A mai szentháromságnapi istentisztelet igemagyarázatában a lehetetlenre vállalkozom. És noha korábban más igehirdetési szolgálatok előtt szorongtam, hogy vajon sikerül-e úgy elmondani a prédikációt ahogy azt szeretném, vajon a helyén lesz minden szó, vajon érthető lesz minden gondolat, a használt képek, hasonlatok közelebb hozzák-e az ige üzenetét, most hosszas készülődés és gyötrődés után mindezt elengedtem. Tudom, hogy nem járhatok sikerrel.

Milyen érdekes, hogy ebben a szavunkban, hogy magyarázat benne van az, hogy szeretnénk úgy megértetni a mondanivalónkat, hogy azt az anyanyelvünkön, érthető nyelven mondjuk el. Más nyelveken ez a fogalom azt takarja, hogy tisztázni akarnak valamit vagy a felszínre akarnak hozni egy rejtett üzenetet.
Kódolva van bennünk a megértés és a megmagyarázás kényszere. Talán a református egyházunkban, az igehirdetési gyakorlatunkban hatványozottan is ott van ez a vágy, amit Kányádi így fogalmazott meg: aki megért és megértet, egy népet megéltet. Központi helyet foglal el az istentiszteletünkön is a prédikáció, amivel az értelemre próbálunk hatni, mintha minden más az istentiszteleten csak járulékos elem lenne.

Maga Pál apostol, aki ihletettségében ezeket a sorokat írta, ő maga sem vállalkozott arra, hogy Isten titkait megmagyarázza. Az előző fejezetekben nehéz teológiai kérdésekről van szó, hosszasan fejtegeti a törvény és a kegyelem kapcsolatát, beszél a predestinációról, Izráel helyzetéről és ezt az értekezést, magyarázatot ezzel a himnusszal zárja, ami a mai alapigénk.

A legfelkészültebb teológus életében, tudományos karrierjében eljön ez a pont, amikor az Istenről szóló, Istent magyarázó beszédünk elhallgat és átadja helyét az Istent dicsőítő himnusznak. De aki őszintén megéli a hitét, vagyis nemcsak szóval hirdeti Isten igéjét, hanem aszerint éli az életét is, az tudja, hogy ezzel a dicsőítéssel kell kezdődjön az élete, minden napja, hogy egyálatlán a megértés és a megmagyarázás folyamatában előre tudjon jutni.

Már sokadjára jut nekem olyan textus a Bibliából, ami doxológia, Isten dicsőítéséről szól, az Isten dicsőítésére buzdít. Még nem is vonhatom kérdőre az igehirdetési rend összeállítóját, mint tették azt az előttem szólók, de elgondolkodtam azon, hogy ha igaz az, hogy sokszor egy szakdolgozat megírásakor, egy prédikáció megírásakor nem az ember választja a témát, hanem a téma az ami megragadja az embert, akkor feltehetem magamnak a kérdést, mit kell megjegyeznem, üzenetként felfognom, megértenem, megélnem a mai igéből.

Miért olyan fontos az Isten dicsőítése? Nem tudna meglenni Isten az én dicsőítésem nélkül? Rosszul kezdődne a napja, ha elmaradna az ő dicsőítése? Az Isten dicsőítése leginkább nekem, mint embernek fontos. Hogy tudjam, hol a helyem ebben a világban, tudjam, hol van Isten és hozzá képest hol vagyok én. Ha erről megfeledkezem, ha nem figyelmeztetem magam folyamatosan, akkor súlyos következményei lesznek.

És továbbvive ezt a gondolatot, miért fontos az, hogy Istent, mint Szentháromság Istent tiszteljük? Kicsit feszengek pl. akkor amikor valaki csak Jézust szólítja meg az imádságban, mint akivel egészen közeli kapcsolatban van. De próbáltam felidézni, hogy én kihez imádkozom és rájöttem, hogy én főleg az Atyaistenhez imádkozom és Jézust csak mint közbenjárót szólítom meg. Nyilván, hogy ez nagymértékben függ attól, hogy milyen istenkép él bennünk.

Pünkösd után egy héttel, hadd idézzem fel azt a frappáns gondolatot Allister McGrath-től, hogy a Szentlélek sokáig a Szentháromság Hamupipőkéje volt, amíg az Atya és a Fiú elmentek a teológiai bálba, addig ő otthon maradt. Gondoljunk csak arra, hogy az Apostoli Hitvallásban is csak egy sor szól róla.
A pünkösd ünnepe is a karácsony és a húsvét ünnepe után szerényen meghúzódik a sor végén. És ma itt van a Szentháromság ünnepe, amit még a sor végén is hiába keresünk. Nem gyökerezett meg a hagyományainkban, a vallásgyakorlásunkban ez az ünnep, pedig nagyon fontos üzenete van. Ha teológiai bálról volt szó, akkor a Szentháromság ünnepe az valahogy olyan, mint a szilveszteri mulatság után a morzsa. Már fáradtak vagyunk az óévbúcsúztatástól, újévköszöntéstől, de még van elfogyasztani való étel és ital. És ilyenkor szoktak a legjobb beszélgetések kialakulni, amikor már a zene sem olyan hangos, amikor tudunk figyelni egymásra.
Egyházi gyakorlatunkban nem a legszerencsésebb megfogalmazásban van egy ünneptelen félév, ami épp a Szentháromság vasárnapjával kezdődik. Egy forduló ponthoz érkeztünk, és ilyenkor visszatekintünk a megtett útra és előre nézünk az előttünk álló útra. És feltehetjük a kérdést, hogy milyen volt a mi Istenről szóló beszédünk, Istenről szóló életünk ebben a tanévben, milyen volt a mi Istenről szóló dicsőítésünk? Hogy töltöttük el ezt a tanévet? Gyarapodtunk anyagiakban, szellemiekben, lelkiekben, gazdagabbnak vagy szegényebbnek érezzük magunkat? Jutottunk közelebb Istenhez, egymáshoz ebben a közösségben vagy úgy érezzük, hogy még inkább csak eltávolodtunk, elidegenedtünk egymástól?

Megrázó az, amikor valaki pont a Teológián veszti el a hitét vagy gyengül meg, vékonyodik el a hite, ahol pedig azt remélte, hogy hitéhez tudományt ragaszt és mire megszerezné a tudományt, már nincs mihez ragasztania. De ne keseredjünk el, hiszen Jób vívódása örök és az Isten dicsőítése akkor is nagyon fontos, amikor úgy érezzük, hogy akadozik a vele való kapcsolatunk, hiszen épp az ebben a helyzetben elmondott dicsőítés, a közösségben elmondott imádság az, ami egyensúlyban tart, nem enged, hogy elvesszek.

Mi a teológia művelésével, az Istenről szóló beszéd tanulmányozásával magasságokba szeretnénk eljutni, oda ahol Isten lakozik, bepillantani az ő titkaiba, megérteni azokat. És jól van ez így, szükséges ez a vágy, de van amikor Istent a mélységekben találhatjuk meg. Úgy ahogy a föld megművelésekor az ember lehajol vagy térdre ereszkedik, ez az alázat szükséges ahhoz, hogy valamit Isten gazdagságának, bölcsességének és tudományának mélységéből valamit a felszínre hozzunk. De bármennyit is sikerül ebből megérteni, még mindig mérhetetlen sok marad rejtve előttünk. És ezelőtt a helyzet előtt nem beletőrődéssel, hanem Isten mérhetetlen nagyságát dicsőítve alázattal, mezítláb lehet megállni és megköszönni azt, hogy ő a fenséges, titokzatos teremtő és gondviselő Atyaistenünk, Jézus Krisztusban, mint megváltó közel jött hozzánk, emberi formát vett fel és mint Szentlélek, mint Vigasztaló, Megszentelő, egészen közel jött, köztünk van, bennünk él.
Isten magát Jézusban érthetővé tette, majd Pünkösdkor elérhetővé tette magát számunkra. Érthetővé és elérhetővé tette magát.

A teremtő Atya nekünk ajándékozza magát Krisztusban a teremtő Szentlélek által. Hisz Isten tőlünk függetlenül is (tudatlanságunkban, hitetlenségünkben) teremtő Atya és megvál¬tó Fiú, de számunkra csak a Szentlélek által lesz személyes Úrrá. És mint ilyen személyes Úr, már nem dogmatikai tétel, hanem bennem, az egyes emberekben és közösségekben jelenléte által munkálkodó Isten.

Amikor Istenről gondolkozunk, vagy beszélünk, megrendülve kell meglátnunk, hogy minden róla szóló beszédünk csak dadogás. Emberi szavakkal akarjuk kifejezni, ami kifejezhetetlen. Isten gondolatai egészen mások, mint a mi gondolataink. Utjai annyira különböznek a miénktől, mint az ég a földtől.
A költő szavait tudnám idézni, aki ezt mondja erről a kérdésről: Isten, kit a bölcs lángesze föl nem ér, csak titkon érző lelke óhajtva sejt. Léted világít, mint az égő nap, de szemünk bele nem tekinthet. Kálvin szerint Isten neve üres fogalom lenne, ha nem úgy gondolkoznánk és beszélnénk róla, mint a Szentháromság egy örök, igaz Istenéről.

Pál apostol nemcsak az Isten gazdagságának és bölcsességének mélységéről beszél, hanem az ő ítéletéről és útjairól is. Ítéletei kikutathatatlanok, útjai kinyomozhatatlanok. Ítélete dönti el életünk sorsát, jövőjét és üdvösségét. Nem a véletlen vak játékának vagyunk kiszolgáltatva, hanem az Isten ítéletei rendezik életünket. Olyan útjai is lehetnek, melyek teljesen különböznek a mi elgondolásainktól. Aki ezeket kétségbe vonná, azoknak szól az Ige: kicsoda ismerte meg az Úr értelmét? Kicsoda volt néki tanácsosa? Vagy ki adott előbb néki, hogy visszafizesse azt? Őtőle és őáltala és őreá nézve vannak mindenek.
Csak erről a sorról, alapigénknek erről a mondatáról lehetne egy igehirdetés sorozatot tartani, mit jelent ez a mondat, őtőle, őáltala és őreá nézve. Ebben benne van tényleg minden, az egész világ, benne mi emberek, a köztünk levő kapcsolatok, egész életünk.

Alapigénk Isten dicsőítésével zárul. A zsoltáréneklésnél a hagyomány szerint a doxológiát megelőző sornál felállnak a hívek és az Istent dicsőítő sorokat, már úgy éneklik, hogy közben meghajolnak, meghajtják fejüket. Ez az alázat és a tisztelet jele, az Istennek kijáró dicsőítés szimbolikus cselekedete. Innen a szószékről, e drága felirat fénybetűi alól, lehajtott fejjel és fölemelt fővel mondom azt, hogy nagy kegyelem az, amikor Isten bepillantást enged az ő titkaiba, ki kétkedőn boncolja őt, annak választ nem ád, de a hívő előtt az Úr megfejti önmagát. Nagyon fontos, hogy ez az imádságos, Istent dicsőítő légkör életünk részévé váljon. Míg a többi teremtett lény csak létével, vagy szépségével dícséri Istent, addig az ember hangot is adhat Isten dicsőítésének.

Ha nem is értjük meg a Szentháromság Istenről szóló tanítást, ha nem is tudunk titkainak mélyére hatolni, alázatosságra tanít meg ez az ige. Vedd tudomásul, hogy elenyészően semmi vagy az örökkévaló Isten előtt. Őtőle származol, tőle van mindened, érte vagy. Vagyis életed rendeltetése az, hogy az Istennek legyen dicsőség mindörökké. Ha fejedben, lelkedben helyreáll ez a rend, ha megadod Istennek a neki kijáró tiszteletet és megtalálod a magad helyét ebben a világban, Istennel és emberekkel való kapcsolataidban, akkor az ünneptelen időszak is ünneppé változhat életedben. Ámen