Júdás – gondolatok Jézus elárulásának margójára

Az áruló Júdás alakja mélyen ott él népi tudatunkban; számos szólás, kifejezés őrzi személyét és hírhedt tettét. „Árulkodó Júdás…” – kiáltják a gyereket az őket beáruló társukra. „Júdáskodik” – mondjuk, ha valaki elárulja elveit és társait. De „júdáscsók”-nak nevezzük a hamis és kétszínű hízelgést is. Ilyenkor nagyhéten újra elő-elő kerül a szenvedéstörténet eseményeinek kapcsán Jézus 12. apostolának személye és nagy kérdés ilyenkor, mi vitte őt arra a szőrnyű tettre, amelyre oly sok formában emlékezünk nyelvi fordulatainkban az ünnepen kívül is. Miért is tette, amit tett? Amit az evangéliumok nem mondanak el, azt nehéz kikutatni, de Júdás személye körül vannak érdekes megfigyelések, amelyeket hipotetikus jelleggel, mozaikszerűen egy árnyaltabb képpé lehet összeállítani.

Az első érdekesség Júdás nevéhez kapcsolódik. Az evangéliumok Júdás nevéhez az iskarioth vagy az iskariotes főnevet kapcsolják. Bizonyos kéziratokban megjelenik a karyotou alak is (D kódex). Kérdés, hogy ez a főnév tulajdonnév-e vagy köznév? Az látszik, hogy az evangéliumok sok helyen tulajdonnévként értelmezik, de létezik a névelős forma is (Jn 12,4; 14,12), amely a köznév mellett szólna.

De mit is jelent ez az egyértelműen nem görög szó? Több elképzelés is létezik, és az eredetét tekintve nincs konszenzus. A legfontosabb vélemények a következők:

  1. A héber ís kerijjót görögös átírásával van dolgunk, ahol a szóösszetétel azt jelenti: Kerijjótból való ember. Kerijjót moábita város (Jer 48,27; Ám 2,2; Mésa sztélé), és így kevésbé valószínű, hogy innen származott volna Júdás.
  2. Az ís kirjat héber szóösszetétel áll a görög kifejezés mögött, amely azt jelenti: városi ember. Mivel nem egy konkrét városról van szó, többen feltételezik, hogy itt egyértelmű kell legyen az utalás, és egy nagyon fontos településről lehet szó, a városról, amely nem lehet más csak Jeruzsálem.
  3. Az eredeti olvasat a héber ís sekarím vagy egy hasonló arám alak lehet, melynek jelentése „a hazugság embere”. Ez a jelző Júdás negatív szerepét emelné ki.
  4. A szó a héber/arám iskarjá „fulladás” szóval áll összefüggésben, és Júdás akasztásos halálára utalna (Mt 27,5). A keresztyén közösség az akasztott Júdásként emlegette volna már kezdettől fogva Jézus árulóját.
  5. Az iskariotes szó a sikarioi szóból ered, és a zsidó függetlenségért küzdő zélóta lázadók egy radikális csoportjára, a szikáriusok csoportjára utalna.

Most vizsgáljuk meg közelebbről, ezt az utolsó lehetőséget. Három dolog szorul magyarázatra. (1) a szó eleji i előképző, amely valószínűleg egy héber/arám alef betűnek felel meg; (2) a -tes végződés; (3) a tény, hogy a szikáriusok a Kr.u. 50-es évektől kezdődően lépnek fel.

  1. A szó elejére kerülő alef betűre számos idegen szó átvételekor látunk példát. A héber/arám nem szereti a szó eleji mássalhangzótorlódás a s és k hangzók esetében, és ilyenkor legtöbbször a szó elejére bekerül egy alef. Ha az szikáriusokra használták a skarios görög alakot (sajnos szövegben ilyen formában nem fordul elő, de hangtani szempontból elképzelhető), ez megmagyarázná a szó eleji alefet, és a görög i kezdőbetűt.
  2. A -tes képzőrag főnévből képzett főnévek esetében fordul elő, amely a névszóban kifejezett cselekvés / jelenség intenzitását fokozza. Nyelvtanilag és értelmileg gond nélkül összefüggésbe hozható a szikáriusok megnevezésével.
  3. Ha Jézus valamikor a Kr.u. 30-as években halt meg, és a szikáriusok csak az 50-es évektől kezdődően lépnek fel, akkor Júdás nevében anakronizmussal (későbbi visszavetítéssel) van dolgunk. Ez azonban attól függ, hogy hogyan tekintünk a megnevezésre: Júdás eredeti ragadványneve ez, vagy egy későbbi visszavetítés eredménye? Ha az evangéliumok csak a 60-as évektől kezdődően íródtak, minden további nélkül használhatták már a szikárius jelzőt retrospektív értelemben. Az nem is valószínű, hogy egy szabadságharcos, akinek csoportját a rómaiak folyamatosan üldözték, így nevezte volna meg magát, ezáltal rögtön felfedve kilétét. Sokkal valószínűbb, hogy később nevezték el a személyt ilyen módon, amikor ezzel már nem keverték bajba a név viselőjét.

A fenti érvek amellett szólnak, hogy nyitott annak lehetősége, hogy Júdás személyében egy szikárius lázadót lássunk. De más megfigyelések is efelé mutatnak. A szikáriusok a zélóták, azaz a zsidó szabadságharcosok csoportjához tartoztak. Ez utóbbiak megnevezésére nagyon sokszor a léstés, a rabló kifejezést találjuk a különböző forrásokban. Valószínűleg ilyen szabadságharcos volt Barabbás is, akit Jézus helyett kérnek szabadon, és akit szintén léstésnek nevez a szöveg. Nem egy elvetemült gonosztevő volt tehát ő sem, hanem a nép szemében ünnepelt hős. Júdás személye kapcsán is előfordul egy hasonló kifejezés: a Jn 12,6 tolvajnak, kleptésnek nevezi őt, amely utalhat, hogy a zsidó felkelők csoportjához tartozott. Talán az evangéliumok már nem voltak tisztában teljesen Júdás személyével, és alakját csak ilyen töredékes formában őrizték meg. Eszerint elképzelhető, hogy Júdás egy szikárius szabadságharcos volt.

Itt tisztán kell látni ennek a felvetésnek az elméleti jellegét, és azt is, hogy egy ilyen rövid írásban nem tehetünk pontot egy folyamatban lévő kutatás végére. Azonban mégis vizsgáljuk meg, mit jelentene mindez Júdás alakjára.

Az ÚSZ tanúsága szerint virágvasárnapkor, de még mennybemenetele előtt is (ApCsel 1,6) a tanítványok Jézust politikai messiásként látták. Ha Júdás valóban szabadságharcos volt, érthető miért csatlakozott a politikai messiásnak hitt Mester tanítványi köréhez. Bevonulását követően talán azt várta Júdás, hogy Jézus egy felkelést szervez, a lázadók élére áll, és visszaállítják az áhított független királyságot. Azonban ha megértette, hogy Jézusnak más tervei vannak, ő nem fegyverrel hirdet szabadságot, nagyot csalódhatott. De még nem volt semmi veszve. Jézust a nép messiásnak hiszi, ha a rómaiak kivégzik, az kellő felháborodást vált ki a nép körében, aki elveszítve egy újabb szeretett prófétáját talán fellázad. Ilyen megfontolásból árulhatja el őt Júdás, aki azt akarja, hogy Krisztus azzá a messiássá legyen mégis, akivé szerinte és a zélóták szerint válnia kell. Mindegy mit is akart Jézus, halálával hozzájárulhat a szabadság kivívásához.

Júdás tragédiája ott bontakozik ki, hogy saját elképzelései szerint fel akarja használni Jézust. Ő nem olyan messiás, de a halála által még olyanná lehet a nép számára. Ez indíthatta Júdást, hogy kiszolgáltassa Mesterét a főpapoknak és az írástudóknak.

Ebben pedig egy olyan mintázat figyelhető meg, ami azóta is kísért bennünket. Ha nem engedjük Jézusnak, hogy az legyen aki, hanem csak egy bizonyos szerepet osztunk neki, ott ismét élettelen lesz az a Jézus, akit annyira ünnepeltünk. Az igazi Jézust feláldozzuk és kiszolgáltatjuk elképzeléseinknek, hogy az életünk úgy működjön, ahogy mi akarjuk.

Ez a gondolkodásmód a társadalom szintjén is jelen van: az egyház foglalkozzon csak a szegényekkel, legyen a szociális háttér biztosítója, de ne szóljon bele normatív módon a közélet alakításába. Vagy ha igen, csak úgy tegye, ahogy azt a lobbisták, a trendek képviselői, az influenszerek, vagy akár egy politikai rendszer akarja: csak azt és úgy mondja, ahogy az a 21. században elfogadható. Ezek a kompromisszumok mind egyéni és mind közösségi szinten azok a júdáscsókok, amelyek Jézust újra és újra megfeszítik.

Ma a koronavírus idején kinevetik, kiforgatják szavából azt, aki az Áldott Orvos kezéből várja szabadulását és elhallgattatják az egyházat, maradjon meg a belső szoba csendjében. A vírus ellen védekeznünk kell minden lehető eszközzel, de mégis keresztyén emberként tudnunk kell, hogy az orvos kezel, és Isten gyógyít, és a halál felett is Úr Jézus, aki feltámadott a halálból.

Talán nagyobb szükségünk van erre a hitre, mint valaha a történelemben.