Magyar nyelven most jelent meg első ízben Kálvin János Első korinthusi levélhez írt magyarázata a Magyarországi Református Egyház Kálvin János Kiadójának gondozásában, a Református Egyházi Könyvtár sorozat Új folyamának 8. számaként. A fordítást Buzogány Dezső kolozsvári teológiai tanár készítette el a Corpus Reformatorum sorozatban közzé tett latin szöveg alapján, s az új kiadványhoz az előszót a sorozatszerkesztő és szaklektor Bogárdi Szabó István dunamelléki püspök írta. Az elegáns fekete kötésben megjelent mű hiánypótló munkának számít, hiszen Kálvin újszövetségi kommentárjai közül magyar fordításban már a múlt század harmincas éveitől kezdve több is közkézen forgott. Lássuk tehát, mit kínál az olvasónak ez az újabb kötet!

Kálvin az Első korinthusi levelet bő harmadfélszáz oldalon magyarázza, s ezzel műve – mai mértékkel mérve – közepes terjedelmű kommentárnak számít. Mindez azonban semmit sem von le a munka értékéből, hiszen Kálvin egyszerűségre és világos gondolatvezetésre törekszik, no meg arra is, hogy magyarázatát haszonnal forgassa az olvasó. Kálvin így vall erről az 1546-os első latin nyelvű kiadás Burgundiai Jakabhoz intézett ajánlásában:

Bárcsak megfelelne mindenki elvárásának és óhajának megjelenő kommentárunk, amelyben igyekszem Pál levelét a legkevésbé homályosan és egyúttal haszonnal magyarázni, úgy, ahogy azt sokan régóta kérték már, mi több, újra meg újra sürgették is. Ezt nem azért mondom, hogy ily módon arassak valamiféle dicsőséget – távol álljon Krisztus szolgáitól a nagyravágyás! –, hanem azért, mert azt szeretném, ha mindenkinek hasznára válna, ám ez csak akkor lesz így, ha tetszésre talál. Ami engem illet, a legnagyobb hűséggel és nem kisebb gondossággal dolgoztam ki, hogy – mellőzve mindenféle hivalkodást – a legtöbbet használjon Isten egyházának. Hogy mennyire jutottam, azt tapasztalatból ítéljék meg az olvasók. (9. old.)

Kálvin nagyra értékeli az Első korithusi levelet, mindenekelőtt azért, mert sok fontos téma kerül itt szóba: a megfeszített Krisztusról (a keresztről) szóló beszéd és a halottak feltámadásáról szóló nagy fejezet mintegy keretbe foglalja az iratot; Pál öt alkalommal hivatkozik a keresztségre, háromszor pedig az úrvacsorára – ezek közül az egyik éppen a liturgiánk szerinti szereztetési ige –; továbbá beszél a kegyelmi ajándékokról, az egyház egységéről a test és tagok hasonlat alapján, a tisztségekről, az istentisztelet rendjéről; de a helyes keresztyén életvitelről a legkülönbözőbb élethelyzetekben. A magyarázat felvezető részében és tartalmi összefoglalójában (az Argumentumban) a következőket írja Kálvin erről:

A levélnek különféle és sokrétű haszna van, mert számos fontos tantétel található benne; s hogy ezeket mennyire szükséges megismerni, az éppen rendre következő kifejtésből válik világossá, sőt, talán az Argumentumból is ki fog derülni, amelynek az összeállítását igyekeztem rövidre venni, hogy az egész lényegét átfoghassam, és a legfontosabb kérdések közül egyet se hagyjak ki. (15. old.)

A fontos tantételek mellett persze több jelentéktelenebbnek tűnő, kisebb fajsúlyú kérdés is előkerül a levélben; ezeket Kálvin külső vagy közömbös dolgoknak nevezi. Azt viszont látja, hogy a közömbös dolgok is sok veszedelmet rejtenek magukban, ha nem az evangélium szerint viszonyulnak azokhoz Krisztus egyházában. Ezért okozhat gondot a bálványáldozati hús evése, vagy a nők viselete és szolgálata az istentiszteleti alkalmakon.

Akárcsak a hat évvel korábban megjelent Római levél kommentárjában Kálvin itt is fejezetről fejezetre, szakaszról szakaszra haladva ír magyarázatot a levélhez. Minden újabb szakasz elején előbb saját fordítását közli, majd röviden összegzi az abban felvetődő kérdéseket, miközben versről versre haladva mélyíti el a magyarázatot. A jobb áttekinthetőség kedvéért nemcsak a versszámokat tünteti fel, hanem idéz is néhány szót a versből. A rövid idézet, legyen az egy kisebb egység vagy egy jellegzetes szókapcsolat, máris ráirányítja a figyelmet a leglényegesebbre, arra, amit Kálvin mindenekelőtt ki kíván emelni a nagyobb összefüggésből. Olykor egyetlen versen belül is tagol, s ezt minden esetben újabb idézettel vezeti be. Magyarázata így áttekinthetővé és könnyen követhetővé válik. A versről versre kifejtő módszer mégsem teszi művét egyhangúvá vagy unalmassá – Kálvin minduntalan összefüggésekre hívja fel a figyelmet, s fejtegetése ettől elevenné és világossá válik. Munkamódszerét rendszeresség, követhetőség, áttekinthetőség jellemzi.

Kálvin nagy figyelmet fordít a nyelvi finomságokra, gonddal dolgozza ki a megértés szempontjából lényegesnek tűnő részleteket, írásmagyarázói véleményeket közöl és ütköztet, nyíltan értékítéletet mond azokról, egyiktől elhatárolódik, a másikat megerősíti, vagy teljesen sajátos megoldást választ. Ebben a tekintetben nem változtat korábbi írásmagyarázói eljárásán. A szavak, kifejezések végső, biztos értelme viszont Kálvin számára mindenekelőtt a kontextus figyelembevételével állapítható meg. A kötethez írt előszóban Bogárdi Szabó István megjegyzi: a Római levélhez írt magyarázathoz képest „Annyiban mégis jelentős változást láthatunk, hogy [Kálvin] itt már sokkal kritikusabb kortársai, elsősorban Erasmus fordítói megoldásaival szemben, ugyanakkor jobban méltányolja a Vulgata latin szövegét, viszont tartózkodóbb az óegyházi magyarázatok iránt.” (8. old.) Mindez arról tanúskodik, hogy Kálvin kitűnően ismerte nemcsak a latin nyelvet, hanem a Biblia görögöt is. Talán részben ennek köszönhető, hogy néhol olyan kérdéseknek is figyelmet szentel, amelyeket sok mai kommentátor nem tart problematikusnak, s hogy tisztességesen járjon el, ilyenkor kétféle nyelvi megoldást is közöl, mindkettőhöz külön magyarázatot fűz, az olvasóra bízva a végső állásfoglalás felelősségét.

Kálvin nagy gondot fordít az alkalmazásra is. Élesen látja a különbséget kora és a korithusiak helyzete között a levél keletkezése idején. A mai olvasónak érdemes felfigyelnie arra, milyen értelmezési problémák is adódnak ezen a területen abból, hogy Kálvin a 16. századi helyzetet tartja szem előtt, míg a mai olvasó teljesen más közegben szocializálódott, s ezért másként kell szembenéznie nemcsak a levélben felvetett kérdésekkel, hanem a Kálvin javasolta megoldásokkal is. A levél ötödik fejezetének magyarázatánál Kálvin Pál egyik mondatát kívánja megérteni kortársai élethelyzetére vonatkoztatva. Az apostol azt fejti ki a korintusiak előtt, hogy alaposan félreértették korábbi levelét, s a paráznák és más cégéres bűnösök társaságától való tartózkodást úgy értették, mintha mindegyiküktől el kell különülniük, mindenekelőtt a gyülekezeten kívül állók nagy tömegétől. Ezért helyesbítve így szól (itt az 1Kor 5,9–10-et Kálvin fordítása alapján idézzük): „9. Levélben írtam nektek, hogy ne keveredjetek a paráznák közé; 10, de nem általában a paráznák, a kapzsik, a rablók vagy a bálványimádók közé, hisz akkor el kellene hagynotok a világot.” Hogyan értelmezhető ez utóbbi kitétel a Kálvin korában, a keresztyén Európában? Milyen értelmezésekre lehet itt alapozni? Kálvin a következőket írja:

Hisz akkor el kellene hagynotok a világot. Ezt a mondatot sokféleképpen magyarázzák. Egyesek így értik: Görögországot mielőbb el kellene hagynotok. Ambrosius viszont így: jobb lenne meghalnotok. Erasmus óhajtó móddal fordítja, mintha Pál ezt mondaná: bárcsak teljesen otthagynátok ezt a világot, de mivel ezt nem tudjátok megtenni, legalább hagyjátok ott azokat, akik magukat hamisan keresztyéneknek nevezik, de közben rossz példát mutatnak. Valamivel közelebb jár a valósághoz Chrysostomus magyarázata, amelynek ez az értelme: amikor megparancsolom nektek, hogy meneküljetek el a paráznáktól, akkor ezt nem mindegyikre értem, máskülönben egy másik világot kellene keresnetek. Amíg ugyanis e földön vándorolunk, tövisek között kell élnünk; hanem csak annyit kérek, hogy akik magukat testvéreknek akarják tekinteni, ne keveredjenek össze a paráznákkal, nehogy úgy tűnjék, hogy alávalóságukat eltűrve jóváhagyják azt. Ekként a világ szót a jelen életre kell érteni, ahogyan a Jn 17,15-ben áll: nem azt kérem, Atyám, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy szabadítsd meg a gonosztól. Ezzel a magyarázattal ezt a kérdést lehet szembeállítani: mivel Pál azt a maga korára nézve mondta, amikor a keresztyének össze voltak keveredve a hitetlenekkel, és szétszórva éltek köztük, mi a teendő ma, miután mindenki keresztyén? Mert manapság is ki kell vonulnunk a világból, ha azt akarjuk, hogy a rossz társaságtól megszabaduljunk, de nincs egyetlen kívülálló sem, hisz mindenki Krisztus nevét viseli, és a keresztség révén neki vannak szentelve. Aki Chrysostomust szeretné követni, könnyen megfelelhet erre: Pál itt elfogadottnak veszi azt a tényt, hogy ahol megvan a kiközösítés joga, ott könnyű az orvoslás, mert ezzel külön lehet választani a rosszakat a jóktól, feléve, hogy az egyházak elvégzik feladatukat. A kívülállókkal szemben a korinthusi keresztyéneknek nem volt semmi ítélkezési joga, züllött életüket nem tudták korlátozni, tehát ott kellett volna hagyniuk a világot, ha el akartak volna menekülni a rosszaktól, akiket nem tudtak kigyógyítani vétkeikből. Miután nem szívesen fogadok el olyan értelmezéseket, amelyek nem képesek a szavakhoz igazodni, hanem inkább a szavakat csavarják el magukhoz, én az iméntiktől teljesen eltérő választ fogadok el: az elhagyni szó azt jelenti: elkülönülni, a világ pedig azt, hogy, a világ szennye. Mintha ha azt mondaná: mi szükség parancsot adni a világ fiaira nézve, hiszen ha egyszer lemondtatok a világról, ezeknek a közösségéből is ki kell vonnotok magatokat! Mert az egész világ gonoszságban vesztegel. Ha ez valakinek nem tetszik, íme, egy másik lehetséges értelmezés: nem általánosságban írom, hogy meneküljetek a paráznák közösségétől, mert ezt magatoktól is meg kellene tennetek, ha nem is mondanám. Nekem mindazáltal inkább az előbbi tetszik, amit nem és találtam ki; ezt mások vetették fel, én meg csak beleillesztettem a páli kontextusba – remélem, nem hibázom el. A mondatban tehát egy sajátos mellőzést juttat érvényre – azaz: nem említi a kívülállókat, akiktől a korinthusiaknak már külön kellett volna válniuk –, hogy megtudják: ezt a fegyelmezést maguk között is meg kell tartaniuk, hogy eltávolodjanak a rosszaktól. (126–127. old.)

Egészen más hangot üt meg Kálvin, amikor az úrvacsoráról szól. Az 1Kor 11,23–27 magyarázatánál a jel és a jelzett valóság viszonya, a sákramentumi részesedés nagy, nehéz kérdése foglalkoztatja. A szereztetési ige kijelentését: Ez az én testem, három és fél oldalon keresztül boncolgatja, mivel nem tud, és nem is akar éppen ezen a ponton elszakadni kora nagy vitájától. Érdemes belehallgatni okfejtésébe, melyben Kálvin vitára adott válasza tükröződik.

Mert az Úr testének a közöltetése, melyről azt mondom, hogy a vacsorában felkínáltatik nekünk, sem helyi jelenlétét, sem Krisztus alászállását, sem a végtelen kiterjedést, és semmi hasonlót nem kíván meg, mert miután a vacsora mennyei cselekmény, egyáltalán nem lehetetlen, hogy mi a mennyben maradó Krisztust vegyük. Mert az, hogy magát közli velünk, a Szentlélek titkos erejével történik meg, amely az egymástól elválasztott és távol eső dolgokat nemcsak összeköti, hanem eggyé is tudja forrasztani. De hogy erre a részesülésre képesek legyünk, a menny felé kell emelkednünk. És ez az, amiben segítségünkre siet a hit, mert ebben a test minden érzéke csődöt mond. Amikor azt mondom, hogy hit, ez alatt nem az emberek mindenféle és koholmányokkal teli vélekedését értem, ahogyan sokan, akik amúgy gyakran és szívesen dicsekednek a hittel, e kérdésben csak összevissza beszélnek. Hanem mit értek? Csak kenyeret látsz, azon kívül semmit, de hallod, hogy ez Krisztus testének a jegye. Ne kételkedj, hogy az Úr megteszi azt, amit a szavak mondanak: a test, amelyet egyáltalán nem látsz, lelki táplálékod. Hihetetlennek tűnik, hogy Krisztus teste táplál, hiszen annyira távol van tőlünk. Ám jusson eszedbe, hogy ez a Szentlélek titkos és csodálatos munkája, amelyet szentségtörés lenne értelmed mértékévé tenni. (262. old.)

Egyetlen mai kommentátor sem követné Kálvin módszerét e vers magyarázatánál. Ez teljesen jogos. A 16. század vitái elcsitultak, s az effajta érvelés meghaladja a szöveg pontos értelmének meghatározására összpontosító fáradozást. Mégis, e szavak is benne vannak Kálvin Első korinthusi levélhez írt magyarázatában, mint egy zaklatott időszak kordokumentumai. És ez így van jól. Kálvint már csak ezért is lehet, kell és érdemes olvasni. Sok igazságot és bölcsességet tanulhat tőle az ember, különösen, ha egy olyan levél magyarázatát veszi kezébe, amely ilyen szerteágazó kérdésekkel foglalkozik.

Kálvin írásmagyarázói munkáját értékelve Bogárdi Szabó István ezt írja a kötet előszavában, mintegy összegzésképpen:

Kálvin a levél tartalmát összefoglaló Argumentumbna már előre jelzi magyarázatának fő hangsúlyait, ezek: az evangélium életváltoztató hatalmának bemutatása, a hamis tanítók és tanítások leleplezése és feltartóztatása, az egyház békéjének és egységének szolgálata, de leginkább az, ami Pál egyetlen célja is volt: hogy „ő maga és mindenki más alászálljon, Krisztus pedig uralkodjék”. Márpedig „az első lépés Krisztus szolgálatában az, hogy magunkról elfeledkezve, egyedül csak Isten dicsőségét és az emberek üdvösségét keressük”. Erre tanít Kálvin kommentárja. (8. old.)

Végül egy utolsó megjegyzés a most megjelent mű magyar szövegéhez, anélkül, hogy illetéktelenül beleártanám magam a fordítói munka műhelytitkaiba. Az első korinthusi levél magyarázatának szabatos, gördülékeny, kimunkált mondatait, ízes kifejezéseit olvasva az embernek önkéntelenül is az az érzése támad, hogy mégiscsak figyelemreméltó nyelvérzékkel megáldott jó magyar ember volt ez a mi Kálvin Jánosunk. Mert ő a mienk! – a mienk is. Meggazdagító örökségünk.