A.B.F.J.R.A.

Nem a tőlem szokásos módon vezettem fel az alapigét (Istennek az a szent igéje ami által szól mihozzánk), mert nem merném prédikációnak nevezni azt, amit most elmondok, hanem inkább csak egy szubjektív vallomásnak életről, halálról, feltámadásról. Lehet, hogy a személyes hitvallásom nem fog mindenben egyezni egyházunk hitvallásával, ezért vállalom a felelősséget.

Az Úristen gondoskodott arról, hogy a feltámadás ne egy elméleti, teológiai kérdés legyen most számomra, hanem egzisztenciális kérdés. Az életem függ ettől, hogy mit hiszek a feltámadásról. A tavalyi kibocsátón mondtam azt, hogy nem az az izgalmas kérdés, hogy hiszek-e úgy általánosságban a feltámadásban, hanem hiszek-e halott édesapám feltámadásában, közvetlen meghalt hozzátartozóm feltámadásában. Kiegészíthetem most már azzal ezt a mondatot, hogy mit hiszek édesanyám feltámadásáról?

3 évvel ezelőtt egy 4 gyerekes lelkész házaspár, 18 éves fiúkat temették és az apa a fia halála után „A másik oldalról” címen megírta mindazt, hogy ő, mint szülő, hogy szembesült a halál tényével, hogy intézte a temetéssel kapcsolatos teendőket, hogy gyászolta meg fiát. Ő, aki addig lelkészként fogadta a gyászolókat, most ő került ebbe a helyzetbe. Élveboncolásnak nevezte a módszert, amivel megközelítette ezt a kérdést. Bizonyára hallottatok már olyanról, hogy valaki akinek halálközeli élménye volt, az utólag elmesélte, mintegy kívülről figyelte magát, a környezetét, hozzátartozóit. Valami hasonlóra vállalkozom, kívülről figyelve magamat, próbálok elmondani valamit belülről, amire sokszor még szavakat is nehezen találunk. Mindent nem tudok elmondani, nem is szabad, nem is kell, kell hagyjak valamit magamban is, hogy belül munkálkodjon ez az élmény, érzés, de úgy gondolom, hogy segítségére lehetek némelyeknek, ha továbbadom azt, amit én megtapasztaltam életről, halálról, gyászról, feltámadásról.

Azért tartom ezt fontosnak, mert úgy látom, hogy azt a tudást, amit őseink még tudtak az életről és a halálról, azt mára elfelejtettük. Nem működik ez a generációk közti kommunikáció, a tapasztalat átadása. Sokszor nagyon sután viszonyulunk a haldoklóhoz, a gyászolókhoz. Érezzük, hogy emberi szavakkal milyen keveset tudunk mondani, ezért sokszor inkább nem is mondunk semmit. Valóban ez egy művészet, hogy hogy viszonyuljunk helyesen egy szenvedőhöz, egy gyászolóhoz, mikor van ideje a szólásnak és mikor a hallgatásnak, mikor elég egy néma kézszorítás és mikor kell egy átölelés és együttsírás. Azt gondolom, hogy részben ez azért van, mert sokan félnek a haláltól, nem azért mert ragaszkodnának az élethez, hanem inkább azért, mert az élettől is félnek.

Édesanyám nem félt sem az élettől, sem a haláltól. Engem, ötödik gyermekét már úgy vállalt, úgy készült az élet fogadására, hogy az orvosok nem tartották normálisnak és a halálra úgy készülődött, hogy most egy hete amikor szívinfarktust kapott, már elő volt készítve a ruhája a szekrény aljába ezzel a rövid utasítással, ezt adjátok rám. Élet és halál nagyon közel állnak egymáshoz és ez így volt az ő életében is.
Tudom, hogy ez most némelyeknek morbidul fog hangzani, de nekem az egyik legszebb istentiszteleti élményem édesapám halálához kapcsolódik. Késő éjszaka lett, mire mindannyian hazaértünk és amikor végre mind együtt voltunk, édesapánk kinyújtóztatott holtteste mellett, elolvastuk a 23.zsoltárt, énekeltünk, imádkoztunk és sírtunk. És nagyon biztosak voltunk abban, hogy az élet nem áll meg itt, hogy a halál az nem egy pont, hanem egy kettőspont, ami után még következik valami, a hab a tortán, a desszert csak ezután jön.

Biztos ez az élményem is hozzájárult ahhoz, hogy amit édesapámnál csak félve tudtam megtenni, most hazaérve első dolgom az volt, hogy letérdelve édesanyám holtteste mellé, megsimogattam a már hideg kezét, ezáltal is tudatosítva magamban azt, hogy ez már nem ő, nem az, aki az otthon melegét jelentette és biztosította, hanem csak egy test, ami ugyan rá emlékeztet, de ami már elindult az enyészet útján, és amely darabjaira esik szét, atomjaira fog szét hullni, egy test ami por és hamu lesz.
Szüleink holttestei most már egymás mellett nyugosznak a gyéresi temetőben, de tudom, hogy édesanyám nem erre a találkozásra vágyott. Én nem hiszem azt, hogy ezek az atomjaira bomló testek valaha is feltámadnak. Tiszteljük poraikat és egy puritán sírhantjuk lesz a temetőben, két kopjafával. És a nevük fölött ott lesz ABFJRA. De nem hiszem, hogy ezek a földi portestek valaha is megelevenednek. Hiszem viszont az ő feltámadásukat egy dicsőséges testben. Személyes hitvallásom szerint, amikor meghalok, egyből Isten ítélőszéke előtt találom magam, valóságos testben, nem ebben a földiben, hanem egy dicsőséges testben. És ott majd találkozom szüleimmel és sok kedves ismerőssel, akik előttem indultak el a minden élők útján, de meglepetésemre ott lesznek azok is, akikről úgy gondolnám, hogy még gyászolnak engem, közben már rég, ők is meghaltak, mert megmagyarázhatatlan módon halálunk pillanatában megszűnnek az idő és hely korlátai, nincs várakozási hely és idő, hanem rögtön Isten színe elé kerülünk mindannyian és számot kell adnunk arról, hogy éltünk itt a földön. Nem tudom, hogy is lesz ez a feltámadás, de azt tudom, hogy van folytatása az életnek.

Ebben erősít meg Jézus utolsó szava is: Atyám a te kezedbe teszem le lelkemet. Atyám a te kezedbe adom vissza életemet. Ez az Istenhez való visszatalálás jelenti a paradicsomi együttlétet. Jézusnak ez az utolsó szava nem egy haldokló ember utolsó kétségbeesett kiáltása volt, hanem a zsidó gyermekek esti imája. Ebben benne volt az a gyermeki bizalom is, amire a gyermeki lélek még jobban rezonál és jobban érti az élet nagy titkait.

Gyermekeink, a kisebb unokák szent kíváncsisággal akarták látni halott nagymamájukat, aztán önfeledten játszottak és örültek egymásnak és hiszem, hogy ezáltal is a testvéri, unokatestvéri kapcsolatok még szorosabbra fonódtak. Kosztolányi verse jutott eszembe, akarsz-e játszani halált? De előtte elhangzik ez a kérdés is, hogy akarsz-e játszani életet? És azt hiszem, hogy megint megértettem azt, amikor azt mondja Jézus, ha olyanok nem lesztek mind a gyermekek nem mehettek be a mennyek országába. Ahogy beleélték magukat a játékba, úgy játsszák bele magukat az életbe, válik újból természetessé az, amit tabuvá tettünk, élet és halál közel vannak egymáshoz és mind a kettőnek Isten az ura.

Virrasztó, tor, búcsúzás és sok-sok temetkezési népszokásunk amelyekre nagyon könnyen kimondjuk az ítéletet, hogy nem református dolog, azt hivatottak szolgálni, hogy megsirassuk halottainkat, hogy elbúcsúzzunk tőlük és elengedjük őket. Mert van olyan is, hogy eltemetjük, de nem tudjuk elengedni őket. Ha konfliktusban voltunk a halottal, vagy ha csak egyszerűen nem mondtunk el neki valamit, amit szerettünk volna, vagy ő nem tudta elmondani, pedig vártuk volna, ezeket az érzéseinket, gyötrő gondolatainkat, a bennünk levő feszültséget is odatehetjük imádságunkban Isten kezébe. És ez segít megbékélni azzal a gondolattal, hogy noha most egy ideig nem látjuk őket, de nem a föld alá temettük őket, hanem az Atya kezébe helyeztük életüket. A boldog feltámadás jó reménysége alatt. ÁMEN