében kivégeztette (lásd Antiquitates 18.117–118.).

Az új exodus szimbolikája

Miben volt rendkívüli Keresztelő János működése? János a pusztába hívta az embereket, és a Jordánban keresztelte meg őket. Ez a kép azonnali felismerést vált ki. A puszta. A Jordán. Ez nem véletlenszerű helyszínválasztás, hanem szimbolikus. Mit jelentett ez az embereknek akkor?

Évszázadokkal korábban a zsidó nép Egyiptomból szabadulva a pusztán keresztül jutott el az Ígéret földjére. A Jordán folyón átkelve léptek be új életükbe, új identitásukba. János mondanivalója egyértelmű volt: „Izrael, újra kell kezdened a történetedet.” Szimbolikusan azt mondta: „Ti, akik most itt álltok, ugyanabban a helyzetben vagytok, mint őseitek Egyiptom után. Tisztulásra, újrakezdésre van szükségetek. Nem elég, hogy Ábrahám leszármazottjai vagytok – újra be kell lépnetek a szövetségbe.” Mert mondom néktek, hogy Isten ezekből a kövekből is tud fiakat támasztani Ábrahámnak.

A keresztelés mint a templommal szembeni kihívás

Itt válik igazán érdekessé és veszélyessé a tevékenysége. János vízkeresztséget kínált a bűnök bocsánatára. A keresztelés rítusa új, egyedülálló: nem a megszokott, ismételt rituális tisztulás, hanem egy egyszeri, végső üdvösségi korszakot jelző keresztelés, amely Jézus későbbi küldetését előre jelzi. János az ószövetségi proféták módjára hirdeti a szívnek Isten felé fordulását (metanoia), amely cselekvésben is megnyilvánul (Lk 3,10–14). Az üdvösség lehetősége az ítélet közeledtét is jelzi: aki nem válaszol, veszélybe kerül. János az embereket a fa gyökeréhez tett fejszével figyelmezteti: nem a származás, hanem a hit számít Isten előtt. Így lesznek ők Ábrahám fiai.

De vissza a bűnbánat keresztségéhez. Hol részesültek az emberek bűnbocsánatban az első században? A jeruzsálemi templomban, áldozatok bemutatása révén. János üzenete megint (veszedelmesen) egyértelmű volt: „Nem kell Jeruzsálembe mennetek. Nem kell drága áldozatot bemutatnotok. Itt és most, ebben a pusztai folyóban (ingyen, ajándékként) megkaphatjátok azt, amit a templomi rendszer ígér.” Ez már nem reform volt. Ez alternatíva. És a templomi vezetőknek természetesen egyáltalán nem tetszett. Bárki, aki egy ilyen beavatási rítusra hívta az arra vágyókat, szimbolikusan azt üzente: íme az igazi Izrael, amelyet Isten igazolni fog. Ebből következően azok, akik nem csatlakoztak, elveszítették jogukat arra, hogy a szövetség népének tekintsék őket. Ily módon, az első századi judaizmus történelmén belül teljesen hitelt érdemlően, azt, amit János tett, a judaizmuson belüli prófétai megújulási mozgalomnak kell látnunk, és csak annak láthatjuk (N.T. Wright). Olyan megújulásnak azonban, amely nem a meglévő struktúrák megújítására, hanem azok leváltására irányult.

Nem gondolhatjuk, hogy ez csak vallási vita volt. Az első században Izraelben nem létezett éles választóvonal vallás és politika között. Heródes Antipász, a galileai uralkodó, komolyan vette a fenyegetést. És jogosan. Amikor valaki embereket gyűjt a pusztába, az automatikusan politikai üzenetet hordoz: „az igazi Izrael nem ott van, ahol a hatalom. Az igazi Izrael itt van, velünk, akik megtérünk és megújulunk.” Mert mondom néktek, hogy Isten ezekből a kövekből is tud fiakat támasztani Ábrahámnak. Az evangéliumok szerint János nyíltan támadta Heródes házassági ügyeit. Ez megtérésre való hívásnak tekinthető, hiszen senki nem kerülheti el a bűnbánatra hívó figyelmeztetést. De valószínűleg sokkal több volt ennél. Ahogy egy történész fogalmazta: „A puszta és a Jordán, a próféta és a tömeg mindig is olyan robbanékony elegyet alkotott, amely azonnali megelőző csapást igényelt.” Heródes nem várta meg, míg a mozgalom igen naggyá válik. Letartóztatta Jánost.

Egy különleges prófétai konstelláció

A kutatók szerint János különleges helyet foglalt el a korabeli próféták között. Három típust ötvözött egyszerre:

Ez a kombináció új volt. És veszélyes is [1]. János papi családból származott, tehát belülről ismerte a templomi rendszert. És éppen ezért tudta, hogyan kínáljon hiteles alternatívát. Emellett, bár úgy tűnik, János nem kötődött közvetlenül egyetlen szektához vagy írástudói iskolához sem, tartózkodási helye és gyakorlatának bizonyos aspektusai utalnak az esszénusokkal való párhuzamokra (szigorú, aszkétikus közösség, amely szintén a pusztában élt, és szintén elutasította a jeruzsálemi templom gyakorlatát). Létezik olyan megközelítés is, amely amellett érvel, hogy János szakított a közösséggel, vagy kizárták onnan talán éppen a pogányok felé való nyitottsága okán, amit az „Isten ezekből a kövekből is tud fiakat támasztani Ábrahámnak”-prédikációrészlet is tükröz (lásd Brownlee, Joel Marcus). A pusztulásról szóló jövendölések a megújulási mozgalommal párosulva eszkatológiai eseményekről beszéltek: arról, hogy az isteni ígéretek és figyelmeztetések végre valóra válnak, és hogy a nagy pillanat eljövetelekor JHVH igaz népéhez kell tartozni. Mert mondom néktek, hogy Isten ezekből a kövekből is tud fiakat támasztani Ábrahámnak.

Jézussal való kapcsolata

Mindenki egyetért abban, hogy Jézus János keresztségével kezdte nyilvános szolgálatát. Ez nem véletlen. János volt az igazodási pont, a kiindulópont. Erős bizonyíték szól amellett, hogy János egy eljövendő alakról prófétált, aki folytatni és befejezni fogja az általa megkezdett munkát. Jézus ezt vonakodás nélkül önmagára vonatkoztatta. Bár nem megszokott/elvárt módon. Erre térünk rá a következőkben.

Keresztelő János mint az utolsó előkészítő próféta

Van valami különleges abban, ahogyan Jézus beszélt Keresztelő Jánosról. Nem nyíltan, nem egyértelműen, hanem rejtélyekben, utalásokban. Ez a burkoltsága árulkodik arról, milyen veszélyes volt akkoriban kimondani bizonyos igazságokat.

Trükkös kérdés a templomban

Elevenítsük fel a jelenetet: Jézus épp kiűzte az árusokat a jeruzsálemi templomból. A vallási vezetők nem kis felháborodással kérdezik tőle: Milyen hatalommal cselekszel? Ki adta neked ezt a jogot? (Lásd Mk 11,27–33 // Mt 21,23–27 // Lk 20,1–8). A kérdés mögött ott lappang a valódi aggodalom: Messiásnak képzeled magad? Tudták jól: ha Jézus azt mondja, hogy Isten (JHVH) hatalmával cselekszik, azonnal istenkáromlással vádolhatják. Ha azt mondja, Messiás, azzal lázadást szít Róma ellen. Minden adódó alkalommal igyekeztek, hogy elhamarkodott kijelentésre késztessék Jézust.

Jézus mesterien válaszol. Nem „igen”-t mond, nem „nem”-et, helyette egy ellenkérdéssel fordul hozzájuk: Keresztelő János mennyből jött, vagy csak egy közönséges ember volt isteni küldetés nélkül? Ez a kérdés nyilván csapda. Ha azt mondják, János mennyből jött, akkor miért nem hittek neki? Ha azt mondják, csak ember volt, a tömeg feldühödik, János ugyanis népszerű próféta volt. De Jézus rejtélye ennél mélyebb.

Üzenet a börtönből

Térjünk vissza egy korábbi eseményhez. János börtönben ült (Heródes parancsára), és követeket küldött Jézushoz egy egyszerű, de súlyos kérdéssel: Te vagy-e az, akire várunk?”

Úgy tűnik, János értetlenül állt azelőtt, amit Jézus tett – és talán még inkább azelőtt, amit nem tett. Talán harciasabb fellépést várt. Talán azonnali isteni ítéletet.

Jézus nem mondhatott egyszerűen „igen”-t. Túl veszélyes lett volna. Ehelyett Ézsaiás próféta szavaival válaszolt: A vakok látnak, a sánták járnak, a leprások megtisztulnak, a halottak feltámadnak, a szegényeknek hirdetik az örömhírt. (Ézs 26,19; 35,5–6; 61,1). Az üzenet világos volt azoknak, akik értették a Szentírást: Igen, ez a messiási kor. Ha van szemed, hogy észrevedd.

A nádszál és a próféta

Ezután Jézus a tömeghez fordult egy még rejtélyesebb kérdéssel: Miért mentetek ki a pusztába János után? Nádszálat látni, amit ingat a szél?

Ez többről szól, mint egy egyszerű költői képről. Mai olvasónak furcsán hangzik, de a korabeli hallgatóság azonnal értette az utalást. Heródes Antipász, aki börtönbe vetette Jánost, galileai nádszálat használt szimbólumként az érméin. Jézus kérdése dekódolva így hangzik: „Egy másik Heródes-féle zsarnokot kerestetek? Egy újabb báburalkodót, aki úgy zsarnokoskodik felettetek, mint a pogányok? Biztosan nem. Valami nagyobbat akartatok.”

És meg is kapták. János nem csupán próféta volt. Ő volt az utolsó próféta, akiről Malakiás írta, hogy megelőzi a nagy napot (Mal 3,1; 4,5–6). És akkor jön a döbbenetes kijelentés: Aki a legkisebb Isten országában, nagyobb Jánosnál.

Mit jelent ez? Ha János volt az utolsó előkészítő próféta, akkor most valami új kezdődött. Az ország nem csak közeledik – itt van. És aki elhozza? Maga Jézus. Ha János Illés szerepében lépett fel, az egyértelműen azt jelenti, utána már csak a Király jöhet. Jézus a Messiás!

Prófétai dress-code: Keresztelő János és Illés

Mindhárom szinoptikus evangélium Keresztelő Jánost Illés prófétával azonosítja. Ezt az azonosítást a 2Kir 2,11 teszi lehetővé, amely szerint Illés nem halt meg, hanem felvitetett a mennybe, tehát még mindig élt és potenciálisan aktív volt (vö. 2Krón 21,12), és bármikor visszatérhetett a földre. A későbbi ószövetségi és második templomi zsidó hagyományokban fejlődött ki az a gondolat, hogy ő közvetlenül a vég előtt tér vissza, hogy előkészítse Isten és/vagy a Messiás eljövetelét (vö. Mal 3,1, 4,5; Sirák 48,9–10).

Amikor Keresztelő János alakja megjelenik előttünk, szinte látjuk magunk előtt a pusztai aszkétát a jellegzetes, durva teveszőr ruhájában. De vajon volt-e ennek súlya, lehetett-e egy mélyen átgondolt üzenet része? A bibliakutatók szerint János öltözködése nem csupán a sivatagi túlélést szolgálta, hanem egyfajta „vizuális teológia” volt: azt üzente vele, hogy ő a visszatért Illés próféta. Sokan kritizálják ezt az elméletet azzal, hogy János és a nagy előd, Illés alakja nem egyezik mindenben. A kutatók azonban rámutatnak: egy „típust” nem kell minden apró részletében lemásolni. Ahogy Dale Allison találóan megjegyezte: egy bibliai párhuzamhoz nem tökéletes azonosságra van szükség, hanem arra, hogy meglegyen „a hasonlóságok kritikus tömege” (critical mass of parallels). Keresztelő Jánosnak tehát nem kellett nyíltan Illésnek neveznie magát, elegendő volt, ha tettei és utalásai ebbe az irányba mutattak. A legérdekesebb bizonyíték a 2Kir 1,8 és a Mk 1,6 összevetéséből adódik. Az ószövetségi történetben Ahazjá király csupán a leírás alapján azonosítja esküdt ellenségét: Szőrös ember volt, derekán bőrövvel. A király rögtön rávágja: Ez a tisbei Illés! Itt egy izgalmas fordítói finomságra bukkanunk. Míg a modern elemzők hajlamosak azt hinni, hogy Illés is csak „szőrruhát” hordott (mint egyfajta prófétai egyenruhát vö. Káldi Neo-Vulgata: „szőrpalást”), a héber szöveg (baʿal śeʿār) és a görög fordítás (anēr dasys) is értelmezhető így: Illés szőrös külsejű volt, afféle „vadember”-karakter, mint a Gilgames-eposz Enkiduja. Ezzel szemben János teveszőr ruhát ( endedymenos trichas kamēlou ) öltött. Ehhez szorosan kötődik egy másik bibliai szöveg. A Zak 13,4-ben azt olvassuk: Azon a napon szégyent vallanak a próféták látomásuk miatt, amiről prófétálnak. Nem öltöznek többé állatszőr ruhába, és nem hazudoznak”. Az „állatszőr ruha” (Revideált Újfordítás) szőrös köntösnek, vagy szőrpalástnak is fordítható (vö. ʾadderet sēʿār). A próféták menekülését saját hivatásuktól Zakariás egy ruhatári képpel szemlélteti. A hamis próféták úgy akarták hitelességüket igazolni, hogy szőrös köpenyt hordtak. Amikor viszont rájönnek beszédeik hazugságára, többé nem veszik fel a szőrkabátot, nem vállalják régi önmagukat. Beáll az identitászavar, ami a menekülés kényszerét hozza magával. A Zak 13,4 próféta-kritika hermeneutikai szűrőként áll a 2Kir 1,8 és Mk 1,6 között. A prófétai identitás külsővé vált, a ruha/dress-code célja a megtévesztés, a jel leválik a küldetésről. Illés karizmatikus jele kiüresedett jellé vált Zakariás korában (Kr.e. 6 század vége, a templom újjépítésének idején).

Miért fontos mindezeket számba venni?

Ez a csavar, ami a három szöveg szinoptikus olvasata révén körvonalazódik éppen a tudatosságot (és az Illés-párhuzam hitelességét, történeti értékét) bizonyítja. János nem született olyannak, mint Illés, hanem ezt a megjelenést választotta s mindezt Zakariás kritikai hangja ellenére tette. Tisztában volt (utolsó előkészítő próféta) identitásával, magára öltötte a „szőrösséget”, hogy a korabeli zsidóság számára azonnal felismerhetővé tegye: az az eszkatologikus hírnök áll előttük, akit Malakiás próféta megjövendölt és aki megbizonyosodott arról, hogy az, amit hirdet nem hazugság, ezért nem is kényszerül menekülésre.

János öltözete tehát nem csupán aszkézis volt, hanem egy csendes, de annál erőteljesebb politikai és vallási állásfoglalás. A pusztai szélben lobogó teveszőr köpeny azt hirdette: az idő lejárt, a fordulópont elérkezett, és az Isten országa/az üdvkor valósága a küszöbön áll. Ennek a valóságnak nem lehetett ellenállni, a ruhát levetni. Keresztelő Jánosnak Illés-redivivusként végzett szolgálata tulajdonképpen eszkatológiai krízist vezet be, amely megnyitja Isten Országát. Jézus szolgálata pedig az lesz, ami feloldja az eszkatológiai krízist.

Miért a rejtély?

Vissza a templomi incidenshez. De miért nem mondta ki nyíltan Jézus ott azt, hogy kicsoda Ő? Két egyszerű ok: (1) politikai veszély: bármilyen kijelentés a „zsidók királya” címről közvetlen fenyegetést jelentett volna Heródesre. Ez nem filozofikus vita volt, hanem életveszély; (2) vallási ellenállás: a templomi vezetők már így is fenyegetve érezték magukat Jézus tettei miatt.

Amikor tehát Jézus János keresztségére hivatkozott a templomi incidenskor, valójában két dolgot mondott: (1) folytonosság János munkájával: Ő folytatta és beteljesítette, amit János elkezdett. János burkoltan a templomi rendszert kritizálta – Jézus ezt nyílttá, messiásivá tette. (2) isteni felhatalmazás: János keresztsége során a Szentlélek szállt Jézusra. Pont úgy kenetett fel, ahogy Sámuel felkente Dávidot, még jóval a trónra lépés előtt. Jézus tehát nem azért beszélt rejtélyekben, hogy titkolózzon, hanem mert az igazság túl veszélyes volt egy olyan világban, ahol a trónbitorlók és a vallási fanatikusok minden szavát figyelték. A jézusi öncenzúra egy korstílus volt, amit a kor nyilvánosság-struktúrája alakított [2]. Aki viszont értette a „kódot”, használta a szimbólum-olvasó szemüvegét, az tudta: a várakozás véget ért. Mert mondom néktek, hogy Isten ezekből a kövekből is tud fiakat támasztani Ábrahámnak.

[1] Lásd a Második Templom korának prófétai jelenségeinek R.P.C. Hanson eszmetörténeti, Richard A. Horsley társadalomtörténeti és Robert L. Webb szociológiai-funkcionális megközelítését.
[2] Lásd Haraszti: „A korlátok művészetünk építőanyagává váltak… Sorközolvasó szemüveg nélkül a hűséges alattvaló sem boldogul. Kultúránk tagolódása csak innen olvasható ki. A valódi kommunikáció a sorok között zajlik.”

A fenti jegyzet a következő művekre támaszkodik: