Fenntartható-e a gyermekkeresztség gyakorlata az egyre inkább individualizálódó, a hit személyes megélését és megvallását központba állító keresztyén szemlélettől áthatott egyházi közgondolkodásban? Nagyobb eséllyel mondhatnánk igent az ősi gyakorlatra, ha meggyőző módon igazolhatnák azt a Biblia alapján.

A probléma attól éles, hogy az Újszövetségben egyetlen igehely sincs, amely szó szerint elrendelné a gyermekkeresztséget. Sőt, azt sem állíthatjuk biztosan az újszövetségi iratok alapján, hogy az egyház már a legkorábbi időktől fogva természetesnek tartotta és gyakorolta a gyermekkeresztséget. Következtetésekre vagyunk utalva, amelyek mindig megkérdőjelezhetők.

Az Apostolok Cselekedetei adatai sokkal inkább arról győznek meg, hogy az egyház életének kezdetén a keresztség szorosan összefonódott a személyes hit megvallásával. A keresztyén üzenet meghallása, igazságának felismerése és hitvallás formájában történő kinyilvánítása sok mai keresztyén számára is a keresztség előfeltételének tekinthető.

Vajon a személyes hit hangsúlyozása és a gyermekkeresztség szó szerinti említésének a hiánya kiegyenlíthető-e, illetve pótolható-e olyan bibliai hivatkozásokkal, amelyekbe implicite belehallható a gyermekkeresztség gondolata? Ilyenek a világra szóló, minden népre kiterjesztett missziói parancs (Mt 28,20), a háznép megkeresztelésére vonatkozó utalások (ApCsel 16,15.33), a tény, hogy Jézus teljesen nyitott volt a gyermekek felé, sőt határozottan felrótta tanítványainak, hogy akadály gördítettek eléjük (Mk 10,13–16 par.), az apostoli vélemény, mely szerint a pogány házastárssal együtt élő keresztyén fél gyermekei éppúgy szentek, mint ő maga (1Kor 7,14), a helyettes keresztség korinthusi gyakorlata, amelyre Pál nem bátorít, de nem is utasítja el (1Kor 15,29).

Érvelhetünk-e hatékonyan a gyermekkeresztség gyakorlata mellett az Újszövetség olyan meghatározó igehelyei alapján, amelyek a keresztséget nem felületi jelenségként, hanem mélyreható eseményeként állítják elénk, mint a biztos pusztulásból, a halálból az életre kimenekedés útját, helyesebben: életre jutást a halálon át? (Róm 6,1–14, Kol 2,11–13, 1Kor 10,1–2, 1Pét 3,18–22 ) Alapozhatunk-e a Biblia két nagy iratgyűjteményét átfogó szövetség gondolatára a Heidelbergi Káté 74. kérdés-feleletének mintájára?

A műhelybeszélgetés célja felmutatni: a reformátori örökség módosítható, de a bibliai tanítás alapján nem az emberi, hanem az isteni oldal kerül előtérbe, a keresztség nem felszínesebbé, hanem mélyebbé válik, áthatóbbá, meghatározóbbá.