Istenországa és a művészkedő egyletesek

– elhangzott 2017. augusztus 6-án, az ODFIE által szervezett, ARTZ elnevezésű összművészeti ifjúsági fesztivál záróistentiszteletén –

Textus: „Hasonló a mennyek országa a szántóföldben elrejtett kincshez, amelyet az ember, miután megtalált, elrejt, majd örömében elmegy, eladja mindenét, amije van, és megveszi azt a szántóföldet.
Hasonló a mennyek országa a kereskedőhöz is, aki szép gyöngyöket keres. Amikor egy nagy értékű gyöngyre talál, elmegy, eladja mindenét, amije van, és megvásárolja azt. (Mt 13,44–46)

1993 nyarán 234 unitárius fiatal jött el Árkosra, hogy részt vegyen a Miért vagyok unitárius? -témát boncolgató konferencián. A falu a szervezés lázában égett, a fiatalok énekkel töltötték be a várfal körüli teret, az emberek mindenfelől özönlöttek a templomba, hogy hallhassák az olyan neves előadókat, mint dr. Erdő János vagy dr. Rezi Elek. Éppen korszakváltás volt az egyletben – alig pelyhedző állú fiatal teológusok, ma már meglett férfiak, jónevű lelkészek – lettek egyletvezetők, mint Kovács Sándor, Józsa Lajos, Tordai Ernő vagy Gyerő Dávid.

Én magam, árkosi Nagyapám és Nagyanyám révén helyi szervező voltam. Az udvarunkon 60 ember sátorozott - és úgy éreztem, hogy a munkában derekasan helytálltunk, a falu kitett magáért. Éppen ezért a konferencia végén, a jól végzett munka tudatában kérdem a mindig jól informált idős szomszédasszonyunkat: na, Birike néni, mit szól? – Mire ő csak annyit mondott: Hát, Botika, mit es mondjak? Restellhetik magikot, jól felforgatták itt a világot!
Megmondom őszintén, akkor rosszul estek a szavai, de ma már igencsak büszke vagyok rájuk! Visszagondolva: tényleg feje tetejére állítottuk a világot! A konferencia többeknek sorsfordító volt, hatására ma már egyházunk meghatározó vezetői lettek, az ifjúsági egylet fölfelé ívelő pályára állt, és – engedjétek meg nekem, hogy így mondjam –: legendás évek következtek …

Persze, nem mi találtuk fel a spanyolviaszt! 2000 évvel korábban volt már valaki, aki sokkal jobban felforgatta a világot! Palotába várták, de istállóban született. Harcosnak gondolták, de szamárháton érkezett. A Róma ellen forduló forradalmárt remélték benne, de ő a felebarát szeretetéről és a szelídségről beszélt. A Törvény betűje helyett jobban érdekelte annak szelleme, az Isten félése helyett az Isten szeretete.

Főleg példázatokban tanított, így legnagyobb fegyvere a szó volt. Hej, de sokáig félreértették az emberek! Azt hitték, hogy a példázatai valamiféle szelíd vasárnap délelőtti kis tanítások, cuki kis történetek, amiket negédesen kell hallgatni. Azt gondolták, hogy bennük Jézus életbölcsességeket fogalmaz meg, mint valami ókori életvezetési tanácsadó (ma: life coach!), amiket receptként lehet mindenkinek felírni!
Pedig, dehogy! A példázatok nem olyanok, mint a mindenre jó aszpirin! Aki hűtőmágnest vagy kitűző-szöveget keres bennük, az nagyon tévúton jár!

A példázatok legegyszerűbb meghatározása talán ez lehetne: mindennapi történetek –nem mindennapi magyarázattal. Vagy: földhözragadt történetek – mennyei értelemmel (C.H. Dodd). Bennük Jézus nem annyira tanítani, mint inkább cselekvésre késztetni akar. Meghirdeti bennük Isten országát, és lehetőséget ajánl: akarod vagy sem? Nem meggyőzni akar, hanem sokkal inkább felrázni! Ember, itt az életed, mihez kezdesz vele? Provokál: van Isten-közeli élet – kell-e neked? Valaki azt mondta, hogy “Jézust nem a példázatok miatt feszítették keresztre, hanem azokért a cselekedetekért, amelyekhez a példázatokban megmutatott Isten-tapasztalatok szellemében vitt végbe.” (Crossan) A példázatai forgatták fel igazán a világot!

Nagy művész volt! Úgy fűzte a szavakat, hogy az ismerős fogalmak mélyebb értelmet kaptak. Egy hétköznapi kép Isten titokzatos országában másfajta értelmet nyert! Ebben az országban a tékozló fiút hazaváró apa a megbocsátó Isten, de vannak furcsaságok is: az utolsókból elsők lesznek, a 12 órától, a 3 órától, de az 5 órától dolgozó szőlőmunkás is ugyanannyi bért kap, az érinthetetlen, megvetett szamaritánus a pozitív hős, a legkisebb mustármagból lesz a legnagyobb fa stb. A példázatokban semmi nem racionális, semmi nem az emberi logika alapján történik, azt váratlan fordulatok cifrázzák, Isten sokszor nem az általunk “elvárt” módon cselekszik!

Hogy miért? – Mert a példázatok tulajdonképpen metaforák! Jézus azért mondta őket, hogy költőiségük, művészi erejük megidézze és életre hívja Isten országának a megtapasztalását. Mondhatjuk így is: a példázatok művészeti alkotások, és ha eképpen tekintünk rájuk, akkor engednünk kell, hogy magukkal ragadjanak, hogy beszippantsanak, és így általuk megtapasztaljuk Istenországa létét, és emberformáló erejét.
Éppen ezért, drága barátaim, a szántóföldbe rejtett kincs és az igazgyöngy példázatában se a racionálist keressétek! Hasonló a mennyek országa a szántóföldbe elrejtett kincshez, amelyet az ember, miután megtalált, elrejt, örömében elmegy, eladja mindenét, és megveszi azt a szántóföldet. Hasonló a kereskedőhöz, aki szép gyöngyöket keres...elmegy, eladja mindenét, megvásárolja azt. Ha a szó szerinti utasítást követném, akkor itt Árkoson fel kellene ásnom a Mezőhátot vagy a Hosszút, és ha rátalálnék egy hatalmas kincsre vagy éppen Kleopátra igazgyöngyére, akkor el kellene adnom a családi házat Gellyében, el kellene adnom a 15 éves Toyotánkat, a fél életen át összegyűjtött könyveimet, a Hobo-CD-ket, és meg kellene vegyem azt a szántóföldet vagy azt a gyöngyöt… – “mi van???” – ahogy manapság mondják.

Nem, Jézus nem ezt mondja! Amikor Jézus ezt mondta, pontosan tudta, hogy a zsidó törvények szerint a szántóföldben talált kincs a szántóföld tulajdonosát illeti. Gondoljatok bele, micsoda patthelyzet! Megvan az áhított kincs, de ha mások megtudják, akkor vagy odaadja a “tulajnak”, vagy ha nem, akkor vét a törvény ellen...

De Jézust ismerve, tudjuk, hogy a szántóföldbe rejtett kincs és a gyöngyre találó kereskedő – metafora. Mégpedig a keresés-, a rátalálás- és a megtalálás semmivel össze nem hasonlítható örömének a metaforája. Jézus azt mondja, hogy a mennyek országa/Istenországa az egy olyan rendkívüli, fantasztikus állapot, mint az az öröm, amit a szenvedélyes kincskereső érezhet, amikor egy egész életnyi keresés után, egyszercsak, szorgalmas munka után, a csákány egyet koppan, és a szíve dobogni kezd, mert ... talán ... végre ... megvan az, ami után egész életében vágyott!

Ez a heuréka, az “Oh my God”, az "Édes Istenem!" állapota.

Dehát, drága barátaim, ti is ismeritek ezt az érzést!
Ez az az állapot, amikor a hajnali pirkadatban a Jóisten megsimogatja homlokodat, és egyszercsak a szakadt papírfecnin megszületik a vers – megvaaan!
Amikor sokórányi gyakorlás után, 112-szerre végre tökéletes lesz a hajlítás az Édesanyám rózsafájá-ban.
Amikor a hosszú téli estéken, a fűtetlen kultúrházban egyszercsak a szereplők egymásért kezdenek játszani, és "csak úgy" összeáll a színdarab!
Amikor a néptáncosok egybeolvadva beszélgetnek a test nyelvén. Amikor a zene nem hangjegyek egymásutánisága, hanem lélekből fakadó érzésfolyam.
Amikor a slam poetryben lüktet a ritmus, és tökéletessé csíszolódik minden rím.
Amikor a festő egy lépéssel hátrább lép, és szemügyre veszi a vásznat.
Amikor a fényképész elmosolyodik: ma elég közel voltam ahhoz, hogy a fények játékát lencsevégre kapjam.

A mennyek országa, illetve Istenországa nem egy földrajzi hely, hanem istenközeli állapot. Keresni, kutatni, rátalálni, majd a bűvöletében élni olyan, mint amikor egy ember egy szántóföldben kincset talál, és eladja mindenét, hogy örülhessen neki. Vagy olyan, mint amikor egy kereskedő megtalálja az áhított igazgyöngyöt, és mindenét eladja, hogy megvehesse, és gyönyörködhessen benne. Olyan, mint a költőnek a versírás, a festőnek a színkeverés, a néptáncosnak a forgás, a színjátszónak a játék, a slamesnek a rímfaragás, a zenésznek a lebegés, a versmondónak az átélés, a valamikori fotósnak a fénykép előhívása.
Istenországa olyan, mint a művésznek az ihletett alkotás.

Drága Testvéreim! Unitárius hitfelfogásunk szerint, mi mindannyian Isten munkatársai vagyunk a folyamatos teremtésben. A művészet egy istenközeli állapot megteremtése. Ti magatok azért alkottok, mert foglalkoztat a világ, annak állapota, és erre valamilyen válaszotok van. Nietzsche mondta, hogy "a művészet első feladata, hogy megszépítse az életet." Ti leginkább azért vagytok „jó arcok” (ARTZ-ok), mert ez az életszépítő feladatot komolyan veszitek!

A jó művészet szembemegy a valósággal. Nem akarja elfogadni a zord valóságot, hanem az életet meg akarja szépíteni. Amikor ti magatok alkottok, akkor megteremtitek azt az állapotot, amiben élni akartok. Amikor írtok, amikor zenéltek, amikor színjátszotok, amikor slammeltek, amikor fényképeztek, néptáncoltok, akkor ezt a világot akarjátok megszépíteni, és így olyan állapotba kerültök, ami nyomán azt mondjátok: így érdemes élni! Jézus ezt az állapotot nevezi Istenországának. Amit keresni, kutatni kell, és ha megtaláltuk, akkor bűvöletében érdemes élni!

Vagy: amikor egyleteztek, akkor is szembementek a "való világgal"! Gondoljatok belé: mennyire nem “trendi dolog” hétvégenként összegyűlni, begyújtani, lelkizni, énekelni, ajándékot készíteni, próbálni egy újabb műsorra, fát hasogatni az öregeknek, kántálni menni, vagy nyaranta konferenciázni, színjátszózni, összművészetizni. De miközben sokan a "maradj otthon, nézzél tévét" választják, bennetek, ebben a folyamatban megszületik valami. Megszületik az "egyletes fíling". Mert az egyletezés – életérzés. Olyasvalami, ami ha szavakban nem is, de képekben, szimbólumokban, metaforákban (!) esetleg kifejezhető... Olyan, mint Isten országa!... Mint a szántóföldbe rejtett kincs feletti örvendezés, mint a kereskedő boldogsága, amikor a nagyértékű gyöngyre talál.

De, árkosi testvéreim, tudjátok meg, ilyen a mi unitarizmusunk is. Unitáriusnak lenni is – életérzés. Már megszületésünkkor is szembementünk a nagyvilággal – a reformáció vadhajtásaként indultunk. A szerető Istent hirdetjük, és az emberi-, tehát tanításaiban követhető Jézust. Az eredendően jó emberben hiszünk, és a felebaráti szeretetben. Szabadakarattal rendelkező embereknek tartjuk magunkat, és tudjuk, hogy ez mekkora felelősséggel jár! 1568 óta a türelmet és a toleranciát hirdetjük, és Balázs Ferenccel valljuk, hogy itt, e földi életben mindenkinek "a végtelen lánc egy szemének kikovácsolása jutott osztályrészül." Amikor Isten közelségében élünk, amikor jézusi lelkületről teszünk tanúbizonyságot, amikor a másikat elfogadjuk, amikor minden vallás szabadságát hirdetjük, amikor ezt a világot akarjuk szebbé tenni, akkor unitáriusok vagyunk.

Mondhatnám így is: unitáriusnak lenni – állapot... Olyan, mint Istenországa. Mint a szántóföldbe rejtett kincs feletti örvendezés, mint a kereskedő boldogsága, amikor a nagyértékű gyöngyre talál...

2001-ben, Amerikában, Washington államban jártam, amikor a testvérgyülekezet egyik tagja elvitt egy tipikus, a filmekből jól ismert börtönbe. Azt hittem, hogy csak afféle kultúrséta lesz, de útközben kiderült, hogy valójában az ő fiát fogjuk meglátogatni, Kyle-t, aki – csak úgy, mintegy mellékesen mondta – gyilkosságért volt elítélve, és jó lenne, ha én, mint pap, beszélgetnék vele, egy kis reményt nyújtva a hétköznapokban....
Mit mondjak? - Páni félelem vett erőt rajtam, amikor beléptünk a kapukon... Három ellenőrzési pont, teljes átvilágítás, személyi adatok, nadrágszíjakat leadni stb. Beléptünk a beszélgetőbe. Középütt vagy húsz asztal, mindegyiknél egy-egy narancssárga ruhás elítélt kigyúrt karokkal, tetoválásokkal. Az asztalnál feleségek, kedvesek, gyermekek. Élénk beszélgetés folyik. Minket odavezetnek egy asztalhoz, ahol egy vékony, suhanc-képű fiatalember ül, majd mosolyogva bemutatkozik: Kyle vagyok! Néhány kínos perc után – áh, szóval pap vagy, tehát lelkivezető! – növelte bennem a feszültséget – egyszercsak azt mondta: Botond, anyám biztos elmesélte a történetemet. Hülyeségeket csináltam, rossz úton jártam, szeretnék megváltozni, kérlek segíts nekem: mesélj Istenországáról...!
Ő... izé... Istenországáról... Hát, Jézus beszélt róla ... Azt akarta mondani, hogy… ööö ... s azt is, hogy olyan, mint a mustármag, meg olyan, mint a kovász, de olyan is, mint a jó magot vető ember is ... Szóval, ilyesmi ….
Rettentő kínos volt, szinte föld alá süllyedtem szégyenemben...
Hogy kínomat enyhítse, azt mondta: anyway, beszélj egy kicsit magatokról: mit csináltok, mivel foglalkoztok? – Hát, mondom megkönnyebbülve, tudod, van egy ifjúsági szervezetünk, júth grúp. Alulról építkezik, falvainkban ott vannak a fiókegyletek. Péntekenként összeülünk, gyertyát gyújtunk, az első körben kiértékeljük a hetet, újrafűzzük a szövetséget, aztán verset tanulunk, énekelünk, gitározunk, szemetet gyűjtünk, az öregeknek fát vágunk, nyaranta színjátszózunk, konferenciázunk, óriási tábortüzeket gyújtunk... Egyszóval: egyletezünk.
Kétségek között, de megkönnyebbülve léptem ki a börtönkapun. Megfogadtam, hogy ha valamit, akkor lelkigondozást biztos többet tanulok ezután!
Évekkel később kaptam egy levelet:
“Kedves Botond, Kyle vagyok, talán emlékszel rám. Tavalyelőtt szabadultam, jó magaviseletért kiengedtek. Odabent sokat tanulmányoztam a bibliát, tudod, Istenországát akartam megtalálni! Oregonban élek, egy kis faluban. Cserkészvezető lettem, fiatalokkal foglalkozom. Tudod, péntekenként összegyűlünk, gyertyát gyújtunk, számbavesszük az elmúlt hetet, énekelünk, gitározunk, tanulunk, fát vágunk az öregeknek, nyáron részt veszünk az országos jamboree-ken! Ja, és közöttük megtaláltam Istenországát! Úgy ügyelek rá, mint a legféltettebb kincsre!”

Hasonló a mennyek országa a szántóföldbe rejtett kincshez vagy a kereskedőhöz, aki nagyértékű gyöngyre talál... Istenországa – állapot, és közöttünk van! Keresni, rátalálni, és ennek állapotában élni, na, látjátok, ez az igazi művészet!
Ma talán Birike néni is ezt mondaná: Kincskeresők, gyöngyhalászok, jóarcú emberek, egyletesek, unitárius testvéreim! Érdemes a való világot felforgatni, és ennek az országnak életszépítő állapotában élni!

Akarjátok-e?

Ámen.