Nagyböjt végefele járunk. A böjtös lelkülethez pedig jól illik az elidőzés, a lelassulás. Ez a beszélgetés, amibe belehallgattunk mintha erre szólítana bennünket: akár régi tanítványa vagy Jézusnak, vagy éppen új, vagy a megújulást, növekedést kereső tanítványa vagy, gyere nézd meg, mi az, ami a szemed előtt végbemegy, mi az, ami a szemed előtt összekapcsolódik ebben a beszélgetésben és ami méltó, hogy arra indítson, hogy elkötelezd magad még szorosabban Jézus mellett.

Figyelemre és várakozásra serkentenek azok az események, amelyek a háttérben feltárulnak. Lázár beteg, de kiderül, hogy végzetes a diagnózis, nincs felépülés, remény arra nézve, hogy a földi élet valamiképpen folytatódjon számára. Jézus két lépésben közli a tanítványokkal, hogy meghalt Lázár. Először a halált megszépítő kifejezéssel utal rá: elaludt (κοιμάομαι) a mi barátunk, Lázár.
A meghalás Jézus, majd az apostolok szerint is tehát elalvás. Létezik a Bibliában a halálnak ilyen szemlélése. Ezt a szót mondja Jézus Jairus leánya halálos ágyánál is: elaludt (καθεύδω; Mt 9,24). Lukács ezt használja a Cselekedetek könyvében Istvánnal kapcsolatban is, amikor az első vértanút megkövezik (ApCsel 7,60). Elaludt. Pál is az elaludtakról beszél a thesszalonikaiaknak (1Thessz 4,13–15) és a korinthusiaknak (1Kor 11,30; 15,6).
A koporsóban fekvő halottainkról mi is gyakran úgy beszélünk: elaludt, mintha éjszakai álmát aludná. De ebből az álomból szeretteink nem tudnak felébreszteni. Az ébresztőóra nem tud felriasztani. Tudjátok: egyedül Jézus hangjára tudunk csak felserkenni, az életre ébredni, ahogyan később el is hangzik: Lázár, jöjj ki! És ezzel mintegy elővételezve, bemutatja Jézus a feltámadásunk legszemélyesebb pillanatát. A feltámadáskor annak a hangját fogjuk a legtisztábban hallani, az költöget minket, aki földi állapotunkban is szólongatott, hívott azért, hogy hitet és bizalmat ébresszen besszünk.

Nehéz valakinek a halálánál elidőzni. Lázár halálánál is nehéz a tanítványoknak az elidőzés. De ha a vigasztaló Lélek jelenlétében mégis bátorságot kapunk az elidőzéshez, akkor azt is megláthatjuk, hogy noha alvásnak nevezzük a meghalást, ilyen mindennapi kategóriával illetjük, jól tudjuk, hogy mégsem jelent ez egy sima átmenet. Gondban vagyunk, mert még sincsenek egyszerű és világos szavaink arra, ami a halál teljes igazságát jelenti. A halál nemcsak álom, elalvás, hanem ellenség is. Mint utolsó ellenség töröltetik el a halál – mondja Pál apostol (1Kor 15,26). Ahogy az esemény fonala halad előre megtudjuk, hogy Lázár halála megrendíti a tanítványokat, összetöri a testvéreket, Máriát és Mártát, Jézus háborgott lelkében és megrendült. Jézus is megrendült, mert nem egy sima átmenet. Nehéz ettől a világtól elszakadnunk, földi utunk utolsó pillanatára gondolnunk, mégis a Biblia bizonysága és a mi reménységünk alapja az, hogy abban a világfordulatban, amit a halál hoz majd, az Úr lesz számunkra a legnagyobb érték. Ez az, amit minden találgatás, spekuláció ellenére bizonyossággal elmondhatunk.

Összecseng ez Jézus örömével: „Lázár meghalt, és örülök, hogy nem voltam ott: tiértetek, hogy higgyetek.” Jézus minden félreértést elhárít: Lázár nemcsak elaludt, hanem meghalt (ἀποθνῄσκω). Világossá teszi saját hozzáállását is ehhez a halálhoz: örülök (χαίρω), hogy nem voltam ott. Megbotránkoztató kijelentés, legalább annyira, mint az, hogy a Júdeába való visszatérés a halált jelenti számára, hiszen korábban már kétszer is meg akarták itt kövezni Jézust.
Megbotránkoztató, mint az is, hogy akkor indul Jézus Lázár segítségére, amikor már halott. Megint elidőzésre van szükségünk, hogy lássuk mi az, ami szemünk előtt összekapcsolódik. Az embernek mintha állandó tapasztalata lenne az, hogy késik az Isten. Az irgalom és szeretet viszont nagyobb távlatokat tart szem előtt. A szeretet az elidőzés kegyelme. Valaki így mondta ezt: Isten a létezés szívéből kiindulva, belülről kifele működik. Örülök, hogy nem voltam ott, hogy higgyetek. Kívülről semmi ok az örömre, a létezés szívéből kiindulva viszont egészen másképp fest ez a kép. Olyan távlat és cél ez, aminek az érdekében Jézus vállalja Lázár halálát, nővéreinek fájdalmát, a kívülállók rosszallását, hogy ráébressze egykori és mai tanítványait arra, hogy a belé vetett hit mindennél értékesebb. A fájdalmak között megszülető hit és bizalom értékes Jézus előtt. Ez a hit azt fogja jelenteni, hogy újra kell gondolnunk Isten működésének módját, és ennek megértése közben fel kell készülnünk egyre nagyobb megdöbbenésekre.

És végül a lelassulás tud igazán cselekvésre és tevékeny életre vezetni. A beszélgetés legvégén Tamás visszhangozza Jézus elindulásra való buzdítását. „Menjünk el mi is, hogy meghaljunk vele.” Az engedelmesség és tettrekészség szavai. Noha a bizalom még hiányzik ebből az engedelmességből – inkább pesszimista megadásnak, beletörődésként hangzik – mégis evangéliumról szóló gyönyörű vallomás ez az Ikertől, attól akit a húsvéti események kapcsán kételkedőnek és hitetlen Tamásnak nevezünk. „Menjünk el mi is, hogy meghaljunk vele.” Máshol így olvassuk tisztábban ezt a megadást: „mert aki elveszti életét énérettem, megtalálja azt” (Mt 10,39). „Ha pedig meghaltunk Krisztussal, hisszük, hogy vele együtt élni is fogunk” (Róma 6,8). „Igaz beszéd ez: ha vele együtt meghalunk, vele együtt élni is fogunk; ha vele együtt szenvedünk, vele együtt uralkodni is fogunk. Ha megtagadjuk őt, ő is megtagad minket, de ha hűtlenek leszünk, ő hű marad, mert önmagát meg nem tagadhatja” (2Tim 2,11–13). Senki és semmi el nem vehető attól, aki Isten kezéből vesz mindent - és megadva magát - kész mindent, amit kapott visszaadni. Uram, nem te vetted el, én engedtem el és átengedve neked - visszaadtam. Veled meghalni – a te örömöd az enyém is lesz Uram, ha megadod ezt nekem a halálos ágyon. Veled meghalni, Uram. Kálvin János 1506. febr. 6-án prédikált utoljára. Május 27-ig, haláláig gyakran hallották ahogy iszonyú szenvedései-légszomja közepette (54 éves) tiszta fejjel imádkozta: „Uram, felőrölsz, de megelégszem ezzel, mert a te kezed teszi ezt velem.” A vigasztalás abban volt, hogy Isten kezéből vett mindent és ezért meg tudta adni magát.
Egy nehéz beszélgetésnél időztünk el. Olyan jó lenne, ha bennünket is bizalomteljes megadásra indítana. Tegyük Isten kezébe életünket és halálunkat és várjunk arra, hogy mi bontakozik ki az ő életre támasztó szeretetéből és kegyelméből – már itt a földi utunk során és majd egykor az üdvösségben. Ámen.

1. Jézus, világ megváltója, Üdvösségem megadója,
Megfeszített Isten Fia, Bűnömnek fán függő díja:
Jézus, engedd hozzád térnem, Veled halnom, veled élnem.
2. Szent kereszteden kereslek, Szomorú szívvel szemléllek,
Mert így gyógyulást reménylek: Moss meg szent véredben, s élek.
Jézus, engedd hozzád térnem, Veled halnom, veled élnem.
3. E keresztről, én Reményem, Tekints reám szerelmesen,
Épen téríts hozzád engem, Mondván: „Bűnöd elengedtem.”
Jézus, engedd hozzád térnem, Veled halnom, veled élnem.
4. Ne gerjedezz vétkem ellen, Sőt, véreddel kegyelmesen,
Ily mocskos beteget, híven Moss meg, s bűntől üres lészen.
Jézus, engedd hozzád térnem, Veled halnom, veled élnem.
5. Engem ily nagy szerelmedből, Végy hozzád szent kegyelmedből,
Vegyek erőt keresztedből, És végbúcsút bűneimtől.
Jézus, engedd hozzád térnem, Veled halnom, veled élnem.
6. Ajánlom magamat néked: Sebeidben szívemet vedd;
Ó, nyíljál fel, piros forrás, Mert nagy bennem rád a vágyás!
Jézus, engedd hozzád térnem, Veled halnom, veled élnem.
7. Ez keserves halálodért, Melyet felvettél éltemért,
Vedd szívemet mindezekért, Megérdemlett jutalmadért.
Jézus, engedd hozzád térnem, Veled halnom, veled élnem.
8. Nyílj fel, édes szív rózsája, Jó illatú violája,
Hogy lehessen maradása Szívemnek, s benned lakása.
Jézus, engedd hozzád térnem, Veled halnom, veled élnem.
9. Engem, bűnöst, kérlek, ne hagyj, Halál rabját kínra ne adj;
Sőt, ha eljő majd halálom: Szent jobbodra engedj állnom.
Jézus, engedd hozzád térnem, Veled halnom, veled élnem.