Teljesen átfagytam. Az ujjaim alig mozognak, a lábam is elgémberedett. De ilyen, ha elalszik valaki ebben a téli fagyban egy pályaudvar padján. Be is sötétedett már, és a padon fehéren gyöngyözik a dér, az emberi kigőzölgések dermedt párája. A fény, amely a vágányok közötti lámpából terül szerteszét, valahogy olyan mocskosan futja be a peronok hosszát. Sugara beteg sárga, tán nem is az égő miatt, hanem a burában felgyűlt piszok tompítja a tiszta fehér fényt álmosító mocskossá. Előtte cigarettafüst rajzolja az őskáosz mintáit, a kezdet kígyóinak egymásba gabalyodó vonalait, mielőtt a híg lég végleg feloldaná magában az alakot és az idő a pillanatot. Csak azt tudnám, hány óra van? Mennyit aludtam, ha aludtam egyáltalán? Vagy még most is alszom? Mikor jön a vonat? Ahogy elnézem a kijelző órája elromlott, legalábbis a mutatója nem mozog. Meg kell kérdeznem valakit. Amott álldogál bundás kabátban a tárcsás ember. Kezében füzetek, csak tudhat valamit a menetrendről.

***

Nem értem, mit mondott. Nem beszélem ennek az országnak a nyelvét. Vagy ők az enyémet. A lényeg, hogy nem értjük meg egymást. Idegenben vagyok. Azt azért ki tudtam hámozni, hogy már itt volt, és már el is ment a várva-várt vonat. Néhányan nyilván felszálltak, elmentek vele. Mások, mint én lemaradtak, vagy csak nem rég érkeztek és keresik a vágányt, ahonnan indul, és a lépcsőt, ahonnan ők elindulhatnak. Ha jól gondolom valami olyasmit is mondott, hogy jön majd megint vonat. Csak azt tudnám, mikor, és hogy mihez kezdjek addig? Van időm még a büfében vacsorázni, újságot olvasni, a szemközti lánnyal ismerkedni, az esti fényekkel kivilágított városban még egyet sétálni? Vagy inkább készüljek. Sok mindent hozok magammal, és azzal oda kell állni a nyíló ajtó elé, hogy fel tudjak idejében szállni. Készülni kell. Igaz is. Át kellene gondoljam, érdemes nekem ezt a sok kacatot magammal cipelnem. Például ezt a doboz könyvet, amit csak azért hoztam el, mert a könyvtár előtt volt ingyen elvihető. Elvont elméletek, legtöbbjük idejét is múlta már. Az emberiség tudásának néhány mégis értékes darabja, még ha 100 év múlva szerzőiket senki nem emlegeti majd. De ahová megyek, ezeket mind ismerik, mindent tudnak ezekről is és másról is. Ott mindent tudnak és nem kellenek majd a könyvek. Talán szavak sem. Az előbb sem vettem sok hasznukat. Ez a doboz talán maradhatna itt. A bőrönd pedig… teles tele felesleges holmikkal. Tisztálkodószerek, drága parfümös üveg, kényelmes házipapucs, extranedvszívó törülköző, amely mégis tenyérnyire tűrhető, fürdőköpeny, gyógyszer hasmenésre és fejfájásra, és minden ruhadarabból egy plusz, ha borotválkozás után pl. összevérezném a fehér inget, legyen csere. De, ha végre megérkezem, lesz minden. Gondoskodni fognak rólam. Talán meg is mosolyogják majd, hogy én ennyi mindennel gondoltam odamenni.

Van más is. Az előbb, amikor a belső zsebembe nyúltam, szinte a bélésbe csúszva kezembe akadt egy régi kedvesem képe. Ablak a múltra. Rég eszembe se jutott. Utoljára azt hallottam egy idegen országban él, cégvezető és talán gyerekei vannak. Másik élet volt az, amikor ilyen pályaudvarokon időztünk, hogy majd lábunkat mossuk a tengerben, vagy törökülésben termoszból igyuk az instant kávét felhős hegyek tetején. Hány ilyen hideg padot melegítettünk forróra csak azzal, hogy összenéztünk rajta?! De nem csak ez volt. Sokszor törte be fejem az igazsággal, és én sem engedtem egy tapodtat sem a 21-ből. Nem csoda, hogy az élesen kimondott igazság, vagy legalábbis amit annak gondoltam, ami akkor olyan fontosnak tűnt, elvágta a kapcsolat szálát. Mert a kapcsolatok nem a meggyőzésről, hanem a megértésről szólnak és az élet nem egy bírósági tárgyalás, hogy kiderüljön, kinek van igaza. De ennek a fényképnek sincs már jelentősége. Kár a múltat ilyen megfoghatóan a jelenbe idézni. Halványodnia kell szépen lassan az emlékeknek.

Persze az is kérdés, jó helyen vagyok-e? Melyik az enyém, az első vagy az utolsó vágány? Jól értettem-e ezt a szőrbundás öreget, aki úgy beszélt mintha ugatott volna. Mi van, ha nincs is az a vonat, vagy az én jegyem nem is szól rá? Bíznom kell magamban, és a csak megsejtett szóban, annak feltételezett igazában. Más választásom úgy sincs, mint a pályaudvaron várni, és remélni, hogy megjön megint. Addig meg válogathatok a kacatjaim között, mit is érdemes magammal cipelni, és mit kellene végleg itt hagyni. Reményleni pedig még mindig van okom. Egy állomáson egyszer csak megjön a vonat…