Nyolc évtized tapasztalata, hűséges szolgálata és gazdag teológiai látása teszi különlegessé ezt a beszélgetést. Juhász Tamás emeritus professzor életútjáról, hitvallásáról és az egyház szolgálatáról mesél a tőle megszokott közvetlenséggel és bölcsességgel, amely mindannyiunk számára példaértékű. A kérdések összeállítása közben döbbentem rá, hogy ezt a munkát legfeljebb abbahagyni lehet, igazán befejezni aligha. Visszatekintve jó lett volna diákként többet faggatni, többet kérdezni az órákon; erre az ember rendszerint csak utólag ébred rá. Bíztam abban, hogy a professzor úr most is kedvet kap a meséléshez úgy, mint régen, hiszen élénken él bennem az emléke annak, milyen nyelvi gazdagsággal, finom humorral és megragadó erővel, tisztánlátással tudott elbeszélni egy-egy említésre méltó történetet. Most már az olvasó is megbizonyosodhat róla, hogy a professzor úr ebben az interjúban sem hazudtolta meg magát.

[Az alábbi interjú-részlet teljes változata itt olvasható.]

Hogyan emlékszik vissza gyermekkorára? Milyen lelki és szellemi légkör vette körül otthonában?

5-6 éves koromat megelőzően nincsenek összefüggő emlékeim, csupán néhány homályos folt.

Körülbelül három éves koromban karácsony este édesapám elment a két bátyámmal a Farkas utcai templomba, én otthon maradtam édesanyámmal (beteg lehettem). Felöltözve feküdtem a vetett ágy tetején. Édesanyám mellém kucorodott és a „Szállj, szállj magasra” kezdetű éneket próbálta nekem tanítani. Erős vallásos (?) áhítatot éreztem. Ma is emlékszem a jó érzésre, amely akkor elfogott.

Ha megdicsértek, büszke lettem. Volt egy összecsukható hátas kicsi székem. Lefekvéskor mintegy „felöltöztettem” levetett ruháimmal a kicsi széket. Reggel a kisszéket összecsukva betettem az ágyam alá. Apai nagyszüleim látták ezt, és megdicsértek, én pedig még buzgóbban igyekeztem „rendes” lenni.

Gyáva voltam, féltem a víztől. Szüleim és bátyáim Marossárpatakon a Marosban fürödtek. A sekély vízbe se mertem bemenni. Édesapám ölbe vett és begázolt velem a mélyebb vízbe. Úgy sikoltoztam és könyörögtem, hogy kénytelen volt újra kivinni. Mikor tíz éves lettem, úszótanfolyamra kezdtem járni a Tímár utcai uszodába. Két óra után megszöktem, többet nem akartam menni. Csak 15 éves koromban tanultam meg úszni, amikor már szégyelltem bénaságomat a testvéreim, osztálytársaim előtt.

Vasárnaponként az egész család a Farkas utcai templomba ment, mi gyermekek előbb átmentünk vallásórára. Nyolc csoportra osztották a rengeteg gyereket. Volt egy óvodás csoport, majd az első hét osztály tanulói osztályonként helyezkedtünk el: a templomi karzaton, a karzat alatt, a szentélyben, a sekrestyében, az imateremben és a két lelkipásztori irodában. A két lelkipásztor, a két papné, a Magyari lányok, a segédlelkész és egy-két teológiai tanár vagy önkéntes teológiai hallgató tartotta a vallásórákat. Minden iskolai év végén vallásvizsgán vettünk részt. Havonta egyszer gyermek-istentiszteletet tartottak nekünk a nagy imateremben.

Születésem évében édesapám már teológiai tanár volt. Reggelente mindig sietett a teológiára, mi gyermekek pedig igyekeztünk nem útjába kerülni. De a nagy sietségben soha nem felejtette el, hogy a reggeli családi áhítatot megtartsa. Bibliát olvasott és imádkozott. Később, amikor hozzájutottunk, valamilyen német vagy francia leszakítós naptárból az ott lévő napi igemagyarázatot is felolvasta, kapásból fordítva azt.

Volt-e olyan gyermekkori vagy ifjúkori élménye, amely később döntőnek bizonyult a hivatása szempontjából?

Sülve-főve együtt voltam egyik unokatestvéremmel, Tonk Sándorral. Mindig együtt nyaraltunk Pókában, a Tavaszy portán. Egy alkalommal megegyeztünk, hogy Sándor gazdatiszt lesz vagy a pókai Tolvaly családnál, vagy más faluban. Erre én hozzátettem: én pedig falusi pap leszek ugyanabban a faluban! Ez kilenc éves koromban volt. Azóta, ha kérdezték, mi leszek, mindig azt mondtam, hogy falusi pap leszek. Nem volt semmilyen „megtérés”-élményem. Elhatározásomat ténynek tekintettem.

A bolsevik diktatúra vallásellenessége egyfajta „csak azért is” indulatot váltott ki belőlem és sarkallt a választott pálya felé. A gimnáziumi években nagyon zavart egyik-másik tanárunk és néhány diáktársam részéről sulykolt ateista propaganda és egyházellenesség. Hetedikes koromban egyik tanárunk gúnyosan jegyezte meg, hogy a Bibliában sok babona van. Például az, hogy 1975-ben be fog következni a világ vége. Szigorú ember volt, de azért óra után odamerészkedtem hozzá: „Hol van ez a Bibliában?” „Nem tudom pontosan, de valahol a vége felé, a Mózes könyveiben” – hangzott a „jól értesült” válasz…

1970 és 1974 között Lőrincrévén, majd 1974 és 1984 között Detrehemtelepen szolgált lelkipásztorként. Hogyan élte meg ezeket az éveket a gyülekezeti lelkipásztori hivatásban? Milyen volt akkor gyülekezeti lelkipásztornak lenni, milyen kihívásokkal találkozott, és mit adott Önnek ez a szolgálat?

Lőrincréve a Maros bal partján fekszik, Alsó-Orbóval szemközt. Alsó-Orbónál a Székelykocsárd–Tövis vasútvonalon akkor még megálló volt, a személyvonatokra mindkét irányban fel lehetett ülni. Az állomástól 3 kilométernyi földút vezetett Lőrincrévére. A Maroson komppal kellett átkelni.

1970. november közepén kaptam meg a Lőrincrévére szóló segédlelkészi kinevezésemet. Ez nagyon ideiglenesnek tűnt, mert a gyülekezetben már volt egy másik segédlelkész, akit adminisztratív büntetésként három hónapra elhelyeztek onnan. Az édesanyja és a nagyanyja a két szobás parókián lakott. Én az irodának használt harmadik szobában lakhattam. A presbitérium már ki is mondta az illető segédlelkész rendes lelkésszé történő megválasztását, a választó közgyűlés december közepére volt kitűzve. A gyülekezet nagyon zokon vette az én odahelyezésemet. Mit keres ott egy újabb segédlelkész, amikor ők éppen készülnek valakit rendes lelkészükké választani? Már-már ellenséges volt a hangulat velem szemben. De nem volt mit tennem: egy vasággyal és egy íróasztallal beköltöztem, s elkezdtem a vasárnapi prédikációkra, a vallásórákra és kátéórákra készülni. A kurátorékhoz mentem ebédelni, a felesége naponta 5 lejért nekem is főzött, azt kaptam, amit ők is ettek. Naponta egyszer elmentem a falusi boltba, ahol, ha mást nem, egy-egy skatulya gyufát vettem. Így aztán naponta kétszer – más-más irányban – végigjártam a falut, s óhatatlanul találkoztam emberekkel. Kalapot emelve mindenkinek előre köszöntem, s volt, aki szóba is állt velem. Ott létem negyedik vasárnapján volt a lelkészválasztó közgyűlés, amelyen jegyző és szavazatszámláló voltam. A választást levezető esperesi küldött a csombordi lelkipásztor volt. Közölte a gyülekezet tagjaival, hogy a szavazócédulára csak egy „igent” vagy egy „nemet” írjanak. Megválasztják-e a presbitérium által meghívandónak jelölt korábbi segédlelkészt („igen”), vagy nem („nem”). Csodálkozásunkra sokkal több volt a „nem”, mint az „igen”. Így a kollégám családjának karácsonyig ki kellett költöznie, s én birtokba vehettem az egész papi lakást. Karácsony harmadik napján Kolozsváron nyugodt szívvel tartottam eljegyzésemet Dobai Erzsébettel: ha megesküszünk, lesz hova költözzünk. A következő év júniusában meg is volt az esküvőnk, s mi boldogan beköltöztünk a kicsi papi lakásba, amelyhez hatalmas kert tartozott. Időközben, 1971 tavaszán az egyházmegyei tanács megbízott azzal, hogy vállaljam el a 7 km-re fekvő Solymoson is a szolgálatot. Ez a 70 lelkes leányegyház addig Becéhez tartozott, de a lelkipásztornak, idős kora miatt, már terhes volt az ingázás. Örömmel vállaltam, s így Erzsébet nemcsak Lőrincrévének, hanem Solymosnak is „pap nénije” lett. (Húsz éves feleségemet a legidősebb férfiak is „pap néninek” szólították…) Mindkét gyermekünk Lőrincrévén született.

Detrehemtelepre négy év múlva, 1974 szeptemberében költöztünk, ahova az ottani gyülekezet hívott. András bátyámat, az előző lelkészt Marosvásárhelyre választották, s mind ő, mind a detrehemi gyülekezet sok ismert tagja nagyon kért, fogadjam el a meghívást. Nemcsak ezért mentünk át, hanem mert közelebb volt Kolozsvár, ahova doktori dolgozatom befejezése érdekében sokszor kellett utaznom, és mert Detrehemtelepen gázfűtés volt, s a vizet sem kellett kútból hordani. A falut a 20. század első évtizedében hozták létre, a Darányi Ignác földművelésügyi miniszter féle telepítések rendjén. Ekkor Erdélyben és a Bánságban nagyon sok telepes falu épült, amelyekkel egy-egy vidéket gazdaságilag és etnikailag fel akartak emelni. Minden telep egy vallású emberekből állott, akikben volt annyi vállalkozó szellem és kezdeményező készség, hogy vállalták: ötven év alatt kifizetik az állam által vásárolt házat, telket, szántóföldet, szőlőt és erdőt. A telep két középkori falu, Alsó- és Felsődetrehem mellett épült, szép, nagy templomát pedig az állam emelte, Felsődetrehem szélén. Azért ott, mert a tervek szerint a telepítést abban az irányban folytatni akarták. Az első világháború miatt nem folytathatták, így az új falutól két km távolságra került a templom. Teleki Domokos egykori kúriája lett a papi lakás. A második világháború végén a lelkész elmenekült, s az üresen maradt lakást lerombolták, köveiből, tégláiból emelték a kollektív gazdaság istállóját. A templomba is betörtek, volt olyan falubeli román ember, aki az orgona sípjaiból kerítést épített magának… Később a telepen épített parókiát a gyülekezet. A két szobás lakás egyik szobájában tartották az istentiszteleteket. Majd Juhász András idejében a papi lakáshoz egy nagy, hosszú imatermet ragasztottak A távol levő templomba csak ünnepnapokon jártak, azt máskor csak Alsó- és Felsődetrehem reformátusai használták. A detrehemtelepi emberek bátrabbak, magabiztosabbak voltak, mint Lőrincréve, az egykori jobbágyfalu lakói. Keményebben is dolgoztak, s a férfiak a téesz mellett az aranyosgyéresi szeggyárban is dolgoztak. Módos, rátarti emberek voltak, akik az egyházi munkában is hajlottak az újító változásokra. Gyermekeink itt szocializálódtak, itt jártak óvodába és itt kezdték az iskolát.

Édesapja, Juhász István egyháztörténész, valamint nagyapja, Tavaszy Sándor rendszeres teológus meghatározó alakjai voltak a magyar református teológiának. Egyértelmű volt-e az Ön számára, hogy az ő nyomdokukba lép? Volt-e belső küzdelem vagy bizonytalanság a pályaválasztás idején?

Nemrég, a 80. születésnapomra ajándékul kaptam egy géppel írt kis levélkét. Ezen Tavaszy Sándor Isten áldását kérte legnagyobbik lányára, az én édesanyámra abból az alkalomból, hogy harmadik fiaként világra hozott engem. Majd ezt írta: „Áldja meg a jó Isten a kis Tamást is s tegye az erdélyi magyar életnek és a református egyháznak hasznos és derék tagjává”. Ehhez még hozzáfűzöm azt a kedves, élcelődve idézett választ, amellyel két és fél éves Máté öcsénk vágta ki magát, amikor levert egy könyvet kamaszodó bátyja íróasztaláról, s az hevesen rászólt: „Máté, te normális vagy?!” „Én nem vagyok normális, én magyar református gyerek vagyok!” Nos, mivel öntudatunk ezen jelzőit sokszor hallottam, én sem Tavaszy Sándor vagy Juhász István „nyomdokaiba” lépni, hanem egyszerűen jó magyar és jó református akartam lenni. Ehhez szorgalmasan tanulni és hasznossá lenni kellett. Tavaszy Sándort nem „rendszeres teológusként” hívták a teológiára, hanem tanításra alkalmas emberként. Az első hat évben nem is rendszeres teológiát tanított, hanem „a keresztyén egyház fenomenológiáját”, vagyis egyháztörténelmet. Juhász Istvánt is előbb „tanárnak” hívták a teológiára, aki latin és román nyelvet tanított, majd amikor 1948 őszén az „aranycsapat” négy tagját (Nagy Gézát, Imre Lajost, Tavaszy Sándort és Gönczy Lajost) kényszernyugdíjba küldték, átvette a Nagy Géza egyháztörténeti tanszékét.

Figyelemre méltó folytonosság rajzolódik ki: Tavaszy Sándor rendszeres teológus, Juhász István egyháztörténész, majd Ön ismét a rendszeres teológia felé fordult. Tudatos volt ez az irányválasztás?

Az előző válasz értelmében azt kell mondanom, hogy nem szakirányt választottam, hanem egyszerűen a teológiát. Akik oda hívtak engem, tudták ugyan, hogy magyarra fordítottam Wilhelm Niesel szimbolikáját, és hogy „A Heidelbergi Káté teológiai tanítása” címen írtam disszertációt, tehát „konyítok” valamit a rendszeres teológiához, mégis először héber–görög nyelvi lektornak hívtak volna, erre készültem egy egész éven át, Kozma Zsolt baráti segítségével.

Mi befolyásolta leginkább, hogy a rendszeres teológia lett az Ön szakterülete?

Ismét a külső körülményekre hivatkozom, azok „Deus ex machina”–szerű befolyása érvényesült. Geréb Pál dogmatika professzornak nyugdíjba kellett vonulnia, s így a rendszeres teológia lektora lettem.

Fel tudná idézni, mire tanították Önt elődei, akár kimondva, akár hallgatólagosan? Mi volt az a „szellemi örökség”, amelyet nemcsak megőrzött, hanem tovább is formált saját teológiai munkájában? Volt olyan egyházpolitikai vagy teológiai kérdés, amiben eltért elődeitől a véleménye, meggyőződése?

Tavaszy Sándorról hallomásból tudtam, édesapámon pedig közvetlenül tapasztaltam, hogy a szellem munkásainak „úriembernek” kell lennie: legyen tartásos, udvarias mind beszédében, mind magatartásában, öltözködésében. A családi ünnepek alkalmából Reményik Sándor és Áprily Lajos verseket tanultunk. Reményikkel szólva „tartásosnak” lenni, különösen erdélyi kisebbségi helyzetünkben azért kell, mert „Nem illik daróc főpapi talárhoz, s királyi nyelvhez koldus-dadogás.” És mert „Úgy beszéljen ma ki-ki magyarul, mintha imádkozna, mintha aranyat, tömjént, myrrhát hozna!” (Az ige) – Apai nagyapámtól, Juhász Albert nagyenyedi vallástanártól a végtelen szerénységet és igazi alázatot tanultam.

Ha van „szellemi örökség”, amelyet elődeimtől tanultam, akkor az egyértelműen a hűség, a helytállás. Legyünk hívek ahhoz a néphez, amelynek közösségébe Isten elrendelt, az egyházhoz, amelybe Krisztus által betagolt, és tartsunk ki abban a munkában, hivatásban, amelyre Isten alkalmassá tett.

Bár az „úriember” módjára való viselkedés és a hűség csak forma, de ebbe a külső keretbe helyezve két olyan tartalmi vonást örököltem, amelyben mind magamat tovább gyakorolni, mind tanítványaimnak átadni próbáltam. Az egyik a teológia egyetemes jellege. Nincs semmi a világon (az ember mindennapi életében, az embert körülvevő természetben, a kultúrában és az ember cselekedeteiben, történelmében és a politikában), amelyhez a Bibliának és az ige tudományának ne lenne köze, ne lenne mondanivalója. A másik az Újszövetségből ismert parrhészía, a bátorságos szólás. Ha van a teológiának mondanivalója, azt mondja is ki bátran, minden körülmények között.

Közöttem és nagyszüleim, szüleim között teológiai véleménykülönbség nem volt. Szüleim mindketten teológiát végeztek, mindkét nagyapám vérbeli teológus volt, de egyikük sem volt gyülekezeti lelkész. Ebből adódott az a kevés különbség, amely alkalmilag kiderülhetett. A gyülekezeti szolgálat hatásának köszönhetően fogékonyabb lettem a szociális kérdések, a konkrét emberi helyzetek megítélése dolgában, és az emberi nyomorúságok megértése szempontjából. Elődeimnél jobban igyekeztem kidomborítani azt, hogy a teológia fő kérdései vigasztaló, egzisztenciális kérdések.

Mi volt a rendszeres teológia legnagyobb kérdése az Ön számára? Van-e olyan teológiai probléma vagy tétel, amelyhez évtizedek óta újra és újra visszatér?

A Szentlélek személye és műve. Ezzel kapcsolatban pedig az a megoldatlan kérdés, hogy az egyháznak hamarabb volt dogmája, mint Szentírása. Tudniillik az újszövetségi kánon kialakulását, vagyis a teljes Szentírás lezárását a 397-es karthágói zsinathoz szokás kapcsolni. A niceai zsinat (325) és az első konstantinápolyi zsinat (381) hitvallása pedig mint az egyetemes egyház hitvallásai (dogmái) megelőzték ezt. A „megoldatlannak” tűnő kérdés tehát ez: ha a dogma a kinyilatkoztatás (Szentírás) alapján álló kötelező érvényű tantétel, mire támaszkodott a két említett dogma, ha még nem volt Szentírás? Ez a kérdés a Szentlélek művéhez kapcsolódik, mert a megoldás nyilván a Biblia ihletettsége gondolatánál keresendő. A dogma létrejöttekor természetesen volt már ihletett Szentírás, különböző változatokban. A karthágói zsinaton az egyház nem Szentírást „alkotott”, hanem csak a meglévő és általánosan ismert szent iratok gyűjteményét hitelesítette.
A Heidelbergi Káté iránti szeretete egész pályafutását végigkísérte, és gyakran hangoztatta: „aki a Kátét becsületesen megtanulja, az nem követhet el eget rengető dogmatikai hibákat.” Melyek a visszatérő „dogmatikai hibák”, amelyek kísértik református egyházunkat, a szolgáló lelkipásztorokat és milyen következményei lehetnek ezeknek? Hogyan segíthet a megtanult Káté a szembenézésben, az (ön)korrekcióban?

A Heidelbergi Káté a maga korának jól sikerült kompilációja. A régiek szemében a kompiláció nem számított bűnnek, „lopásnak”, hanem azt jelentette, hogy a keresztyén egyház mindenkori tanítóinak hasznos, emelkedett gondolatait elsajátították, magukévá tették és felhasználták. Az egyház nagy tanítóinak gondolatai közkincsnek számítottak, nem a szerző kizárólagos tulajdonának. A Káté jól átgondolt rendszerbe építette ezeket a gondolatokat, amelyek nemcsak hézagmentesen összeillettek, nemcsak a bibliai igazságot tükrözik, hanem a kátét tanuló hívő ember személyéhez, személyes hitéhez alkalmazta őket.

Dogmatikai hibának hitünk olyan „megbicsaklásait” tekintem, amelyek naponta, lépten-nyomon minden ember hitének velejárói. Például: Miért imádkozunk, ha Isten úgyis mindent tud, mindent számon tart, még azt is, ami szívünk legtitkosabb gondolata? Lehet-e Istent tisztán, „antropomorf” képzetek nélkül elgondolni? Miért tekintjük Isten egyetlen lényének háromszoros „reduplikációját” egymástól megkülönböztethető „személyeknek”? A Káténak a Szentírás tanúságtételére támaszkodó kérdései és feleletei – ha nem is maradéktalanul, de – eligazító támpontot nyújtanak e „hibák” kiküszöböléséhez.

Kinek az igehirdetése volt a legnagyobb hatással Önre, és miért?

A László Dezső igehirdetése. Gyermek- és ifjúkoromban legtöbbször őt hallhattam. Azért hatott reám, mert hangosan és tagoltan, érthetően tudott beszélni. Mert amit mondott, az észszerű és logikus volt, személyesen érintett. Minden beszédének volt bevezetése, frappáns befejezése, és olyan – legtöbbször hármas – felépítése, amelyet könnyű volt megjegyezni, utólag is felidézni.

Mit jelentett az Ön számára az igehirdetésre való felkészülés?

A legnehezebb, legkeservesebb szellemi munkát – mind a mai napig.

Miben különbözött az akadémiai igehirdetés a gyülekezetben végzett szolgálattól?

Egyrészt könnyebb volt, mert nem kellett az elvont teológiai fogalmakat, szakkifejezéseket mindig kerülni vagy feloldani. Másrészt nehezebb volt, mert a kollégák jelenléte miatt úgy gondoltam, hogy teológiailag tartalmasabb, formailag elokvensebb beszédet várnak tőlem.

Volt-e belső mércéje vagy elvárása az igehirdetéssel kapcsolatban, és érzékelt-e külső elvárásokat? Milyen jellegű elvárás idézett elő ellenállást?

Belső mércém az őszinteség és a hitelesség volt. Külső elvárást a gyülekezet részéről nem tudok, legfeljebb azt, hogy ne beszéljek túl hosszan, vagy az, hogy emberileg érintse meg őket. A körülmények és az egyházi szokások elvárása szerint az ünnep témájához kellett az igehirdetésnek is kötődnie. Magamban – de csak magamban! – berzenkedtem ez ellen és irigykedtem nagy reformátorainkra, akik a lectio continuát még az ünnep kedvéért sem szakítottak meg.

Milyen a jó prédikáció?

Arra, hogy milyen a jó prédikáció, első éves teológus koromban Nagy Barnabás volt sárospataki teológiai professzor tanított meg. „Az a jó prédikáció, amely közben az ember hátán legalább egyszer végigfut a hideg.”

Mit jelentett az Ön számára a lelkipásztori identitás az oktatói és nevelői feladatkörben?

Amikor 1984-ben a teológiára jöttem tanítani, egy kivételével minden akkori tanártársam a lelkipásztori munkából érkezett a teológiára. Ennek jelentősége ki is tűnt a tanári szolgálat rendjén. Mindnyájan úgy tekintettünk a teológiára, mint lelkipásztor képző iskolára, amelynek tágabb körben a gyülekezeteket, egész erdélyi népünket kell kiszolgálnia. Úgy tekintettünk a hallgatóinkra, úgy próbáltuk irányítani őket, hogy egykor vezető értelmiségiként szolgálják az erdélyi magyarságot.

Milyen az ideális teológushallgató?

Hívő, de nem bigott, jó kiállású, de nem gőgös, bátor, de nem hetyke. Tud autót vezetni, kerékpározni, úszni, számítógépet kezelni. Okos telefonja hasznos dolgokra, főleg távbeszélésre szolgál. Szellemi képességei tekintetében: tudjon naponta 5-6 órán át előadásokra odafigyelni, a hallottakat szorgalmasan jegyzetelni, majd további 3-4 órán át könyvtárban tanulni. Szeresse a klasszikus zenét, a szépirodalmat, szakkönyvein kívül olvasson el havonta legalább 5 klasszikus (főleg magyar) szépirodalmi művet. Barátságos, humoros és társaságkedvelő.

Hogyan viszonyult azokhoz a hallgatókhoz, akikről úgy érezte, nem tudott igazán hatással lenni rájuk?

Türelemmel és kitartással.

Mikor volt igazán elégedett egy hallgató hozzáállásával vagy fejlődésével?

Ha nemcsak én ítéltem megfelelőnek, hanem a külsőktől – kollégáitól, papjától, gyülekezeti tagoktól – is jó bizonyságot nyert.

Miben látta a teológiai oktatás jövőjét akkor, és hogyan látja most?

Nem tudok általánosítani, csak a kolozsvári protestáns teológián folyó oktatásra gondolok:
– Az itt zajló lelkipásztorképzés a jövő erdélyi protestáns egyházai létének egyetlen letéteményese.
– Mivel más értelmiségi szakok művelőitől eltérően csak a protestáns lelkipásztorok élnek ténylegesen a nép között, a kolozsvári lelkipásztorképzésnek nemzetstratégiai fontossága van.
– Kisebbségstratégiai szempontból is fontos, hiszen Erdélyben a protestáns egyházak jelentik a magyarok között a többséget.
– Magyar egyházaink az európai kultúra végvárai a bizánci tengerben.
Ezt ma, harminc évvel később is így látom.

Egy 2012-ben készített interjúban említést tett arról, hogy a protestáns teológiának van saját szellemisége. Mi jellemzi ezt a szellemiséget?

Négy jellemzője van. 1. Elsődleges forrása, alapja Istennek a Szentírásban kinyilatkoztatott igéje; 2. Egyházi tudomány: az egyházban, a gyülekezet közösségében történik; 3. Nem csak az egyházat építi. Amit tanít, annak társadalomformáló, politikai hatása van; 4. Relatíve önálló Szentlélek-tant képvisel.

Melyik tudományos munkáját tartja olyannak, amelyről nem lenne szabad lemondania az egyháznak?

Eberhard Busch Karl Barth életútjának fordításán kívül csupán néhány kisebb tanulmányomat (Családléptékű gyülekezet, Erdély terhe, Kicsoda az ember?, Kit válasszunk a zsinatba?, Püspöki tisztség, Verwurzelung-- Brückenfunktion – Praxisorientierung).

Hogyan látja a mai egyházat a digitalizáció hullámai között? Miben lát lehetőséget, és miben veszélyt az online tér, a gyors információáramlás és az új kommunikációs formák felől?

Az ismeretek elektronikus-digitális formában történő terjesztése az utóbbi harminc évben olyan mindennapos tény lett az egyházban és a teológiában, amely fölött el kell gondolkodnunk, s amelyet teológiailag is meg kell ítélnünk. Az elektronikus hordozókon tárolt, és így a világhálón is elérhető egyházi és teológiai kiadványok száma légió. És nemcsak az elérhető információk mennyisége sokszorozódott meg, hanem az információ terjedési sebessége is.

Egyszer régebben Kaszperszkij, a számítógép-vírusok fellelésére és kiiktatására szakosodott moszkvai cég tulajdonosa azt az aggodalmát mondta el, hogy az elektronikus világ-úthálózat össze fog omlani az ártó szándékú és kiszámíthatatlan útonállók (az úgynevezett hackerek) miatt. Amikor ezt elmondtam a feleségemnek, a világ legtermészetesebb hangján azt felelte: „Persze, hogy össze fog omlani. Mert nincs lelke.”

Ugyanakkor a világhálóval általában mindenki elégedett, nem kérdés, hogy az egyháznak és a teológiai oktatásnak is használnia kell. Az már más kérdés, hogyan használjuk. Mivel olcsó és cenzúra-mentes, szembe kell néznünk a benne rejlő etikai kihívásokkal.

Mi az, ami az egyház lényegéből ebben a korban, a nagy változások és kihívások sodrásában, sem veszíthető el?

Csak néhány példát emelek ki.
Minden egyháznak meg kellene alkotnia saját világhálós tízparancsolatát.

Elsősorban az emberi kapcsolatokat és a személyességet kell védelmezni. Vannak gyülekezetek, amelyekben istentisztelet előtt kihirdetik: „Kérjük, kapcsolja ki maroktelefonját. Isten keresi Önt, de nem telefonon.” A római katolikus egyház kifejezetten tiltja az e-mail útján történő gyónást–gyóntatást.

A világháló ugyan a globalizáció eszköze, de használni csak lokálisan vagy regionálisan lehet. Már számtalan olyan áttekinthető, világhálós csoport jött létre, amelyek felekezeti, szakmai vagy más érdeklődési határokon belül működnek, s ezeket a határokat tiszteletben is tartják.

Mit szeretne, ha tanítványai leginkább továbbvinnének Öntől?

A klasszikus református istentisztelet szeretetét; és egy kis humort.

Mit üzenne a mai fiatal teológusnemzedéknek? Különösen azoknak, akik bizonytalanok ebben a hivatásban.

Tavaszy Sándor ezelőtt 100 évvel megfogalmazott kritikája ma is áll: „Az egyházban túl sok a biologizmus és a pszichologizmus”. Ebből én azt szűröm le, hogy a mai teológusok se foglalkozzanak túl sokat önmagukkal, ne „lelkizzenek”. Önmarcangolással nem tudjuk magunkat a nyomorúságból kiemelni, arra csak Isten képes a Szentlélek által. Ezért bízzák magukat Isten Szentlelke szabad vezetésére. Csak tőle kaphatnak olyan erőt és energiát, amellyel a mai teológusnak is fel kell töltekeznie, hogy másoknak erőt, energiát adhasson.

Aki pedig nagyon elbizonytalanodott, gondolja meg jól: ha van más választása, menjen más pályára, de az egyházat semmiképpen ne hagyja cserben. Jó presbiterekre nagyobb szükség van, mint rossz papokra.

Van-e olyan bibliai történet vagy igeszakasz, amelyhez most, életének ebben a szakaszában különösen közel érzi magát?

1Móz 18,20–32 Ábrahám alkudozása Istennel a sodomai igazak érdekében.

Ki az a három személy, akivel szívesen ülne egy asztalhoz? Miről beszélgetnének?

Szabó Dezsővel, Karácsony Sándorral és Wass Alberttel a magyarság és benne a református egyház sorskérdéseiről.

Milyen olvasmány kötötte le leginkább a figyelmét az utóbbi időben?

Az újabban megjelenő – meglehetősen gazdag – magyar nyelvű teológiai munkákból egyet-kettőt elolvasok, ha témája és szerzője rokonszenves, a többibe inkább csak beleolvasok, vagy átfutom őket. Viszont leginkább Agatha Christie és Rejtő Jenő újraolvasott bűnügyi, illetve szórakoztató kalandregényei kötik le a figyelmemet.

Ma, 80. életévének küszöbén, miért hálás leginkább?

Most, hogy ezekre a kérdésekre válaszolok, rájöttem, hogy eddig életemben magamról talán sohasem írtam. Csak gyerekkoromban írhattam volna, amikor már írni tudtam, és nagyszüleim, szüleim arra köteleztek, hogy naplót vezessek. De magamról akkor sem írtam, csak azokról a dolgokról, amelyek körülöttem történtek.

Kant a nagy filozófus „A tiszta ész kritikája” mottójául választotta Francis Bacon mondását: De nobis ipsis silemus (Önmagunkról ne beszéljünk). Ez azt jelentette, amit F. Bacon saját szüleitől is tanult: hazánk és népünk szolgálata mindennél előbb való. Hálás vagyok, hogy mindkét ágon való nagyszüleimtől és a szüleimtől ezt a példát láttam, és mindig is követni igyekeztem.

Első gyülekezetünkben az akkori kurátor példaképem lett. Ő az egyház ügyét mindennél előbbre helyezte. Akkoriban mindenki abból a kevés pénzből és terményből élt, amit a kollektív gazdaság év végén a ledolgozott munkanapok száma szerint fizetett. Mindenki hajszolta magát, hogy minél több „napja” legyen. Nehezebb munkákért vagy igényes szakmunkákért egy naptári napon akár több „napot” is lehetett szerezni. Az eredmény és a fizetség még így is szegényes volt. Nos, ekkoriban hallottam a faluban az akkor hatvan éves kurátorról elterjedt – és gúnyosnak szánt – megjegyzést, hogy „a kurátornak több napja van az egyháznál, mint a kollektívben.”

Nagyböjti időszakban jelenik meg az interjú. Hogyan határozná meg e negyven nap jelentőségét a református gyakorlat szempontjából?

Az utóbbi harminc évben divat lett – római katolikus mintára – a reformátusok között is a „nagyböjt” vagy „negyven napos böjt” fogalma. Lelkipásztoraink egyre több helyen tartanak tematikus igehirdetés-sorozatot a böjtről.

Ez egyrészt hasznos és üdvös dolog, hiszen a Biblia – mind az ószövetségi, mind az újszövetségi Szentírás – előírja a böjtöt. Faluhelyen sokfelé megfigyelhető, hogy a reformátusok is böjtölnek. Leginkább pénteken, de még inkább, szinte kivétel nélkül minden faluban, nagypénteken.

A böjtnek ugyanakkor sem tartalmára, sem időtartamára nézve sem szabad formálissá válnia. Mivel a görögkeleti románság még a római katolikusoknál is szigorúbban ragaszkodik a böjthöz, újabban az élelmiszer-áruházak és vendéglők kínálatában is gyakori lett a „böjtös” vagy „böjti” jelző. A gyulafehérvári római katolikus és a kolozsvári protestáns tanárok rendszeres találkozói alkalmával, ha a gyulafehérváriaknak böjt idején kell Kolozsvárra jönniük, erre az egy napra a püspöktől előzőleg feloldozást kérnek a böjt köteles megtartása alól. Tudják, hogy Kolozsváron a konviktuson gazdag étkezés várja őket. Ez az eset is, akárcsak az élelmiszerek „böjtösként” való reklámozása jelzi, hogy könnyen formálissá tud válni a vallási szokás.

A felszínesség, a külsőségessé válás mellett azt is túlzásnak tartom, ha mi reformátusok valamiféle „lelkigyakorlattá” tesszük a böjtöt. A protestáns kegyesség, különösen a puritanizmus hatására mindig is propagálta a szerénységet, az ön-összeszedést, mindenféle tékozlás és fényűzés ellenében. Ha ez a fajta lemondás, amely nem bizonyos időszakokra, hanem egész életünkre vonatkozik, általában együtt járt a protestantizmussal, akkor vegyük komolyan Luther intelmét: „A mi Urunk és Mesterünk… azt akarta, hogy a keresztyén ember egész élete megtérés legyen” (a „95 tétel” 1. pontja).

Végül: szó volt korábban a Tavaszy nagyapa leveléről, amit unokája születése alkalmából írt. Most, hogy időközben az egykori unoka maga is többszörös nagyapa lett, mit írna egy ilyen ünnepi levélben – mintegy szellemi örökségként – unokáinak?

Ha rokonságunkban vagy baráti körünkben valahol gyermek érkezett, gyakran azzal fejeztem ki örömömet, hogy verses rigmusokban kívántam az új életre áldást. Különös, hogy saját gyermekeim és unokáim születésekor nem írtam ilyen versikéket. De hét unokámnak most megkésett üzenetként örömmel meghagyom: abból, hogy Isten mint jó anya nem felejtkezik el gyermekéről (Ézs 49,15), az kö- 32 Éles Éva vetkezik, hogy ők se felejtsék el soha édesanyjukat, ne szakadjanak el soha hazájuktól, az anyaföldtől, ragaszkodjanak mindig édes anyanyelvükhöz, és mindenekfelett: legyenek igazán otthon az anyaszentegyház ölelő karjai között.