Pontosan 10 nap van szentestéig.
„Torkomban lüktet közeled, Uram.”
Meggyújtottuk a harmadik, a rózsaszín gyertyát, a horizonton túl már karácsony ragyog, napokon belül kezdődik a bűnbánati hét. Finom ötvözése ez az időszak a vigasztalásnak és növekvő hiányérzetnek; a kimerültségnek és izgatottságnak; a maroknyi reménynek és tengernyi rendezvénynek, a megérkezéseknek és elindulásoknak.
A mai nap a régi hagyomány szerint örömvasárnap, ami különösképpen arra késztet, hogy rendezkedjünk be az örömre: éljünk úgy, mintha már ünnep járna be a házba. Az az ünnep, amely több, mint 2000 éve adja hírül, hogy belehelyezte az Atya a világ bölcsőjébe az Ő szeretett Fiát. Megjelent Isten üdvözítő kegyelme, szétnyitva az időfolyósokat, megbontva a teret, hogy egy bölcső elférhessen benne (Lásd Szabó Magda: Az a szép, fényes éjszaka). Ő, a bölcsőben fekvő a mi örömünk forrása, sőt életünk ereje. Ez az adventi vasárnap még inkább kiélezi azt, hogy Isten tetteinek elfogadói és várományosai vagyunk egyszerre. Igaz ez, ránk, hogy már elértük, amit keresünk – hitben, tudásban, és az mégsem a miénk, nem végérvényesen a miénk. Már megváltottak vagyunk, mégis küzdenünk kell bilincseinkkel és kötöttségeinkkel. Már látjuk az új világot, de szemünk előtt még itt van a régi. Mégis vajon ez az ellentmondásosság nem azt jelenti, hogy éppen azon a helyen állunk 2025. december 14-én, ahol Isten valósága jelen van, és működik világunkban?
A megelőlegezett öröm a lelkipásztor és legátus, vagyis a mi sajátos tapasztalatunkat is megidézi, hiszen nekünk bizonyos szempontból hamarabb van karácsonyunk – felbomlik a lineáris idő ilyenkor: hetek óta készülünk énekekkel, versekkel, igékkel, gyermekségtörténetek exegézisével – most íródnak a karácsonyi öröm-hirdetések. És amit tesz a lelkipásztor és neki segédkezve a legátus nem más, mint az, hogy bevárja az ünnepet és bevárja a népet, a nyájat, mint az ünnep jó házigazdája, már-már idegenvezetője. Az igehirdetések kincséből újat és régit előhozva tágra nyitja az ünnep kapuját, - kis tereprendezést végez el - hogy annak minél több lelki gazdagsága belehulljon az emberi szívekbe.
A felolvasott alapige hasonló helyzetről, pillanatról szól: Istennél hamarabb van ünnep, a mennyei udvartartásban már kihirdettetett a nagy fordulópont, döntött a tanács: a foglyoknak vigasztalást ad – és senki nem akadályozhatja meg ebben. Feltartózhatatlanná vált a vigasztalás hangja.
A mennyei trón körüli öröm és izgalom hamarosan betör a babiloni zsidók gyászlakásaiba.
Amit kihirdettek fent, az hamarosan megtörténik lent.

Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet! Szóljatok szívhez szólóan!

Isten szava – amely a mennyei tanácsban megszólal, majd a próféta által a földre ér - átrendezi a történelem menetét.
Ez a szó a jövő alapját képezi Izrael számára.
Erről kellett a népet meggyőzni – egy igehirdetési tervvel (lásd 40–55. fejezeteket és az azokban feltárt teológiai fordulatokat: Ebed-Jahve énekek; Kürösz, pogány király, mint Isten felkentje) – melynek nyitóprédikációja a felolvasott ige.
Sőt, tágabb értelemben: nemcsak Izráel, hanem a világ jövője nyugszik ezen a fogságot lezáró isteni szón.
Erről kell a Léleknek meggyőznie minket, és általunk a világot; közelebbről azt a mikrokozmoszt, amelynek csupán néhány évtizeden keresztül vagyunk a részesei.
Ebben a küszöbhangulatban – hadd idézzem fel legkedvesebb karácsonyi köszöntőmet, amiben mi tagadás a régi, gyermeki karácsonyok és várakozások áhítata is feléled :

Gyönyörű éjjel volt
Karácsony lehetett
Midőn földre szállt
Maga a szeretet
Szent angyali sereg
Zengett halleluját
Dicsőség Istennek
Hogy elküldte Fiát
Dicsőség Istennek
Béke az embernek
Jóakarat legyen
Mindenféle népnek.
Egyformán gazdagnak
Egyformán szegénynek
Angyali ajkakról
Így hangzik az ének:

Ma is karácsony van
De nem olyan mint régen
Kevés öröm van ma
Az emberi szívben
Kihalt a szeretet
Bűn felett megbánás
Csodálkozva kérdik
Mi az a megváltás?
Építsd fel ó Uram
Dicső országodat
Hadd lelje alatta
Minden szív oltalmadat
Ekképp tudják meg
a te kezed művét
Milliók borulnak szent trónod elé. (Diks)

Attól kezdve, hogy ezt megtanították nekem, nem akartam többé mást mondani, más köszöntőt tanulni, és ki tudja hány karácsony hajnalán a 80. háznál is vigyázzállásban préselődött ki a gyermektestből a kegyelmi szózat: gyönyörű éjjel volt, karácsony lehetett.
Akkor még nem tudtam, hogy az a valóság előképpé válik. Ha jól összeszámolom, ma ott tartok, hogy legalább 800 alkalommal hirdettem már szószékről, a Sion-hegyről, a bűnbánat és gyász ajtaja előtt a kozmikus dráma feloldozó szózatát: Úgy szerette Isten ezt a világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta.
Amióta megtanították nekem, a mennyei udvartarás földi képmás-intézetében - nem akarok mást hirdetni, csak a Krisztust földre szállt szeretetet és kegyelmet. A fentről gyöngéden aláeresztett egyetlen mentőkötelet. Rekedten, olykor félek hamis hangon, máskor pedig az összetört szív romjai közül préseli ki a Lélek a hangot. Üdvösségünk hajnalán mégis úgy állok ma itt, előttetek, mint aki semmi mást nem akar hirdetni és élni, csakis ezt a szózatot:

Íme, itt van Istenetek, az én Uram, az Úr jön hatalommal, karja uralkodik, és vele jön szerzeménye, amiért fáradozik.

Hiszen, ha Ő szól, ki hallgathat el?

A próféta, aki a mennyei udvartartásba emeltetik, ebben a környezetben, a két világ határán még inkább átéli esendőségét, és annak a közösségnek az esendőségét, megszégyenült voltát, amelyből kinőtt.
A hang feléje fordul, ez a megbízatás mozzanata:
Ne félj! Kiálts!
Bizony fű a nép – lamentál válaszképpen- és benne én magam is törékeny fűszál vagyok. Mit kiálthatnék? Ki hallaná az én hangomat? Hogyan is hatna el az én hangom a vesékig ebben a hangzavarban? Tulajdonképpen ez egy művészien kidolgozott megbízástörténete egy rejtőzködő prófétának (nincsenek biográfiai adataink róla, a hang mögé rejtőzködik). Aki méltó még a szaknevére/művésznevére is: valóban a szó legnemesebb értelmében Deutero-Ézsaiás, deutero-próféta, deutero-hírnök, aki nem egójával akarja betölteni a pusztát, hanem az örök ige visszhangjával. A Keresztelő "Neki növekednie kell, nekem pedig alászállnom" indulata is ehhez igazodik.
Hosszan időzve a szöveg mellett feltűnő volt, hogy hangja nem fáradt és nem kiüresedett. Nem a megszokott teológiai panelek jelennek meg, hanem egy élő, meggyőző, erőteljes, friss hang. Olyan hang ez, amely egyszerre szólítja meg a szívet ("szívhez szólóan") és rázza fel a világot ("magas hegyre menj föl... harsány hangon kiálts"). Egyszerre a kegyelem befogadója és annak hírnöke a világ felé.

Óh, add Uram, hogy csak ez legyek – egy visszhang a szószéken, a Sion-hegyen, és ugyanakkor házról házra járó visszhang; a te hangod hű visszhangja.

Hang szól, ki hallgathat el?
Bizony fű a nép. Nincs benne maradandóság, bűnei felemésztették.
Szülőföldjéről, őshazájából kitépett és idegen földbe ültetett fűszál –– egy gondosan felépített élet rendje odalett a maga intézményeivel, hierarchiájával, rítusaival, törvényeivel. Semmi nem maradt, amivel dicsekedhetne. Pál ezt így mondaná: csak az maradt, hogy az erőtlenséggel dicsekedjek. Státusz nélkül maradt nép, aki elveszítette templomát, ami mégiscsak azt hirdette minden sarkával és arányosságával, elrendezésével, hogy rend van a világban, mert Isten van fölöttünk.
Ha nincs templom, csak a káosz lesz egyre nagyobbá, új templomért, azaz új teremtésért kiáltva, ahol újra meghitt szeretet-közösségben lehet a Teremtő és az ember; meghitten a Teremtővel.
A templom szimbolikája azt a hitet fejezte ki, hogy ez nemcsak a fizikai világ, hanem az egész kozmosz középpontja, s mint Jahve lakóhelye az a pont, ahol a menny és a föld találkozik; a dicsőség, a sekína, eltávozott, a menny és a föld szétszakadt, lehetetlenné vált a kultusz, az engesztelési rítusok megszűntek. Itt - idegen földbe ültetve - derül ki az is, hogy a bűn problémáját nem a rítusok, hanem Isten szuverén kegyelme oldhatja meg.
Teljes kifosztottság állapotában, kiegesztelhetetlenül, bűneibe rekesztve áll szemközt a pusztulással. Képes-e újra megtalálni a középpontot ez a széthulló közösség? A maga erejéből semmiképpen. Ezt húzza alá az igehirdetési terv. A szabadítás onnan felülről van, és éppen emiatt rendkívüli természetű.
Összeérnek ezek a gondolatok a Pilinszky-féle apokriffal:
Így indulok.
Szemközt a pusztulással
egy ember lépked hangtalan.
Nincs semmije, árnyéka van.
Meg botja van. Meg rabruhája van.
Valóban bűnbánatra indító körülményeket rendelt Isten. Olyan körülményeket, amelyben a megváltástalanságot élheti át az ember. Megfellebbezhetetlen a sorsa; egyetlen dologgal magyarázható: elhagyta, sorsára hagyta az Isten.
Látja Isten, hogy állok a napon.
Látja árnyam kövön és kerítésen.
Lélegzet nélkül látja állani
árnyékomat a levegőtlen présben.

Akkorra én már mint a kő vagyok;
halott redő, ezer rovátka rajza,
egy jó tenyérnyi törmelék
akkorra már a teremtmények arca.

És könny helyett az arcokon a ráncok,
csorog alá, csorog az üres árok.

Isten némán, beavatkozás nélkül szemléli az elhervadó világ áldozatává váló népet? Számos történelmi fordulat majdnem meggyőzött minket is efelől. Majdnem. És még lesznek olyan idők, amelyekre talán éppen most készít fel az Isten, de az is lehet, hogyha nem vigyázunk felkészületlenül érnek minket.
A nép kétszeresen bűnhődött már vétkeiért (teljes lett hadkötelezettsége), csorog alá, csorog az üres árok, elsírta minden könnyét – átélte azt, hogy mit jelent nem létbe hívottan, hanem létbe dobottan élni (lásd Martin Heidegger: Lét és idő), számkivetetten. Vajon Isten elvetette népét végleg? Óh, mennyi tragikum sűrűsödik a létezésbe az istentapasztalatok híján, ha elveszi Isten kegyelmi hálóját fejünk fölül és átenged bűneink következményeinek. Egzisztenciális gyász felhőzik bennünk. Mit kiálthatnék? Mit mondhatnék? Jaj, de kevés az, amit magamtól összefüggően el tudok mondani.
Ez a kérdés a fűszál voltú ember nagy lelepleződését is nyújtja: az emberi tudás, bölcsesség – még a rendkívüli is, a legnemesebb kérdésekben is véges – nem tud értelmes választ adni, nem tud koherensen szólni a létezés értelméről, pláne nem vigasztalni és gyógyítani az egzisztenciális gyász közepén.
A szerdai bibliaóránk idevágó erőteljes kérdéssel indult: voltál-e olyan helyzetben, amikor azt érezted, hogy elhagyott az Isten?
Mikulásozás árnyékában nyomasztónak is hathatott ez a kérdés – mégis olyan bizalmi térbe léptünk be, ahol feltárulkozhattunk, ahol eltakart „Isten-sebeinket” megmutathattuk egymásnak. A ti jóváhagyásotokkal hozom ezt a szálat ide.
„Süllyedek, egyre csak süllyedek; nem tudok aludni, tanulni; kisírnám magam a vállán, de nem jön.” Hol van az Isten válla, amire ráborulhat fáradt létezésem?
„Egyedül vagyok a sok kérdéssel, nincsenek konkrét válaszok”;
„Istenhiány – amikor összemosódnak a dolgok a lélek, a gondolkodás horizontján.” „Mintha az egyház magára lenne hagyva – mintha önerőből küszködne, mintha nem lenne középpontja és fundamentuma, el lenne zárva az erőforrástól.”
Ezek a tusakodások mély nyomot hagynak bennünk; mind arra mutatnak, hogy sok beteljesületlen vággyal élünk Istenre, egyházra, egymásra, magamra nézve. Számba vetted már ezeket a beteljesületlen vágyakat?
A próféta bizalmat akar ébreszteni szolgálatával egykor és ma is éppen erre nézve: beteljesületlen vágyakkal, várakozásokkal bízhatunk, hogy Isten gondoskodik a szabadulásról. Beteljesületlen vágyakkal is lehet teljes életet élnünk. Miért is?
Lásd meg ebben az állapotban is a lepecsételt tudást, vagyis a megmagyarázhatatlan titkot: a fűszálért van a megváltás. A törékenyért, az elhagyatottért, a süllyedőért van a tereprendezés 2 világ határán.

Készítsetek egyenes utat Istenünknek a kietlen tájon át. Emelkedjék föl minden völgy, süllyedjen le minden hegyé shalom, legyen az egyenetlen egyenessé, és a dombvidék síksággá.

Benne rejlik ebben a képben egyrészt az, hogy az út egyenes és sima lesz, hogy Isten hamar megérkezhessen. Gyrosan jön a szabadítás. Nem hagy erőnkön felül kísérteni. Mindig számíthatunk arra, hogy épp időben érkezik a segítség, a helyreállítás. Másrészt azt is kifejezi, hogy a pusztaságban nincs nagy forgalom. Ott még egyértelműbbé válik, hogy Krisztus az egyetlen út! „Jöjjetek énhozzám mindnyájan és én megnyugvást adok néktek.”
Krisztus egyszer bűnhődött a világ összes bűnéért, hogy nekünk ne kelljen soha többé átélnünk hogy a kétszeres bűnhődést (Köszönöm Horváth Leventének ezt a kiegészítő gondolatot.)
Jaj, de nehezen – de végül megértheti az ember, ha akarja: Isten nem azért szereti az embert, mert értékes, hanem az ember azért olyan értékes, mert Isten szereti őt, és fáradozik érte (Helmut Thielicke).
Ezt hangosítja fel a fordulópont, a reménykapu feltűnése.
Ami eldöntetett fent, megvalósul lent.
Milyen is lesz még Isten gyógyító és helyreállító belépése ezen a fordulóponton és ezen a kapun keresztül? A kozmikus tereprendezésen túl egy másik fontos képpel próbálkozik a vigasztalás szolgálata mellett elkötelezett hírnök. A fogság nem elpusztítani fogja őket, hanem megfenyíteni. Ezért a reménykapu és a fordulópont.
Az utolsó kép, amely megint nagy hatással volt az első keresztyénekre (gazdagon dokumentált kép az Újszövetségben; lásd Mt 2,6; Lk 15; Jn 10, Zsid 13,20; 1Pt 2,25; 5,4; Jel 7,17; 19,15) – az a Pásztorkirálynak a képe, bánásmódja. A megváltás nagyon korai, bensőséges képe.

Mint pásztor úgy legelteti nyáját, karjára gyűjti a bárányokat, ölébe veszi őket, az anyajuhokat szelíden terelgeti.
Mezőségen élve, szolgálva sokat tanultam a Pásztorkirályról. Sok olyan gazdaságban jártam, ahol juhok tenyésztésével foglalkoznak. Előttem van most különösképpen egyik presbiterünk. Valahányszor nála járok, mindig reménnyel telek meg. Ha belépünk a nyáj közé, az akolba – össze-vissza szaladgáló rendezetlen nyájat látunk. Ám mikor a gazda, a pásztor, a presbiter megszólal – vagy csak füttyent egyet – azonnal rend és nyugalom lesz. Milyen sokat jelent az állatok számára a pásztor hangja, jelenléte, „örök beszéde”. És ott a gyöngéd gesztus, ahogy felnyalábolja a bárányokat – és tudja mindegyikről (több mint 200-ról!), hogy ki-kihez tartozik. Micsoda lenyűgöző tudás. Külön rekeszben is voltak elzárva juhok – róluk kiderült, hogy valamiért sérültek, vagy elveszítették bárányukat; olyanok vannak külön zárva, akik különleges, gyöngéd bánásmódra szorulnak. Mindig tele reménnyel jövök el onnan, abból az akolból, magas ekkléziológiát tanulva.

A Pásztorkirály képe hirdeti: senki nem tud úgy bánni, olyan gyöngéden az összetört és éppen emiatt sebezhető, a bűn miatt végtelenül sebezhető emberrel, mint az Isten, mint a Gazdája. Elhagyatottan is övéi vagyunk. Biztonságérzet nélkül is biztonságban tudhatom magam nála. Úgy nyúl hozzánk – ahogy senki más ezen a földön. Beszéltél-e már másnak is erről a szeretetről? Úgy szeret, úgy fáradozik értünk, ahogy senki más ezen a földön. Bizonygatjuk mi egymásnak, hogy én szeretlek a legjobban, hogy senki más nem szeret úgy, ahogy én. Az igazság azonban az, hogy mi nem tudunk sem a legjobban, sem összehasonlíthatatlanul jól szeretni.
Athanasziosz azt mondja: ez az inkarnációnak az előképe; a Fiú az örök kar, amelyen a világ pihen; a király mellkasán pihen a világ, kitüntetett helyen; igazából akárhányszor trónt olvasunk a Szentírásban, mi mindig erre gondolhatunk: Isten trónja az ő ölelő karja; a megváltó és megváltottak megfellebbezhetetlen köteléke és intimitása. Amikor pedig Isten minden emberi érdem nélkül megszabadítja népét, akkor tanulják meg igazán, mit jelent feltétel nélkül ráhagyatkozni.
Hang szól – az örök hang, vagyis ezt úgy fordítottam le magam számára, hogy a mindig friss hang szól, ami nem hiúsul meg földet és szívet érve; betölti, átrendezi életterünket – mi pedig ma is megtelhetünk ezen a helyen reménnyel, és tanulhatunk ráhagyatkozni és átadni önmagunkat annak, akihez tartozunk; átadni magunkat beteljesületlen vágyainkkal és várakozásainkkal ezen az adventen is. Ámen.

Drága Jézusunk, hívunk és várunk téged!
Jöjj közénk, és mutasd meg gyöngédséged a hatalmasoknak, erődet a gyengéknek; tárd fel ítéletedet a gőgösöknek, kegyelmedet a megszégyenülteknek és megalázottaknak.
Jövel, Uram Jézus, feloldozásoddal, hogy emelt fővel járhassunk.
Jöjj hozzánk Lelkeddel, hogy megvigasztalódjunk és örömünk teljes legyen.
Jöjj világosságoddal, hogy lássunk messzebbre, nagyobb távlatokat, de lássuk meg a kegyelmi pillanatokat is.
Jövel, Uram, Jézus közösségünkbe, és gyógyítsd a részrehajlást, a töréseket, a kommunikációs zavarokat, a csúsztatásokat és árulásokat. Végezd el a tereprendezést ebben a mikrokozmoszban is: a széthúzó erőket állítsd le, térítsd vissza, a bezárkózást feszítsd szét. Ha nincs onnan felülről való áldás, hiábavaló a mi nekifeszülésünk, kezdeményezéseink erőtelenek, és elfogy belőlünk a kitartás.
Jövel, Uram, Jézus, családjaink körébe, azok körébe, akik sokat kell nélkülözzenek minket, és akiknek csak morzsányi jut a szeretetünkből és törődésünkből. Végezd el itt is a tereprendezést: segíts, hogy tanuljunk meg időt szentelni a közös beszélgetésekre, egy-egy kedves gesztusra; hadd őrizzük meg a kíváncsiságunkat a hozzánk legközelebb állók iránt is, akik néha elszürkülnek lelki tekintetünk előtt.
Jövel, Uram Jézus, hívunk és várunk a betegek és meggyötörtek közé.
Légy azokkal, akik nagy próbatételek mellett kell összeszedjék lelki erejüket a tanuláshoz, a helytálláshoz, a prédikáláshoz.
Eléd hozzuk különösképpen most Bereczki Zsolt, 16 éves sóváradi ifjú testvérünket, aki leukémiával küzd, és akinek sorsát a diákság is a szívén viseli. Te látod testének gyengeségét, lelkének terhét. Kérünk, légy mellette a kezelések idején. Kérünk különösen arra, hogy amikor elfárad te hordozd őt; amikor fél, te bátorítsd. Rád bízzuk az ő életét, jövőjét és gyógyulását. Jézus Krisztus nevében kérünk, hallgasd meg könyörgésünket. Ámen.