A vallás és erőszak kapcsolatának kérdése a kortárs diskurzus gyakori témája. A probléma különösképpen a 2001. szeptember 11 támadások kapcsán erősödött fel. Nem véletlen, hogy a vallás és erőszak kapcsolata mindenekelőtt az iszlám és erőszak kapcsolatára fókuszál.

Ehhez képest meglepőnek tűnhet, hogy az Independent angol napilap 2016. február 9. száma egy olyan kutatás eredményét teszi közzé, amely szerint az erőszak kérdését komparatív módon vizsgálva arra a következtetésre jutott, hogy az erőszak valójában sokkal gyakoribb a Bibliában, mint a Koránban. A referenciaszövegek javarészt kétségtelenül az Ószövetségből származnak, bár e kutatás szerint az erőszaktextusok az Újszövetségből sem hiányoznak.

Az említett kutatás az erőszak-referenciákat a két gyűjteményben (Bibliában és Koránban) szoftveres alapon vizsgálta meg. A módszer önmagában sok kívánnivalót hagy maga után, amelyek nagymértékben megkérdőjelezik az eredményt is. Az erőszak-szövegeket vizsgáló kutató nem tesz különbséget leíró (deskriptiv) és előíró (preskriptiv) szövegek között. Azaz: egy olyan erőszak-szöveget, amely történelmi helyzetképet rajzol meg ugyanolyan relevánsnak tekint, mint egy olyan szöveget, ahol az agresszió isteni parancsra történik. Azonban a szakmai szempontból messzemenően kifogásolható következtetések ellenére megkérdőjelezhetetlen tény marad, hogy az erőszak olyan tematika, amellyel a keresztyén hagyományban is komolyan számolni kell. Az egyház történelme számtalan erőszak-megnyilvánulással terhelt (erőszakos térítések, vallásháborúk, véres hitviták), és az agresszió sokféle formája, akár legitimált verziókban (pl. más vallások iránti intolerancia) nem hiányzik a kortárs egyházi világból sem. Mindez azt sejteti, hogy az egyháznak, vagy egyáltalán a Bibliai hagyományt valamilyen szinten értékrendként képviselő kultúrának nemcsak a múltjával kell elszámolni, hanem a jelenében is számot kell adnia a közvélemény előtt abban a tekintetben, hogy pontosan milyen értelemben tekinti ma is relevánsnak az erőszakot nem mellőző bibliai szövegeket.

A vallás és erőszak szükségszerű összekapcsolása a társadalmon belül nemcsak az iszlám-ellenességet, hanem a keresztyén-ellenességet, sőt általában a vallás-ellenességet is felerősítette. Feltűnő viszont, hogy ez a vallás-ellenesség elsősorban nem a vallástudomány valamilyen formáját szakmai szinten művelő közösségben fogalmazódik meg, hanem e körön kívül, ami azt sugallja, hogy az elutasítás hátterében értelmezési, hermeneutikai problémák rejlenek.

Ahogy arra a kortárs kutatás rámutat, az új ateizmus gyökere mindenekelőtt az ószövetségi erőszak-textusokban rejlik. Richard Dawkins szerint az ószövetségi Isten egy „erkölcsi szörny” (moral monster). Igazolásként olyan bibliai szövegekre hivatkozik, mint Genezis 22 (Izsák feláldozásának parancsa), amelyet a gyermek-molesztálás egyik klasszikus példájának tekint. Milyen Isten az – teszi fel a kérdést –, aki „mértéktelen haragra gerjed valahányszor a választott népe egy rivális istennel kacérkodik” (Exodus 32)? S persze, a vérszomjas és xenofób istenség klasszikus példáját látja abban a „népirtás-történetben”, amely a kánaáni őslakosok elpusztításáról szól (pl. 1 Sámuel 15).

A felvetett probléma nyilvánvalóan nem oldható meg a metaargumentáció szintjén. Ha valaki arra hivatkozna, hogy az ilyen keresztyénellenes (vagy egyáltalán vallás-ellenes) retorikában ugyanúgy megjelennek az agresszió különböző formái, még nem oldja meg magát a problémát. Mit kezdhetünk ezekkel az erőszak-textusokkal? Feltételezi-e egymást a vallás és az erőszak? A kérdés olyan közegben is felmerül, amely nem a Dawkins-féle radikális szakítás irányában keresi a megoldást.

Az erőszak-textusok hermeneutika-történetét ismerve feltűnő, hogy a fenti kérdések mindenekelőtt olyan közegekben merülnek fel, ahol a kérdező nem a zsidó kultúrában nőtt fel. Ilyen volt például a Kr.u. 2. században Markion, aki épp egy „humánusabb” istenkép után keresve szakított az ószövetségi hagyománnyal. De hogy lehet az, hogy a keresztyén egyház tanításának alapjait hozó Jézus Krisztus, aki – hagyományos olvasatban – nemcsak nyilvánvalóan mellőzi, hanem explicite el is utasítja az erőszak valláson belüli alkalmazását, nem idegenkedett attól az Ószövetségtől, amelyet dawkinsi értelmezés szerint átsző az erőszak gondolata? Fölvetődik tehát a kérdés, hogy vajon milyen szerepet játszik a hermeneutikai modell e szövegek értelmezésében? Nem vetítünk-e ki e szövegekre olyan értelmezési sémákat, amelyet azok valójában nem tolerálnak? Illetve: mennyiben segít az olvasási modellek tudatosítása abban, hogy e textusok esetleg anélkül váljanak egy kultúra értékes részévé, hogy azok a társadalmi együttélésre nézve veszélyforrások tárgyai lennének?