A lelkipásztor esetében egybeesik a tanúságtétel – a „bennönk élő reménységről való számadás” (1Pét 3,15) – valamint a „hivatali kötelesség” teljesítése az igehirdetési alkalmaink során. Ritkán történik meg, hogy ezeken az alkalmakon kívül valaki ránk kérdezzen: miért is csinálod? És végső soron: miért is hiszel? Gyülekezeti tagjaink természetesnek veszik, hogy hiszünk, ilyen kérdésekkel tehát nemigen provokálnak, az egyházon kívüli társadalom pedig nem kérdez ránk olyan élességgel, mint mondjuk a kommunizmus idején, hisz a vallásgyakorlás egy bizonyos kulturális polgárjogot nyert immár. A hit Isten ajándéka. A hitetlenség viszont az ember bűne, és nem egyszerűen ennek az ajándéknak az elmaradása valamiféle érthetetlen isteni döntés révén. Itt egy olyan aszimmetria rejlik, ami folytonos keresésre ösztönöz. Honnan származik a hit? Szentlélektől. De melyek lehetnek azok az emberi tapasztalatok, gondolatok, életesemények, amelyekben a Lélek hitet teremtő ereje mintegy fészket rak? Amelyeket eszközként használ a hit eredeztetése és patakká, folyóvá, folyammá növelése során? Hogyan leltároznánk fel ezeket a hit támaszait jelentő tényezőket, amelyek ugyan nem bizonyítják „Isten létét”, vagy a Hiszekegy tételeit, ám mégis ezek életadó igazsága felé mutatnak? Melyek lennének egy ilyen mai reménység-számadás mellőzhetetlen elemei, amelyek megközelítő módon az emberi gondolat és tapasztalat oldaláról kísérelnének meg választ adni a miért is hiszek kérdésére?