A prédikáció és a lelkigondozás kapcsolatát vizsgálva általában úgy gondoljuk, hogy a prédikáció a nyilvános istentisz¬telethez tartozik, a lelkigondozás pedig csak a személyes, négyszemközti beszélgetések során valósulhat meg. A teológiai képzésben is elkülönül a kettő; az előbbivel a homiletika utóbbival a pasztoráció foglalkozik. Az elkülönülés oka abban a szerepben is keresendő, amelyet a homiletikában az idők során az igehallgatóknak szántak. Az újreformátori teológia által meghatározott homiletika textusorientáltsága bizonyos értelemben nem csak az igehirdetőt, de az igehallgatókat is árnyékban tartotta, és passzív befogadó szerepet szánt nekik ugyanakkor túlhangsúlyozta a prédikáció prófétai és tanítói jellegét.

A rendszerváltás utáni negyedszázad során az erdélyi református egyházban olyan folyamatok indultak be, amelyek nagymértékben megváltoztatták a korábbi egyházi helyzetet. Ilyen az erőteljes szórványosodás, az egyre fokozódó kivándorlás, újabban pedig a mindenkit érintő világjárvány. Ilyen körülmények között egyre nagyobb szükség van az igehallgatók helyzetét is figyelembe vevő lelkigondozó igehirdetésre, amelynek során megvalósulhat a csoda: a hirdetett Ige nem tér vissza üresen, hanem megcselekszi, amit Isten akar.