Mindenki felkerült a vonatra, az ajtók csukódnak, a mozdony fütyül, füstöl, zúg, minden rendben, a szerelvény nemsokára indul. Egy hétéves kisfiú még kicselez két fegyveres katonát, eszeveszetten rohan a vonat felé. Elszántsága felülmúlja halálfélelmét, hiszen édesanyjától a kis csomagot még oda kell adnia édesapjának, mielőtt elviszik, ki tudja hova és mennyi időre. Aztán integet, de a marhavagonokból kikandikáló több száz kéz közül nem ismeri fel az apjáét; az arcokat, személyeket, lelkeket eltakarja a deszkafal, és körülöleli a sötétség. A szerelvény indul.

A hétéves kisfiú immár hetvenévesen mesélt arról a napról, amikor utoljára látta édesapját. Most ő is vonaton utazott azokra a helyszínekre, ahol édesapjával együtt több ezer embert, „mint a barmot, úgy tereltek”, több ezer gyermek lett apátlan, árva, és több ezer életet törtek derékba. Most gyertyát gyújtott emlékműveknél, temetőkben és tömegsíroknál. Az énekszóval kísért koszorúzásokkor szemében a félárván maradt kisfiú könnyei csillogtak, aztán a dombról lefele jövet, a vonatállomás felé vezető úton újra az idős ember bölcsessége szólt belőle: A katonák, miután betereltek mindenkit a vagonokba, elkönyvelték, hogy minden rendben, indulhat a szerelvény. Kérdem én: minden rendben? Dehogy volt minden rendben. Semmi nem volt rendben. Valami nagy baj volt a világban, ilyennek nem lett volna szabad megtörténnie. De megtörtént. És most már a ti kezetekben van, hogy többé ne ismétlődjön meg. Rajtatok, fiatalokon múlik, hogy ezt a gonoszságot megakadályozzátok. Habár amióta az eszemet tudom, valahol mindig háború volt és van. De ti azért harcoljatok a gonosz ellen, tegyétek meg a tőletek telhetőt.

Megígértem neki, hogy megtesszük, hogy harcolunk. Harminc ember nevében ígértem meg. Harminc olyan ember nevében, akiket szintén az emlékezés, az őseik előtti tisztelet és az énekkel való szolgálat vezérelt a zarándokútra.

Mindenki felkerült a vonatra, az ajtók csukódtak, a mozdony fütyült, füstölt, zúgott, minden rendben volt, és a zarándokvonat is elindult. Az Anyaországból Aradra, onnan Szebenbe (a KPTI vegyeskarával itt csatlakoztunk a zarándokokhoz), Brassóba, Barcaföldvárra, Lügetre, Hídvégre, Foksányba és Jászvásárra. Négy nap, kétszázhúsz ember, idősek és fiatalok, vonatos étkezések, vonatos éjszakák, állomások, autóbuszok, eseménydús nappalok, temetők, emlékművek, koszorúk, gyertyák, fényképek, cserkészek és kórusok. Ha tényszerű szeretnék lenni, körülbelül ezek voltak az út főbb elemei, eseményei. De erről nem szabad és nem is lehet tényszerűen, ennyire szárazon írni. A felsorolt tényezők csak a formáját, a külső dinamikáját adták meg az eseménynek. Mert mindezen túl valami közös és mély járta át az együttlétünket, talán érzés, talán öntudat, talán a döbbenet, gyász, harag, félelem és elköteleződés keveréke.

A négy napban nem csak a második, hanem az első világháború is benne volt, akárcsak a népünk sorsát meghatározó további évszámok is: 1848-49, 1920, 1956, 1989 – hogy csak a hozzánk (időben) közelebbieket említsem. A kétszázhúsz emberben ott voltak az apáktól, nagyapáktól, dédapáktól elszakított, a katonák fegyvereitől rettegő, és a bizonytalanság fele integető gyermekek, illetve olyan fiatalok, akik szüleik, nagyszüleik elbeszéléséből – és nem a történelemkönyvekből – tudnak a Szovjetunióba hurcolt politikai foglyokról és kényszermunkásokról – saját felmenőikről.

A vonatos étkezésekben és éjszakákban benne volt a körülményeink – bőséges eledel, viszonylagos kényelem, meleg, jó társaság – miatti hála, a jó hangulatú, illetve megható beszélgetések, éneklések. Benne volt az, hogy éjszaka a vonat zakatolására riadtunk fel, próbáltunk visszaszenderedni, de az álom határát nem engedte átlépni az elhurcoltak életérzése, ami átjárta lelkünket. Az állomásokban, autóbuszokban, eseménydús napokban benne voltak a jól megszervezett zarándoklatok, ismerkedések, várakozások, nevetések és sírások; benne volt a hideg, az eső és napsütés, a rendőri kíséret, illetve az állomási spontán énekmaraton. A temetőkben, emlékművekben benne volt több ezer meghurcolt ember élete, szenvedése és halála, több ezer arc, személy, lélek, akiket most már nem deszka, hanem a föld takar. Benne volt az egykori fogolytábor helyére épített lakónegyed és sportpálya üzenete: valami nincs rendben, itt emlékhelynek kellene lennie, nem szabadna így elhallgatni a történteket. A koszorúkban, gyertyákban, fényképekben benne volt az elmét munkáltató, a lelket pedig sokszor fájdalmasan megnehezítő emberi képesség: az emlékezés. Az esőben sistergő kanócszálakban, a koszorúk szalagjában, virágjaiban vagy zöldjében, a sáros cipőkben és a mély csendben is egy-egy emlék, vagy az emlékek tisztelete került felszínre. A fájdalmas, de magasztos emlékezés határozta meg az 1956-os kitűzőt viselő, ősz hajú és szakállú bácsit is, illetve azt a néhány percet, mikor október 23-án a vonat étkezőkocsijában, a Kárpátokon túlról otthonunk fele tártuk ki szívünket, és így énekeltük el himnuszainkat meg szózatunkat. A cserkészekben benne volt az Isten, haza és embertárs iránti elköteleződés, a rend, fegyelem és a megemlékezések ünnepélyessége.

A kórusunkban benne volt az összetartozás érzése, a csapatszellem, odaadás és lelkesedés. Sok energiánk és időnk – egyeseknek az egészsége is – ráment erre a néhány napra. Mégis megérte. Tanultunk, láttunk, hallottunk, megértettünk, átéreztünk, emlékeztünk felmenőinkre, emlékeztünk minden fogolyra, emlékeztünk Benedek Kálmán teológiai zenetanárra. És énekeltünk. Énekben imádkoztuk, hogy „emlékezzél, mi történék, Uram, mi rajtunk, és tekintsd meg, mily nagy itten a mi siralmunk”, és hogy „adj békét a mi időnkben, Úr Isten”, „áldd meg hazánk, áldd meg népünk.” Az őseinket és ezáltal egész népünket ért igazságtalanságért jóvátételt nem tudunk kicsikarni sehonnan. Viszont ezzel a zarándokúttal újabb terepszemlét tartottunk a gonosz elleni harcunkban, hogy meg tudjuk tenni a tőlünk telhetőt, hogy minden rendben legyen, hogy ne riasztgasson többé hétéves kisgyerekeket vészjósló vonatfütty, hogy ezután a tömegsírokba ne embereket, hanem a megaláztatást, elnyomást, háborút és békétlenséget temessük.

Ui.: A KPTI vegyeskarának nevében köszönjük a Magyarországi Németek Pécs-Baranyai Nemzetiségi Körének és a Gulág Emlékbizottságnak az emlékút megszervezését, illetve a meghívást. Benkő Timea karnagynak köszönjük odaadását, lelkesedését, fáradságot nem ismerő munkáját, ránk figyelését és törődését! Az Úr Istennek pedig köszönjük, hogy velünk utazott a vonaton, vigyázott ránk, kitárta lelkünket, tanított, formált és megerősítette bennünk a hivatástudatot. Életre szóló élményben volt részünk.

Antal Enikő teológiai hallgató