Én Uram és én Istenem!

Húsvét van! Nagy ünnep, örömnap! Ha ránézünk ünnepi gyülekezeteinkre, ott a szívünkben a hála: mily szép és gyönyörűséges együtt lenni. Jó egészen átadni magunkat az ünnepnek. Mily jó ezen az ünnepen is Isten rendelkezésére állni, kitárni a szívünket, hogy a húsvéti igék, történések, találkozások által gazdagabb, boldogabb, szabadabb életünk legyen. Jó együtt lenni. Tudták ezt Jézus tanítványai is. A nagyhét eseményei szétszórták a tanítványokat. Olyan fokú zavarodottságot okoztak az események, ami meghaladta lélekjelenlétüket. Verd meg a Pásztort és szétszélednek a juhok – halljuk a próféciát. A pásztort nemcsak megverték, megkorbácsolták, hanem megölték. Baj van, Urunk. Nagy a baj. De most nem lehet költögetni a hajó mélyén alvó Jézust. Nincs, akit ébreszteni. Mi lesz a juhokkal? Mi lesz azokkal, akiket hátrahagyott? Mi lesz ezzel a világgal nélküle? Mi is szoktuk ezt mondani – mi lesz, ha ő meghal? Ha az, akivel kerek a világ, nem lesz többé? A kárpit kettészakadt, és fonalanként szétbomlik az, ami egyben volt. Van, aki az események hatására nagyon befelé fordul, mások talán szorosan egymás mellett maradtak – mint a húsvéti asszonyok; ők itt is megmutatják igazi női mivoltukat, a szolidaritást, az összefogást, ezt nagyon mélyen belehelyezte az Isten a női szívbe. A bomladozó kárpitot mégiscsak meg lehet menteni, csak egy kis olaj kellene. A tanítványoknál sokkal súlyosabb és drámaibb a gyász, az elhagyatottság érzése, ami Jézus halála után rájuk fonódott.
Tamást állítja elénk az ige, Tamás húsvétját. Csak ebben az evangéliumban van lejegyezve, ami vele és benne történt. Jézus amikor megjelenik a tanítványainak középen és az ismeretlenül csengő ismerős szóval, a békesség szavával köszönti őket, akkor valaki hiányzott a közösségből. Tamás nem volt ott. Tamás nem látta, nem hallotta a feltámadt Jézust.
Azt mondhatjuk erre, lekéste a húsvétot, a húsvéti istentiszteletet. Annyira lekötötték a csalódások, a kételkedések, a kérdések, hogy nem akart senkit látni, nem akart semmit tenni. Lecövekelt, megdermedt emberként, lefagyottan tengődött erre-arra, vagy semerre. Magába roskadva ült, nem akart több hírről hallani, elég volt a mesélésekből, a prédikációkból, elég a templomból.
Ez derül ki abból is, amikor a tanítványok felkeresik és viszik a hírt: Láttuk az Urat!
Gyere mozdulj ki elkeseredésedből, a csigaházadból, mert láttuk az Urat! Viszik a hírt neki, de neki elege van a hírekből! Elege van az igékből, a szent szavakból. Ez most nem segít az állapotán. Keserűen fakad ki belőle: ha nem látom a kezén a szegek helyét és nem érintem meg ujjammal a szegek helyét, és nem teszem a kezemet az oldalára, nem hiszem.
Könnyen megtörténik ez az emberrel, könnyen megtörténhet velünk is az, hogy nincs hatása az evangéliumnak többé a mindennapi életre nézve. Nem mozdít, nem vigasztal az ige; a világot teremtő ige nem tud megtapadni bennem. Van, hogy inkább felbőszít, ingerel, háborgat a sok szent beszéd, gondolat, üzenet, a sok harangkondulás. Pedig minden értünk van. Ez az ünnep is. Ünnepek nélkül, húsvét nélkül nem lennénk azok, akik ma vagyunk.
Láttuk az Urat! – olyan egyszerűen, természetesen, röviden mondják azok, akik húsvét hatása alá kerültek, akiknek a Lélek hatására hit támadt a szívükben. De azok, akik még nagyon máshol, akik még nagypéntek fájdalmánál, megrendülésénél ragadtak, azoknak úgy tűnik nem elég, kevés ez a három szó: Láttuk az Urat! Az ember örök elégedetlensége tárul fel Tamás szívéből: többet és többet akar, követelőzik, már-már azt mondanánk, hogy szemtelenkedik. Olyan megdöbbentő: nyomorult állapotban van az ember, és akkor is durváskodik, akkor is pöffeszkedik. Milyen szánalmasok vagyunk! Ebben is, ahogyan lelki dolgainkra nézve ide jutunk: a szenvedés lüktetését hordozó sebeit követeljük. Mindegyiket! Nem az igére, bizonyságtételre vagyunk éhesek, nem magára a Feltámadottra, hanem a sebekre, a fájdalmakra. Minden húsvéti elégedetlenségünk ott tetőződik Tamás szavaiban, észrevétlenül ikertestvérei leszünk mi magunk az Ikernek, a Kettősnek.
Pedig annyi húsvéti történet elérhető a mi számunkra, olvashatjuk, kézbe vehetjük; annyi magyarázat, húsvéti igehirdetés, imádság hangzott már el, mire volt elegendő? Miről árulkodik húsvétjaink mérlege? Olyan jó volna megtapasztalni, ahogy a vérfolyásos asszony hite kiárad bennünk – aki követelőzésében alázatos tudott maradni: ha csak megérinthetem a ruháját, meggyógyulok (Mt 9,21). Semmi más nem kell, csak egy érintés. Ma is, itt is. Számomra ilyen gyógyító, frissítő ünnepi érintés volt az, amikor a tegnap a gyerekek szavalták a verseket főpróbán. A legkisebbektől a legnagyobbakig. A kicsik az Úr asztalához kuporogtak. Keményebben hozzájuk fordultam: „Mindenki lépjen egy métert hátra”. Tovább folyt az éneklés, a kicsik megint oda kucorogtak és a frissen vasalt, hófehér úrvacsorai asztalterítőbe kapaszkodva áhítatosan főpróbáztak. És meglágyított ez a páratlan látvány. Belém hasított az a gondolat, hogy nem lehet fontosabb az abrosz a gyermekek áhítatánál; nem lehet, hogy miközben azt énekeljük, hogy „hív az Úr jöjjetek gyerekek” én egyméteres távolságtartásra intem őket. A legnagyobb ajándék itt és most, hogy ezek a gyerekek otthon érzik magukat Isten házában, Isten asztalánál. De azt is eszembe juttatta, hogy mi, akik ma itt vagyunk a templomban, így kuporgunk az Ige fehér asztalához. Kuporgásunk lelkünk nyújtózkodása a jóság és irgalom felé. Mindannyian mocskos, piszkos, bűnöktől fekélyes kezekkel kapaszkodunk egyetlen reménységünkbe, megváltó, feltámadt drága Úr Jézusunk hófehér, ragyogó ruhájába. Itt és most ajándék az a hit, amely látja: Nincs szükségem többre, csak a ruha szegélyére, hiszen tudom, hogy a keveset is meg tudja áldani, abban is erő van és hatalom.
Annyit mégiscsak elértek a tanítványok, hogy nyolc napra rá Tamás is csatlakozott hozzájuk. Nem hagyták elkószálni, felelősséget éreztek iránta. Milyen szép ez részükről, nem hagyták, hogy ez a tanítványtársuk ott ragadjon a keményszívűségbe, nem hagyták abba, tolakodtak a hírrel, az igével. Nem rémítette meg őket ez a pöffeszkedő keményszívűség, mert tudják, hogy ha egyszer Tamásnak is sikerül találkozni Jézussal, onnan minden más lesz számára. Küzdöttek a társukért, és küzdelmük nem lett hiábavaló, megtermi gyümölcsét.
Sok társért, szerettünkért küzdünk mi is, akik talán éppen úgy, mint Tamás, beleragadtak a keményszívűségbe, vagy az önsajnálatba, vagy ki tudja milyen bénító állapotba, amikor már csak ez a durvaság és pöffeszkedés, az embertárs és Istennel szembeni követelőzés maradt. Milyen jó volna, ha minket sem ijesztenének meg ezek a durvaságok! Milyen jó volna, ha mi is tudnánk kitartani, és úgy hatni rájuk, hogy azzal egyengetjük a nagy találkozás útját. De ha mi magunk voltunk ilyenek, milyen jó, ha Isten rendelt társat, olyan társat, aki kész volt küzdeni értünk, aki nem riad meg a mi sötétségünktől, hanem vitt a fény felé, hordozta a sorsomat, úgy, hogy abban mindketten megáldattunk.
Jézus újból megjelenik – minden pontosan úgy történik, mint első alkalommal – zárt ajtókon keresztül, középen, köszöntve őket: békesség néktek! Egyből Tamáshoz fordul:
Nyújtsd ide a kezedet – tedd az oldalamra és ne légy hitetlen, hanem hívő! A tanítványok nem mondtak le Tamásról, nem feledkeztek meg a kishitűről, és ezzel Jézus szolgálatába állottak. Mert Jézus másodjára csak Tamásért jelenik meg így közöttük – legyen neki is húsvétja, ne maradjon magába roskadva, és megmutassa, hogy van hatalma a halál felett, de van hatalma Tamás sötétsége felett is. Nincs olyan sötétség, ahova ő nem tudna bevilágítani, nincs olyan mélység, ahova ő ne tudna lehajolni, hiszen a poklok poklát megjárta érettünk. Megjárta Tamás szívének, lényének, kételkedésének a poklok poklát és a mieinket is.
Egy érintés, és Tamás összezsugorodik ettől: Én Uram és én Istenem! Milyen rövid, egyszerű szavak. Összezsugorodnak a szavak. Aki Jézussal igazán találkozik, az nem bőbeszédű. Akit megérint az ige, az elkezd szűkszavúan, tőmondatokban, lényegretörően beszélni – amikor átéljük Isten nagyságát, határtalanságát – rájövünk – nem sok mondanivalónk marad, csak az Ő nevének a kiáltása és a megrendült lélek sóhaja. Ott nem pöffeszkedik az ember, nem durváskodik, ott csendes és szelíd lesz minden lélek. És boldog. Boldogok, akik nem látnak és hisznek. Csodát akarsz látni? Hunyd be a szemed - belülről nézz a világra és nézz magadra! Boldog akarsz lenni? Csukd le a szemed és lásd meg Isten mosolyát ebben a ragyogó ünnepben.
Ámen.

Feltámadásba vetett hitünket őrizze meg az Úr,
Az üres sír örömét gyújtsa lángra bennünk.
Tamás megrendülésében osztozva
Legyen boldog felkiáltásunk:
Én Uram és én Istenem!