Íme, a szűz fogan méhében, fiút szül, akit Immánuelnek neveznek - ami azt jelenti: Velünk az Isten.

Iată, Fecioara va avea în pântece şi va naşte Fiu şi vor chema numele Lui Emanuel, care se tâlcuieşte: Cu noi este Dumnezeu.

Kedves Testvéreim! Advent első vasárnapján olyan helyre jöttünk imádkozni, ahol az év többi napján hitelesen, de rettenetes fájdalommal kopognak a költő szavai: „Fejünkre por hull, régi vakolat,/így énekeljük a drága Siont; Egér futkározik a pad alatt/ s odvából egy-egy vén kuvik kiront. Tízen vagyunk; ez a gyülekezet,/a tizenegyedik maga a pap, De énekelünk mi százak helyett,/hogy hull belé a por s a vakolat, A hiúban a denevér riad/s egy-egy szuvas gerenda meglazul: Tizenegyedikünk az árva pap, /tizenkettedikünk maga az Úr. Így énekelünk mi, pár megmaradt,/- azt bünteti, akit szeret az Úr - S velünk dalolnak a padló alatt,/kiket kiirtott az idő gazul.” (Jékely Zoltán)
Éppen ezért mondjuk „végvári vitézünknek”, Pálfi Árpád lelkésztestvérünknek, a gyülekezet megmaradt 17 tagjának, de Verespatak minden végsőkig kitartó jóakaratú emberének is: azért jöttünk, hogy együtt imádkozva induljunk el az adventi ösvényen karácsony felé, azért jöttünk, hogy jelenlétünkkel szolidaritásunkról biztosítsunk mindenkit: velük vagyunk „a Mammonnal” vívott hősies harcukban.
Ma nem tüntetünk, nem protestálunk, hanem csak jelezni szeretnénk: ezen a tájon van vallásos jelenlét, mi hitünket komolyan vesszük, és ebből fakadólag mondjuk: Isten teremtett világát védelmezzük, amikor határozottan valljuk: a modern Krőzusoknak nincs joga elpusztítani e gyönyörű tájat, senki nem semmisítheti meg e sokezer éves épített kulturális örökséget, sok tonna aranyban és ezüstben sem lehet kifejezni 4 hegycsúcs, 7 templom, többszáz ház és néhány igaz lélek valódi értékét!

Ma, az első adventi vasárnapon, különösön érzékeny lélekkel várjuk az isteni üzenet elhangzását, amely négy hétre előre mutat, s amely reményeink szerint karácsonykor így fog szólni: „Született néktek ma a Megtartó” (Lk 2,11a). Ma mindannyian Józsefekként figyelünk az Úr angyalának hangjára, amely megígéri nekünk az Adventus Dominit, az „Úrjövetet”, azaz Jézus megszületését, és amely kétezer év óta ugyanaz: „Íme, a szűz fogan méhében, fiút szül, akit Immánuelnek neveznek - ami azt jelenti: Velünk az Isten.” (Mt 1,23)

József, az ácsmester hallja ezeket a szavakat álmában, amikor azon morfondírozik, hogy hogyan bocsássa el titokban kedvesét, Máriát, akiről egybekelésük előtt kiderült, hogy áldott állapotban van. Az angyal azt mondja neki, hogy ne tegye ezt, mert felesége gyermeket fog szülni, akit Jézusnak, azaz „szabadítónak” kell nevezni. A történetben ma számunkra nem a Szentlélektől való fogantatás kérdése a lényeg, hanem Máté evangélista megjegyzése, aki szerint minden azért történik, hogy beteljesedjék az ismert ószövetségi prófécia: „Íme, a szűz fogan méhében, fiút szül, akit Immánuelnek neveznek.”

Itt Máté félreérthetetlenül Ézsaiás 7. fejezetére utal, arra a történetre, amelyben J.e.733-ban Akház királyt és országát, Júdát, Szíria és a kettészakadt zsidó állam északi része, azaz az Izráelből megmaradt Efraim pusztulással fenyegeti. Ebben a nehéz helyzetben küldi a királyhoz az Úr Ézsaiás prófétát, hogy bátorítsa őt, és reménységet öntsön népének szívébe. Ézsaiás prófétai üzenete így hangzik: a király ne földi hatalmakban bízzon, mert Isten lesz az, aki nem fogja megengedni, hogy az ellenség betörjön Jeruzsálembe, csupán az kell, hogy ő és népe higgyen Istenben, különben nem maradnak meg. Amikor Akház nem fogadja meg Isten üzenetét, büntetés helyett újabb lehetőséget kap: kérjen jelet Istentől, és megmenekül. Amikor ezt sem teszi, hanem sokkal inkább abban bízik, hogy majd valamilyen szövetséges ország segítségével győzni fog, Isten újból elküldi hozzá Ézsaiást, aki azt mondja: Ha így cselekedtél, akkor Isten fog nektek jelt adni: „íme, egy fiatal nő teherben van, és fiút fog szülni, és Immánuelnek nevezik el.” (Ézs 7,14) És hozzáteszi, hogy bár az Úr meg fogja büntetni a királyt engedetlensége miatt, Isten gondoskodik a népről, a dávidi királyság fennmaradását biztosítani fogja, azáltal, hogy méltó utódot támaszt, s így a nép megtapasztalhatja az isteni gondviselést.

Erre az ígéretre, erre az úgynevezett „Immánuel-jövendőlésre” épült az elmúlt két évezred keresztény teológiája. Ebből nőtt ki a zsidók Messiás-váradalma, ebből származik Jézus eljövetelének keresztény reménysége is. Volt, aki politikai Messiás várt, volt, aki a világ Megváltójának a születésében reménykedett, és vannak olyanok is, akik most is várják „a Krisztus” második eljövetelét.

„Unitáriusul” mi azt mondjuk: ez az isteni ígéret hangzik el azóta is minden adventben, és számunkra Jézus születésének újra meg újra átélése annak a bizonyosságát jelenti, ami a prófécia lényegi üzenete is, miszerint: Velünk az Isten…

Kedves Testvéreim! Bár a lényeg ugyanaz, mégis más az advent Kolozsváron, más a Hargitán, és más Verespatakon. Míg a nagyvilág belefeledkezik saját dolgaiba, és karácsonykor fenyőfát, ajándékot és terített asztalt vár, addig a verespataki emberek egy évtizede annak bizonyosságát várják, hogy láthatóan velük van az Isten. Míg mi elvagyunk a magunk pitiáner ügyeivel, addig az itt élő emberek azt várják, hogy végre „karácsonyuk lesz” – azaz életükbe beköszön a békesség, szívükben megszületik a nyugalom, és végre gondtalanul hajthatják álomra fejüket.

Belegondoltatok-e valaha abba, hogy milyen pszichikai megterhelés alatt élnek ezek az emberek? Fel tudjátok-e fogni, hogy mit jelent naponként megélni azt, hogy: „Számon tarthatják, mit telefonoztam/s mikor, miért, kinek./Aktákba írják, miről álmodoztam/s azt is, ki érti meg.” (József Attila). És belegondoltok-e abba, hogy mit jelent úgy élni, hogy Csertés és Szászavinc apokaliptikus képei jelennek meg az emberek rémálmaiban? Úgy aludni el, hogy arra gondolsz, hogy a 150 áldozatot követelő 1971-es katasztrófa bármikor megismétlődhet, a retinádra beleégett a zagytározó közepéből kikandikáló templomtorony látványa, annak rémülete, hogy a Bábel tornyaként magasuló 185 méteresre tervezett gát miatt halottaid iszaptengerben fognak „nyugodni”, és ősöktől örökölt földedet majd 215 millió tonna ciános-nehézfémes tenger borítja?

Nem csodálkoznék azon, ha az emberek néha úgy gondolnák: számukra az adventi ígéret utópia, mert egyáltalán nincs velük az Isten…

De ezek az emberek nem így gondolják. Persze, annak „ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,” (Radnóti), de ezeknek az embereknek az Érchegység a szülőföldje. És ahogy egyikőjük mondta (Eugen David), nem a temérdek arany, hanem szülőföld-szeretetük tartja itt őket, és a világ minden kincséért el nem mennének innen, mert ide köti őket a rög „koporsókötéllel”, ide kötik őket a temetők, a dűlők, a bányajáratok, ahol gyermekeskedtek, és ide köti őket az unciákban nem mérhető hitük, amely még akkor is megtartja őket, ha ebben a harcban néha nagyon magukra vannak.

Nekünk azért kell sorsközösséget vállalni velük, mert vannak, akik haszonszerzés miatt önkényesen kiragadva értelmezik a teremtéstörténetet, és arra hivatkoznak, hogy az 1Móz 1,28-ban olvasható „Szaporodjatok és sokasodjatok, töltsétek be és hódítsátok meg a földet” felhívásnak engedelmeskedve, bármit megtehetnek a Földünkkel. Mi azért vagyunk itt, hogy elmondjuk, hogy ehhez viszonyítva az 1Móz 2,15 szerint Isten azért helyezte az embert az Éden kertjébe, hogy „művelje és őrizze azt”, és mi ennek szellemében szeretnénk élni. És azért vagyunk itt, hogy Jézusra hivatkozva elmondjuk, hogy „Senki sem szolgálhat két úrnak, mert vagy az egyiket gyűlöli, és a másikat szereti, vagy az egyikhez ragaszkodik, és a másikat megveti: nem szolgálhattok Istennek és a mammonnak.”(Mt 6,24). És azért vagyunk itt, hogy azt is elmondjuk, hogy az unitárius és más szabadelvű keresztény emberek számára vallási és erkölcsi kötelesség a teremtett világ iránti gondoskodás, mert mi a természetre úgy tekintünk, mint az isteni kijelentés színhelyére, következésképpen számunkra a környezet rombolása egyértelműen az Istentől való eltávolodást jelenti. És kimondjuk, hogy ebben a cselekvésünkben nem érezzük egyedül magunkat, mert velünk vannak híveink és barátaink, velünk a civil szféra, velünk van a Föld jövőjét féltő minden jóakaratú ember, és - úgy érezzük, hisszük és valljuk! -: Velünk van Isten.

Velünk van Isten, mert évről évre csodálatos adventi utakat járunk be, velünk van Isten, mert legalább karácsonykor szívünkben béke van, velünk van Isten, mert a Gyermek születésére várva nőttön nő a hitünk. És ebből fakad az a bizonyosságunk, hogy hitünket megvallva, azt nekünk cselekedetekre kell váltanunk, a világban lévő társadalmi igazságtalanságokra felhívva a figyelmet, az Ő ügyét kell szolgálnunk, figyelve azokra is, akik másként gondolkodnak, akik a verespataki beruházás ügyét ugyan másként látják, de ők is ugyanúgy adventi szeretetre áhítozó testvéreink.

Velünk van Isten – halljuk az ígéretet, és ezzel biztatjuk is magunkat.
De mi vajon Istennel vagyunk-e?

Megtettünk-e mindent, amit lehetett? Elmondtuk-e elég verespataki embernek, hogy velük vagyunk, ott voltunk-e a Mentsük meg Verespatakot!-mozgalom tüntetésein, írtunk-e országos vezetőknek, szóltunk-e elég hangosan Bukarestnek, Budapestnek, Brüsszelnek, Washingtonnak, hogy ne mérgezzék meg jövőnket, imádkoztunk-e eleget, és kértük-e a Jóistent, hogy Ő, legalább Ő legyen velünk?

Ha mindezeket megtettük, ha ebben nem lankadunk, ha nem hagyjuk, hogy a közöny, az érdektelenség győzedelmeskedjék felettünk, ha mindent megteszünk azért, hogy Istennel legyünk, az Ő oldalán álljunk, akkor várhatjuk el, hogy Isten is azt mondja: Veletek vagyok!

Van itt Verespatakon egy legenda, amely arról szól, hogy a bányák mélyén időnként felbukkan a bányamanó (vâlva bună sau rea): zöld ruhája van, fehér a szakálla, kezében lámpás, a becsületes, jó embereket segíti, a kapzsi, telhetetleneket pedig elveszejti. Azt mondják, többen találkoztak vele, és megkérdezték őt, hogy szerinte mi lesz a verespataki beruházással? Állítólag felvonta szemöldökét, és azt mondta az embereknek: ha nem hisztek, nem maradtok meg! Amikor azok ettől megrémültek, rájuk kacsintott, és azt mondta: én teszem a dolgom, ti meg ne féljetek, mert veletek az Isten!

És Testvérek, van egy történet, ami engem arra késztetett, hogy ma kimerészkedjek erre a szószékre. Egy hónappal ezelőtt a Kolozs-Tordai Egyházkör unitárius lelkészeivel itt voltam Verespatakon, ahol a legnagyobb hatással rám a helyi emberekkel való beszélgetésünk volt. Egyiküktől megkérdeztük, hogy mi ad neki erőt ehhez az évtizede húzódó harchoz, hogy bírja a pszichikai nyomást, amely rájuk nehezedik, hogy bírja a fenyegetéseket, a megvásárolt és ledózerolt házak látványát, és egyáltalán, mit gondol arról, hogy mi lesz ennek a harcnak a kimenetele? – Ez az ember, Zeno Cornea, aki ma itt ül közöttünk, szemünkbe nézett és azt mondta: „Én meg vagyok győződve arról, hogy a bányaberuházás soha nem valósul meg, és hogy Verespatak megmarad. Tudják miért? Mert Isten velünk van!”

Halljátok, Testvérek! Nem én mondom, hanem egy olyan ember, aki erre sokkal hivatottabb, egy olyan ember, aki dacból ebben az esztendőben új házat épített a lányának, hogy jelezze: ő hisz a jövendőben!

Én csak megismétlem az angyali üzenetet, azt az ígéretet, hogy Jézus ebben az esztendőben is megszületik, és megszólaltatom annak reménységét, hogy lesz karácsonyunk, hogy imádságunk és munkánk révén az igaz ügy győzedelmeskedni fog. Nézzétek meg az itt készült dokumentumfilmeken az emberek elszántságát, lássátok meg hatalmas hitüket, és figyeljétek meg a szülőföld iráni szeretetüket! És másból nem, akkor legalább ennek alapján érezzétek meg, hogy miért kell hinnünk azt, hogy „velünk az Isten!”

Kedves Testvéreim! 2013 adventjén olyanok vagyunk, mint József, aki azon tépelődik, hogy mit tegyen: vállalja Máriával a közösséget, és ezáltal betöltse hivatását, vagy elmeneküljön a feladat elől. Ahogy neki álmában, így ma nekünk advent első vasárnapján szól az adventi üzenet: „Íme, a szűz fogan méhében, fiút szül, akit Immánuelnek neveznek - ami azt jelenti: Velünk az Isten.” Vagy ahogy az itteniek hallják: „Cu noi este Dumnezeu”. A többit tudjátok, hiszen Pál apostol megírta: „Mit mondjunk tehát erre? Ha Isten velünk, ki lehet ellenünk?”(Róm 8,31). Ebben a hitünkben erősítsen meg bennünket ez az advent, ennek tudatában öleljük át verespataki barátainkat, ezzel a bizonyossággal tekintsünk a jövendő felé, így tegyünk meg mindent azért, hogy méltók legyünk arra a kiváltságra, hogy Isten velünk van! Ámen.