Felhívjuk kedves nézőink figyelmét, hogy a következő reklám a nyugalom megzavarását okozhatja. Vakációban többet néztük a tévét, elég sűrűn felhangzott ez a riadó, egy-egy reklámblokk előtt.
Akár így is szólhatna a mai igénk alcíme, felvezetése. Ülünk a kényelmes kanapénkon, valami szórakoztató műsort nézünk, végre lazíthatunk, és akkor bejelentik, hogy itt most valami felkavaróra vagy felpörgetőre kell számítani, mindenképp valami olyan tartalomra, ami kizökkent a ritmusunkból. A felolvasott igében is észlelhető ez a szándék. Sőt a teljes Zsidókhoz írt levélben. A hallgatóságot az Isten elleni lázadásnak egy aggasztó formája fenyegeti. Hitrejutott emberekről van szó, akik valamilyen oknál fogva készek meghátrálni, újra akarják értelmezni, újra akarják gondolni a hitet, a keresztyénséget. Eltompult a hallásuk, és ez a bibliai nyelvhasználatban azt jelenti eltompultak a lelki érzékszervek, porszem került a lelki érzékelő rendszerbe, aminek következtében alig érzékelik azt a veszélyt, ami fele sodródnak. Sőt a következő fejezetekben még egyértelműbben olvasunk arról, hogy ezek a megszólítottak, akiknek illett volna már nagykorúaknak lenniük a hitben, vagyis tanítókká, elöljárókká, vezetőkké lenniük, túlképzett hívők, akikhez nagy remények fűződtek - a dekonverzió kísértésébe estek. Az ismeretek nem váltak meggyőződéssé. Isten szabadítása, Jézus áldozata mind többet és többet veszített csodálatosságából a mindennapi próbák alatt, a hitet ért támadások alatt. Lehet, hogy nem is annyira csodálatos Isten terve, testté létele, mint ahogyan gondoltuk? Lehet, hogy nincs is olyan messzemenő (egzisztenciális) hatása, mint amilyet tulajdonítottunk neki? Az ember a végén már mindenben tud kételkedni. Gondoljuk újra a hitet, lehet a végén nem ugyanazt az eredményt kapjuk: ha egy meghalt mindenkiért, akkor mindenki meghalt; és azért halt meg mindenkiért, hogy akik élnek, többé ne önmaguknak éljenek, hanem annak, aki értük meghalt és feltámadt (2Kor 5,14)? Lehet, hogy mégsem ez lesz a végeredmény? Minél előbb ki kell őket ebből az állapotból zökkenteni, minél előbb tisztán, frissen beszélni, vallani a hitről, riadót fújni.
Ezért több sürgető, riadó szó is elhangzik az igében, ezeket nézzük meg közelebbről összefoglalóan, azért, hogyha bennünket is fenyegetne az Isten elleni lázadás bármilyen formában, a lelki eltompulás, lelki érzékszerveink érelmeszesedése, a meghátrálás, a lelki regresszió, vagy a tiszta hit elmaszatolása, akkor még időben erőt, eligazítást tudjunk meríteni ebből a buzdításból.
Hosszas kifejtését olvassuk annak a gondolatnak, hogy „nem teljesedett be az Isten nyugalmába való bemenetel”, ezért gondosan ügyeljünk. Ez a felszólítás megismétlődik az igeszakasz záróversében is más fogalmakkal: igyekezzünk bemenni, hogy senki el ne essék az engedetlenség következtében”. Az eredeti szöveg nem ennyire lágyan és puhán fogalmaz, hiszen ott a félelem szó szerepel, ez a felszólítás: „féljünk tehát”. Bizony nagyon is indokolt a félelem, amikor életünk végső dolgairól van szó. Bizony vissza kellene jobban riadnunk engedetlenségeinktől, Isten iránti bizalmunk hiányától. Mivel szenvedő alakban szerepel a felszólítás, így is mondhatnánk: félemlítődjünk meg annak gondolatától, hogy még nem teljesedett be. Félemlítődjünk meg az ígéretnek eme nagyságától. Járjon át a félelem – úgy is mondanám, itatódjunk át az üdvfélelemmel, az üdvizgalommal, vagy modernebbül: üdv-fomóval. Ismerős a FOMO mozaikszó, ugye? Fear of missing out jelensége, nehogy kimaradjunk valami jóból, nehogy kimaradjunk a legnagyobb jóból. Szükségünk van erre az üdvfomóra, mert serkenteni tud bennünket, figyelmünket a legfőbb jó irányába tereli. Az üdvfélelemre való utalás máshol is megjelenik a Szentírásban. Például: „félelemmel és rettegéssel munkáljátok üdvösségeteket” (Fil 2,13) vagy erre emlékeztet egy másik idézet: „mert Krisztus szeretete szorongat minket” (2Kor 5,14).
Hogyan értsük ezt az üdvfélelmet? Több pozitív hozadékát vizsgálhatjuk meg a felolvasott ige alapján.
Három mozzanatban tárnám fel az alapige üzenetét: első mozzanatban az üdvfélelem és a veszteségeink kapcsán fogalmazhatunk meg üzenetet, a második gondolatkör szól az üdvfélelem által munkált lelki éberségről, ami a nyugalom és a keményszívűség összekapcsolódását érinti közelebbről, a harmadik arról, hogy az üdvfélelem szorgossá tesz, élénkítő hatású, és hogy ez milyen konkrét példában érvényesül a felolvasott igében.
 
1. Egyrészt – az üdvfélelem jele annak, hogy valamit nagy becsben tartunk. Tudjuk, hogy felbecsülhetetlen az értéke, ezért, ha elveszítenénk komoly veszteségélmény lenne számunkra. És ezt jelenti az hogy a hallgatóság holt ponton van: nem érzi a veszteséget, nem érzi azt, hogyha ebből a történetből kiszáll, akkor mit is veszít igazán. Hányszor éltük meg azt, hogy kimaradt précesek, istentiszteletek lelki-szellemi veszteségek lennének? Vagy elhalkuló imaéletünk, vagy a lusta bibliaolvasásunk? Megéltük-e már, hogy milyen komoly veszteségeket jelentenek számunkra? Vagy milyen veszteséget jelentene elveszíteni a hitet? Azt a hitet, amely idáig hordozott, amely által szolgálataink, vagy a szolgálatra való felkészülésünknek terhes útja valahogy mégis értelmet nyer? Milyen veszteséget jelentene elveszíteni ezt a közösséget, amelyben most vagytok, vagyunk? Az üdvfélelemnek van tehát egy ilyen szerepe, hogy képes a veszteségélményen keresztül az értéket újra felmutatni, kívánatossá tenni: Isten nyugalmába bemenni, hát tényleg micsoda érték ez, hogy feledkezhettünk mi erről meg? Az ő pihenő trónszékét végigsimogatni, az aranyutcákon nording walkingozni. Semmi nincs ezen a világon, ami ezt a drága jézusi ajándékot kiválthatná, hogy beenged minket az ő Atyjának nyugalmába. Egy címlapinterjúban olvastam a következő kizökkentő mondatot, vallomást: „a hitemet nem kezdte ki semmi, a vallásos életem viszont nagyon elszegényedett… sajnos, nem igazán jut időm a vallásos életre. Hitben élek, de nem jut időm a vallásos életre.” Eljutott életének egy olyan pontjára az illető, amikor ráébredt arra, hogy hitben él, de olyan hitfelfogással, amelynek következtében neki nagyon sok veszteségben van része. Veszteségként éli meg azt, amire sokszor mi azt mondjuk, hogy formalitás, és külsőség, egyszóval a kultuszban való részesedést: templombajárás, gyülekezeti alkalmak… stb. Lehet hogy van benne formalitás is, de mégis veszteségként élem meg, hogy elbarikádoztam magam ettől, akár így is nevezhetnénk, hogy a hit infrastruktúrájától.

2.a. Másrészt az üdvfélelemre való felszólítás által munkálni akarja az éberséget, a tiszta, igaz látást. Lelki éberséget, melyet egyetlen kérdéssé formálhatunk, és amelyet egyetlen kérdéssé próbál formálni legalább két fejezeten keresztül a szerző: hogy van ma a szíved? Az üdvfélelem lényeges kérdésekre irányítja a figyelmünket, amelyekre nem lehet egykönnyen napirendre térni. Pedig lehet, hogy a 4. fejezetnél az egykori hallgatóság is legszívesebben venné a távirányítót és kikapcsolná az igehirdetést, de az analóg világnak egyelőre másak a szabályai. Lehet hogy éppen a keményszívűség az, ami nagyobb akadálya mindannak, ami egyébként a témája ennek a hallgatóságnak, vagy hogy a téma jó irányba bontakozzon ki bennünk és aztán az életmódunkban, mint bármi más? Minden nagy hit-téma, teologizálás ott dől el, hogy mi a válaszunk erre a kérdésre.
A keményszívűség, a megkeményedett/megkeményített szív az egyik legnépszerűbb nemesfém a Szentírásban, sok bajnak az okozója volt régen is, és ma is. Rokonértelmű a kemény, megkeményített nyakkal és általában az Istennel szembeni ellenállást fejezi ki.
A vándorlás nehéz körülményei keményszívűvé, Isten ellen lázadóvá tette a megszabadított népet, és ebbe Áron és Mózes is belesodródott. A vezetők is belesodródhatnak. Ezért önmagára is vonatkoztatja a felszólítást a szerző, ez a kiváló rétór, igehirdető, tehát önbuzdításként is olvasható, jelen van folyamatosan a többes szám, az alázatával. Ezzel is nyomatékosítja, hogy egy test ők, az ő háza mi vagyunk, egy szerves egész, ezért világos hogy az üdvfélelem nem csak arról szól, hogy magamat féltem, hanem az egész házat, amelyben lakom. Lakótársaimat is féltem („Az ő háza mi vagyunk” – 3,6).
Ébernek lenni, látni azt, hogy amennyiben a megkeményedést választjuk – akkor annak milyen következménye van. Életpazarlókká válunk. Nem szólhat egész életünk arról, hogy hogyan kerüljük el a megsebződéseket, hiszen már átörökítő sebekkel érkeztünk ide, és így érkeztek, érkeznek a gyerekeink is. De szólhatnak vágyaink, céljaink arról, hogy miként kerüljük el az életünk elpazarlását, az ajándékok, a hit elpazarlását.
b. Mit jelent közelebbről a megkeményedés?
Egy összetett szó, szklérokardia- mindkét kifejezés ismerős. Az egyik a szív, kardiológia, a másik a szklerózis – ami az orvostudományban heget jelent. Az embernek a szíve úgy keményedik meg, valamilyen nem jó oknál fogva, hogy hegesedik, ilyen értelemben keménnyé válik. Szklerózis. Hegesszívű, megsebzett szívű ember, és ahol ilyen heges, kemény lett ott nem működik az ő szíve szépen, egészségesen, életadóan, nem áramlik az élet, úgy ahogy szeretnénk. És ha a nyugalomban való részesedés és a keményszívűség ennyire összetartozik, márpedig minden jel arra mutat, hogy igen, akkor ez arra kell indítson bennünket, hogy: szeretném megérteni a keményszívűséget. Mennyire más hozzáállás ez, mint az, hogy előveszünk minden éles szerszámot, és keményszívűek leszünk a keményszívűekkel. Jézus sosem volt keményszívű a keményszívűekkel (ld. Mt 19,1–9). Hanem érdemes meglátni, hogyan alakul ki, és milyen következményei vannak. Nagyon tág téma, csak néhány dologra utalnék. Az orvostudomány azt is kimutatta már, és jól tudjuk, hogy a szívünk sebeit, fájdalmait átörökítjük: a kis csecsemő még alig lát, alig mozog, de már sebes, heges szívvel születik a világra. A keményszívűség mindenkit érint. Egyik következménye a keményszívűségnek, hogy az ilyen ember már csak a keményszívűségében létezik. Minden eszközzé válik a kezében, arra, hogy másokat lépre csaljon, hogy keresztkérdéseket tegyen fel, amelyek által ezt a keménységet megélheti.
Mindezt azért teszi, mert nem lát át a másik emberig, nem lát el a másik ember alkotójáig, Istenig, és akkor sem a szándékát, sem a tervét, a világ üdvözítését nem képes megérteni, nem képes követni. Márcsak a hiten töpreng, de a hit szerzőjén, adóján rég nem gondolkodik.
És amikor megsebződtünk, amikor nem árad bennünk sem a kegyelem, sem az élet, sem az irgalom, akkor valami olyanhoz akarunk ragaszkodni, ami biztos. Miért döntünk a keményszívűség mellett? Nagyon rejtelmes dolog, de azt elmondhatjuk, hogy akarjuk a biztonságot, az egyértelműséget. Egyet tudok: valaki engem megbántott, sebet ejtett rajtam. Mindegy hogy tudtán kívül vagy sem. A megkeményedett szív jelszava átformálva a saját textusunkra: vissza az egyiptomi húsosfazékhoz, vagyis ahhoz, ami ismerős, ami biztos, ami egyértelmű, ami valamiféle kiszámíthatóságot jelentett az életünkben. Valamihez, amihez tudunk igazodni. De itt a pusztában nincs mihez igazodni. Az Úr szava nem lehet megbízható számunkra, amikor éhezünk, és szomjazunk, és amikor talpunkat feltörte a sok gyaloglás.
c. És utolsó bekezdésben hadd tegyük fel mégis azt a kérdést: mi a keményszívűség bibliai ellentétpárja? Nem, nem a lágy, puha szívűség, hanem nagy segítségünkre van a Szentírás, mert onnan tudhatjuk, hogy azok, akik elláttak a másik emberig, az Istenig, az isteni szándékig, azokat így jellemzi az: igaz szívű volt (József igaz szívű volt, ezért nem bocsátotta el Máriát – Mt 1,19), és Jézus arról tanított: boldogok a tiszta szívűek, mert ők meglátják az Istent (Mt 5,8).

Harmadszor az üdvfélelem az Isten dolgai iránti mélyebb érdeklődést, igazabb érdeklődést is előmozdíthatja. De ezekhez a jelzőkhez még hozzátennék egy nagyon fontosat: a személyes érdeklődés is felélénkülhet általa. Ez az a fordulat, amit így mondanék: amit tanulunk, amiről tanulunk személyessé válik. Létezik, hogy éppen velem, éppen nekem, éppen engem, éppen helyettem? Amikor személyessé válik az objektív történet. Továbbá elmondható, hogy ez a vonás nagyon sokszor az Írás iránti mélyebb érdeklődésben válik nyilvánvalóvá, vagyis abban mutatkozik meg. A szerzőt is az üdvfélelem, Krisztus szorongató szeretete az Írás mélyebb megértésére sarkallja, nemcsak a felszínen akar evezni, nemcsak bevett párhuzamokat használ fel mondanivalójának szemléltetésekor. A mélyebb megértés pedig kéz a kézben jár a munkával, álmatlan éjszakákkal, gyötrődéssel, a fáradozással. Legalább hat féle exegetikai módszert alkalmaz, hogy meggyőző és kizökkentő, patent, logikailag is megfelebbezhetetlen üzenetet fogalmazzon meg azok számára, akikhez olyan nagy remények fűződtek, és akik ilyen felfoghatatlanul, hallatlanul súlyos lépésre készülnek.
Ráírányítja a hallgatók figyelmét – és a miénket is – az Írásokra, amelyek jól tudjuk Izrael népének Istennel kapcsolatos hittapasztalainak gyűjteménye. Nemcsak egyszerű szövegek azok, amelyekkel mi is bajlódunk 2025 januárjában. Nemcsak kordokumentumok, kimagasló irodalmi emlékművek. Nekünk elsősorban ez a vonása hangsúlyos, hogy hittapasztalatok ékes gyűjtőmedencéje. Mit mondanak a régi hittapasztalatok? Jó lenne egy kicsit jobban odahallgatni, odafülelni. Nagyon sokat elárulnak az emberről, Istenről, a hit természetéről, zsákutácokról és járható utakról. De nagyon fontos, hogy így tanuljuk meg azt is, hogy ne az előképek világát akarjuk élni, ne az előképek világának törvényszerűségei szerint akarjunk élni, elavult rendszerek mentén tájékozódni, hiszen azóta történt egy s más dolog, amit nem lehet csak úgy zárójelbe tenni.
Elmondják, beszámolnak arról ezek a hittapasztalatok, hogy nem volt következmény nélküli a hirdetett ige figyelmen kívül hagyása. Exodus népének a hosszú vándorlás során szerzett tapasztalatait nem tudta felülírni az ige, az ígéret: a nyugalom helyére már csak az új nemzedék vonulhatott be. Ez is egy hittapasztalat, érvényes hittapasztalat, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni. Az engedetlenségnek messzemenő következményei voltak és vannak.
De az Isten nyugalmába való bemenetel története tovább folytatódik. Hiszen Isten a tejjel és mézzel folyó földnél, a materiális jólétnél, non plus ultránál többet készített el az övéi számára. Honnan tudhatjuk ezt? Az ő tervének csak első vagy ha Ábrahám történetét is idevesszük, akkor második körös lelepleződése az, amikor Józsúé vezetésével bevonulnak a Kánaánnak nevezett nyugalom helyére. A Kánaánba való bevonulás nemcsak egy földrajzi és történelmi nyugvópontba való megérkezésről szólt. Egyre többet és többet jelentett az idők folyamán, a kinyilatkoztatás történetében egy nagyon fontos állomás, de nem a végső állomás, hanem tovább folytatódik a történet. És ez egyet jelent azzal, hogy feldúsult a teológiai értelme, azaz eszkatológiai jelentőségű lett. Az ősi és az aktuális tapasztalatok között lényegesnek mutatkoznak a 95. zsoltár körülményei, ezzel a Dávid-zsoltárral teremtődik meg az átvezetés. Egészen odáig megy a Zsidókhoz írt levél szerzője, teljesen összhangban a korabeli felfogással, hogy prófétának tekinti Dávidot, Dávid zsoltárait próféciának, azaz a kinyilatkoztatás egy újabb állomásának, legalább olyan jelentőségűnek, mint amilyen Kánaán volt. Történelmi személyek mögött a kinyilatkoztatás állomásai, amelyek egymásba fonódó láncszemekként tárják fel Isten szívének titkát.
Mit tesz az író?
Összeolvassa az ÓSZ katapauszisz/ κατάπαυσις igehelyeit, és ebben a szinoptikus olvasatban megteremtődik a hitünk lényegét páratlanul összefoglaló nyugalom-teológia: akik hiszünk bejutunk Isten nyugalmába. Ez teljesen egyenértékű azzal, amit máshol így olvasunk: hit által van megigazulás. Még nyitott a történet, de van, amit biztosra tudunk: hittel lehetséges. Innen is látszik, hogy az üdvfélelem és az üdvbizonyosság ikerfogalmak, ikertapasztalat. Ami a kinyilatkoztatások korábbi állomásaiban csíraszerűen, sejthetően, nagyobb körvanalakban volt jelen, az Jézus Krisztusban, mint a kinyilatkoztatás végső állomásában a maga teljes érett, zamatos formájában van az ember elé tárva. Az ember ma is újragondolhatja a hitet, érhetik ilyen késztetések, hogy gondoljuk újra a keresztyénséget, de a becsületes kutatásnak, amely egyik állomást sem akarja zárójelbe tenni, a végeredménye újra és újra a Krisztusba vetett hit felé hajlít. Ez az egyik, amit jó tisztán látni.
A másik gondolat ahhoz fűződik, amit a hit és a nyugalom ilyen szoros egymáshoz rendelése nyilvánvalóvá tesz. Mit tesz nyilvánvalóvá? Valahogy ezt szeretné kibökni az író, hogy mennyire fáradtságos is az az élet, amelyre elhívást kaptunk. A hit nem tesz munkanélkülivé. Addig ameddig rá nem lépünk a nyugalom földjére, ameddig meg nem tesszük első lépéseinket, addig a hit ellenére is (értsük jól) dolgunk van az itt és mostban, a mában. Isten nyugalma munkára szólít fel: ma, ha az ő szavát halljátok meg ne keményítsétek szíveteket. Ma legyen megtéréssé és életté az Úr szava.
A hívők élete valójában munkás, fáradtságos élet – nagyon röviden így is összegezni lehet majd a hithősök felvonultatását. Sorolhatjuk a példákat: bűn ellen való harcba állunk bele, küzdelmes, mert alapvetően hiánylények vagyunk, mindig lehetnénk jobban, boldogabbak, békésebbek, türelmesebbek, elismertebbek, eredményesebbek, de a hit azt mondja: egy a szükséges dolog. Másra tereli a figyelmünket, és küzdelmes az egyre fókuszálni, másfajta, lelki logika szerint élni egy materiális világban, tanulni, szolgálatra felkészülni. Ezért lesz annyira fontos kiemelni: a hit jutalma a nyugalom. Isten is akkor nyugodott meg, amikor befejezte a teremtés munkáit. Megint olyan nyelvi gesztust tesz a szerző, amivel egy új összefüggést enged a felszínre törni. Isten nyugalmának archaikus képzetével bírja cselekvésre a hitet.
De mi ehhez hozzáolvashatunk még egy katapauszisz-igét, pontosabban anapauszisz igét: a Jézusnak tulajdonított messiási-hívást: Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek (Mt 11,28). Isten nyugalma nem elvont, nem absztrakt, nemcsak egy békességes és biztonságos hely, és nem is csak egy kitüntetett idő – Isten nyugalma egy személyben lett megtapasztalhatóvá, jött nagyon közel hozzánk: Jézus Krisztusban. Isten nyugalma közösséget jelent már itt a földi viszonyok között, szeretet-kapcsolatot, szeretet-igát az életet adóval, az örökélet szerzőjével. A szeretet és a fáradtság pedig elválaszthatatlanok: az ember azt szereti, akiért fárad, és azért fárad, akit szeret.
Ma annak szavát hallottuk, aki annyiszor megbizonyította már, hogy szeret minket, aki szeret mindvégig. Mi hogyan válaszolunk erre?
Ámen.

Köszönjük, mennyei Atyánk, hogy azt az ígéretet kaptuk tőled, hogy akik hiszünk bemegyünk a te nyugalmadba. A te nyugalmad békesség és biztonság, nálad teljes elrejtettségben lehetünk már itt a földi pályánk során is. Köszönjük, hogyha ma is átjár nyugalmad távlatának az izgalma és súlya. Kérünk, mutass fel nekünk olyan tiszta szellemi-lelki irányvonalakat, amelyek mentén ma is tájékozódhatunk. Urunk, mi magunk is tapasztaljuk, hogy minél inkább szeretünk, annál fáradtságosabb az életünk. Ezért is kérünk, hogy munkáld Lelked által bennünk a kitartást, hogy ne a meghátrálás emberei legyünk. Tudjunk ma is odaadóan, átadóan szeretni, küzdeni, légy velünk, hogy megújult erővel végezzük a ránk ruházott feladatokat. Jézus Krisztusért, a mi Szabadítónkért, kérünk hallgass meg minket. Ámen.