Bevezető: Pál apostol: Túl az első térítő úton, túl a jeruzsálemi zsinaton, ahol elismerik apostolságát és elfogadják, hogy a pogányok közé megy. KB Húsz évvel vagyunk Jézus Krisztus halála és feltámadása után, még minden nagyon friss, az apostol még aránylag fiatal és tetterős. Filippiben jártak Timótheussal és Szilvánuszal vagy Szilásszal, ott komoly üldöztetés miatt Thesszalonikába mennek és az Apostolok Cselekedetei alapján 3 szombaton prédikál Pál a zsinagógában. Kevés zsidó fogadja be az evangéliumot, de sok görög származású, az egyistenhit iránt érdeklődő, a zsinagógába rendszeresen járó ember tér meg és megalakul a gyülekezet. Istenfélőknek nevezi őket az Írás. Lelkes hozzáállásuk hamar magukra vonja mind a zsidók, mind a pogányok haragját és Péléknak menekülniük kell. Pál nagyon aggódik, mi lesz a fiatal gyülekezettel és végül is visszaküldni Athénból Timótheust, aki Pált majd csak Korinthusban éri utól a hírekkel. Timótheus beszámolója alapján készült el ez a levél, és pár hónap múlva a második Thesszalonikai levélként fennmaradt is.
A levél számítások szerint 50-ben, de legkésőbb 52-ben íródik, szerzőjét kezdettől fogva hitelesen Pálnak tudták, amíg nem jött a mindent megkérdőjelező történetkritikai időszak, amikor elvitatták Páltól, sok minden általuk vélt ok miatt, de mostanra bebizonyosodott, hogy mégiscsak Pál a szerző, még ha nem is hasonlít eléggé ez a levele későbbi leveleihez. (Zárójelben: nem tudta, hogy milyen elvárásoknak kell, megfeleljen, ezért csak leírta, amire a Lélek indította és a szíve diktálta.)

Beosztása: Üdvözlés, szeretetteljes visszaemlékezés a közös időre és az azóta történtek rövid megemlítése, majd a negyedik résztől a tanítás és az áldáskívánás, búcsú. (Ebben pld. Követi, pontosabban fejeli, hiszen a legrégebbi fennmaradt páli irat a többi levelet.) Negyedik rész röviden: Magánélet, közösségi élet, örök élet. A mi verseink a közösségi élethez adnak eligazítást.

A gyülekezet: Thesszalonika – ma Szaloniki K. e 315-ben lett alapítva, makedón görög őslakossága volt, és kikötő lévén, mindenféle más, akit oda sodort az élete. Egy nagyon fontos kereskedelmi útvonal, a Via Egnatia mentén feküdt, rengetegen éltek benne átutazóként is. Mivel szabad város volt, nem a császár, hanem a Szenátus alá tartozott, nagyon sok előnyt élvezhetett a Római Birodalmon belül, egyes számítások szerint lehetett 200.000 lakosa is, (ma pl olyan 70 ezer körüli a lakosság és Szaloniki a neve), de 50.000- re teszik a legkisebb létszámot az ötvenes években. A leletek alapján császárimádat és rengeteg más isten, istennő imádata napirenden volt. A zsidó gyülekezet missziós tevékenységet folytatott, így lehetettek görög származású „körülmetéletlenek” azaz pogányok a zsinagógában, amikor Pál odament tanítani. Náluk talált halló fülekre és nyitott szívekre, de érthető, hogy a zsidók miért láttak Pálban elveszejteni való konkurenciát. (Pál addigra tisztázta, hogy nem kell körülmetélkedni annak, aki pogányból keresztyén akar lenni)

Ezen előzmények és körülmények rövid vizsgálata után vizsgáljuk meg, mire tanítja Pál a szívének oly kedves gyülekezetet. A negyedik rész első verseiben a férfi – nő szerelemről szükséges volt hosszasan írnia, ezt tartalmazzák a kilencediket megelőző versek, mert ott nagyon sok félreértés és kétfelé sántikálás lehetett. A városban, ahol ezek az emberek felnőttek és keresni kezdték az igazságot, Istent és az örök dolgokat, valószínűleg hozzá tartozott a mindennapi élethez a templomi vagy a közönséges prostitúcióban való részvétel. Miután Pál apostol tanítása hatására befogadták az evangéliumot és aszerint kezdtek élni, valószínűleg erről az élvezetről nem akartak lemondani. Timóteus hírt vihetett ezekről a dolgokról, az apostol pedig nagyon komolyan megfeddte őket, hogy a házasok a saját „edényüket” őrizzék, aztán ezt lehetett önmaga testére és a feleségére is érteni. A szexualitás megélésével kapcsolatosan tehát a megtértek között is akadtak gondok.
A testvéri, a szó eredeti értelmében vér szerinti testvéri szeretetre, ahol a vér immár Krisztus közösséget teremtő vére a kapcsoló pont, azonban nem kell tanítani őket, mert egyenesen Isten tanította meg őket erre. Itt az ézsiási prófécia valósul, Ézs.54, 13: Isten népének minden tagját Isten tanítja. Olyannyira, hogy már „egész Macedóniában” azaz Filippiben és Bereában is híre ment, hogy a Thesszalonikabeliek komolyan gondolják a Krisztus követés eme részét. Először a levélírás hevében elkövetet túlzásnak gondoltam ezt az „egész Macedóniában” kifejezést, de végül is tényleg hamar szárnyra kaphatott a hír. Azért történhetett ez, mert a „testvéri szeretet” kifejezés a szállás adást, a befogadást, az úton levő megvendégelését írja körül, Thesszalonika pedig kikötő város volt és egy nagyon híres kereskedelmi útvonal egyik megállója, tehát rengetegen megfordultak benne. Hallottuk, van aki kettőszázezer embert is vél, hogy ott laktak, de több tízezer biztosan élt ott. Tehát, aki csak megfordult ott más keresztyén gyülekezetekből, családias hangulatra és nagyszerű ellátásra talált. Nem csoda, ha hamar híre megy a thesszalonikaiak hitének, vendégszeretetének és törődésének. Ezért írja Pál, hogy ebben nem kell eligazítsa őket, egyéb hétköznapi dolgokban azonban annál inkább. Következnek itt immár nem a tiltó, hanem az előíró tanítások. Az első kérés és biztatás, hogy nehogy meglankadjanak az eddig mutatott szeretetben, hanem gyarapodjanak benne. Azaz ne elégedjenek meg, azzal, amit eddig elértek, hanem sokasítsák, gazdagítsanak, hogy gazdagodhassanak benne. Kereskedő és kézműves emberek tartozhattak nagyrészt a gyülekezethez, ezért a gyarapodás fogalmával egészen biztosan régen tisztában voltak, de most egy lelki készséget és habitust kell fejleszteni, tovább és tovább, nem szabad megtorpanni benne. Miért mondhatja ezt Pál? Úgy vagyunk ezzel a levéllel, mint egy olyan telefonbeszélgetéssel, aminek csak az egyik beszélőjét látjuk, halljuk, és az ő válaszaiból próbáljuk kitalálni, hogy a vonal másik végén levő miket mondhat vagy kérdezhet. Timótheus elhozta a híreket az örömteli és zaklató dolgokról egyaránt, s a kérdéseket, amik foglalkoztatták a gyülekezetet. Nos, ha itt a gyarapodásra biztatás mögött egy hírt vagy helyzetet, esetleg kérdést feltételezünk, akkor arra kell gondolnunk, hogy olyan hangok is lehettek, hogy meddig kell ezt a szeretetet gyakorolni? Mert hát az átutazók, kereskedők, stb. jönnek és jönnek, sosem fogynak el, akkor ez már így megy örökké? Nem vagyunk már elég jók ebben? Megmutattuk, hogy kell, elértük a csúcsot, a legjobbat, esetleg abba is lehet ezt valamikor hagyni, és tanítani másoknak, hogy legyenek ilyenek. Addig kell azt tenni, amíg Jézus Krisztus visszajön? Akkor pedig mikor jön vissza. Mi lesz azokkal, akik addig meghalnak? A csendes életre való tanítás után éppen erről lesz szó, de ez nem képezi tárgyát a mai prédikációnak. Addig viszont mit kell, és mit lehet, no meg mit nem lehet tenni, erről szól – röviden összefoglalva a levél negyedik-ötödik része.

Az első előírást tehát már láttuk, a testvéri szeretetet gyakorolni kell. A többi előírás pedig szinte visszafogja a thesszalonikabeli tanítványokat, hogy ne keltsenek feltűnést, semmivel, csak a szeretettel. Nem engedi meg a feltűnő viselkedést, de még a hanyagot sem. Mondhatnánk, itt az evangelizálást a tettekkel kell végezni. Miért ez a stratégia? Mert érezheti, hogy ez a nagy lendület nagyon könnyen megtörhet, ha következetes üldöztetésnek, megaláztatásnak és kegyetlenkedésnek lesznek kitéve a tagok, mint akár ő is, többször. Szereti és félti ezt a nagyon lelkes, de a kereskedelem és a világvárosi légkör által áthatott életű embereket, hogy ha egyből nagyon nagy terhet tesz rájuk, akkor megroppanhatnak.

Ezért inkább a hétköznapokba vezeti vissza őket, ahol az „unalmas” , vagy akár lenézett dolgokat kell elvégezni, újra meg újra.
Ezért kezdi ezzel: „becsületbeli dolognak tartsátok” – a jellemükre apellál, hogy maradjanak meg a saját területükön, ahol, és amit dolgoztak. A csendes, békés élet azt is jelenti, hogy feltűnésmentes, felvágástól és magamutogatástól mentes, vitatkozástól és győzködéstől mentes életet éljenek. Nem kell a hitüknek és elkötelezettségüknek harsány reklám. Itt következik egy érdekes rész, a sajátkezű munka, és először csak arra gondoltam, hogy Pál önmagát is példaképül állítja, hogy ha ő képes saját kezű munkával eltartani magát, akkor a thesszalonikabelieknek is menni fog. Aztán eszembe jutott, hogy a gyülekezet lehet, hogy művelt réteg, akibe belenevelték, hogy a munka a rabszolga dolga, arra teremtették az istenek, szabad ember maximum 2 órát dolgozik naponta és amúgy is a kétkezi munka szégyenteljes és megalázó. Ilyen emberek, még ha lelkesítő és életet átformáló tanítások közepette arról is hallanak, hogy Jézus Krisztus megígérte, hogy visszajön, akkor mi sem természetesebb, hogy abbahagyják a munkát, aztán lesz valahogy. Az ő életüket kitölti a várakozás. Ha mégsem jönne gyorsan vissza Jézus, akkor majd segítenek a többiek, akik körülöttük vannak, és nem tértek meg vagy nem hisznek. Ha ők nem várnak, akkor legalább dolgozzanak és segítsék ki a várakozókat. Ez a gondolatmenet körülbelül szóba is került Timótheus ottléte alatt, mert Pál siet eloszlatni minden ilyen váradalmat, hogy így lehet élni. A visszautalás, hogy elrendeltük nektek, arra figyelmeztet, hogy ez a lehetőség, hogy mindenki mindent abbahagy és csak a várakozásnak él, Pálék ottléte alatt is felmerült, Pál el is mondta, hogyan kell élni, de voltak, ezek szerint, akik „jobban tudták” nála. Ennek a hírét természetesen elvitte Timózheus Pálnak, úgyhogy Pál egyenesen úgy rendelkezik továbbá, hogy a gyülekezeten kívül valókat nem használhatják ki, nem követelőzhetnek és nem terhelhetik magukat rájuk, illetve senkire sem. Egy másik fordítás szerint „ semmiben ne lássatok szükséget”. Tulajdonképpen Pál is meghatározza az önfenntartó és önellátó gyülekezet mintáját, ahol mindenkinek van feladata, felelőssége, a világban él, de nem szolgáltatja ki magát a világnak, hanem tiszteletre méltóságával és szeretetével mutatja meg a Krisztushoz vezető utat. Ezzel kapcsolatban jutott eszembe egy történet amit a facebookon olvastam, és nagyon megtetszett. Egy repülőtéri búcsújelenetben a lány búcsúzik az anyjától, ha jól emlékszem, az anyja pedig azzal engedi útjára, hogy így köszön el tőle: LEGYEN NEKED MINDIG ELÉG. Amikor elolvastam, azt hittem, hiányos a történet, aztán esett le, hogy az anya nem tette hozzá a MINDENBŐL szót, mert a hirtelen eszem szerint az lett volna a teljes mondat. De aztán jobban elgondolkoztam, és rájöttem hogy nem lenne igazi. Mert ez nem egy anyai áldás lenne, hanem egy anyai irreális kívánság műsor. Mert sosem lesz senkinek mindenből mindig elég. De amiből éppen kell, az az egy dolog, abból legyen. Ezt kívánta az az anya. Hogy az ő lányának legyen – elég. Ismerje meg az elégedettség örömét és szabadságát, soha ne érezze a kielégíthetetlen szükség boldogtalanságát. Pál valami ilyenre tanítja a Thesszalonikai gyülekezetet. Hogyan lehet úgy élni, amíg Krisztus visszajön, akármikor is jönne vissza, hogy addig legyen nekik mindig – elég.

Miért adtam azonban mégis azt a címet a mai prédikációnak, hogy “Fagyöngy-ember nem örökli Isten országát”?
Mert nekünk, mai elkényelmesedő, a keresztyén tanításban lassacskán csak egy ideológiát vagy egy régi véleményt látó embereknek, akik rengeteget fizetnek azért, hogy kiszolgáltassák magukat, úgy hat ez a tanítás, mint egy orrbavágás: aki kiszolgáltatja magát, az nem kiszolgált, hanem kiszolgáltatott lesz. És nem a kiszolgáltatottá válás a keresztyén ember életének a célja és értelme, hanem Jézus Krisztus őszinte, szeretetben megélt, önellátó és másokat segítő visszavárásáé, ha az Ige alapján össze akarnánk foglalni. A mai embereknek, fiataloknak is büdös a munka, nem beszélünk a kétkezi munkáról. Inkább a más dolgával foglalkoznak, mindenhol, ahol összeütnek 2 fedőt, ott vannak, hogy nehogy lemaradjanak valamiről. A mai fiatalokat, embereket nem a külső ellenségtől, hanem önmaguktól kell lassan megvédeni ezzel az Igével.

Ez az Ige tehát éppen minket ír le, és éppen nekünk is program, még ha mások is a külső kerülményeink, mint a Thesszalonikabelieknek.
Az atyafiúi, azaz testvéri szeretetünk legyen messze földön hires és járjanak nyugodtan a csodájára, hogy a kolozsvári Teológia hallgatói (és nem csak) milyenek, és hogyan élik meg a szeretetet, amire egyenesen Isten tanította őket. Merjünk gyarapodni, irigylésre méltóan gazdagodni ebben.

Becsület. Ismerkedjünk ezzel a szóval. Mert újra Lennie kellene, nem cask a szónak, a viselkedési normának is. Becsületbeli ügy, hogy mindenki tanul, becsületbeli ügy, hogy sosem puskázik, csal, hazudik, rövidít meg mást. Csendesen, feltűnés mentesen él (lásd a facebook vonatkozó részeit, képeit), a saját dolgával törődik, nem a más életében lakik, azt kommentálja, elemzi, értékeli, szinte fejben helyette éli. Kétkezi munkát végez!! Nem mondja azt, hogy nem azért lettem teológus (majd lelkész), hogy dolgozzam. Én adok magamra. (idézet lelkészektől)

Tisztességesen viselkedni mindenkivel, aki nem tartozik közénk. Nem mindenki egyforma, és egyenlő. Vannak a mieink (hitünk cselédei) és vannak a kívülvalók. Kellenek a határok. Kell a tisztességes viselkedés, hogy tiszteletet kaphassunk. Kell az önállóság és kell az önfenntartás. Hogy ne szoruljunk rá senkire.

ÓÓÓ, micsoda program! Első hallásra megvalósíthatatlan!

De Isten nem hiába mondta, hogy nem ad nehezebb terhet, mint amivel meg tudunk bírkózni, és csak ha kevesen voltam hű, akkor bíznak sokra, nem előbb…

Íme hát év elejére, a szesszióra, de lehet, hogy egész évre a munka program, Isten adjon erőt az elvégzéshez. Ámen.