Karácsonyt elsősorban nem a kenyérkérdés fémjelzi. Legalábbis itt és most nem. Egy kicsit mindig inkább kalácskérdés volt. Az egyik bájos karácsonyi dal is ebbe az irányba tereli a karácsonyi gondolkodást. „Kis karácsony, nagy karácsony, kisült-e már a kalácsom? Ha kisült, hát ide véle, hadd egyem meg melegébe'!” Aztán tovább fokozza az ínycsiklandozó hangulatot a „kisült malacka” illata. Ha ez is kisült, „ide véle, hogy (ezt is) egyem meg melegébe'!” És, hogy a nosztalgia teljes legyen, rákérdez az ének a „padláson lévő kolbászra” is. És megállapítja, hogy: „ha nincs kolbász a padláson, nem ér semmit a karácsony.” E karácsonyi gyermekének kapcsán legalább három gondolatkör juthat eszünkbe. Van-e? Ha nincs, nem ér semmit! Ha van, ide véle!

Lényeges kérdés az, hogy van-e, azaz mi van? Van-e kisült kalács és malacka, valamint kolbász a padláson? A hagyományos ünnepi feltételek. Mindenki, és majdnem mindent megtesz annak érdekében, hogy ezek a feltételek adottak legyenek. Néha, talán még a túlzásoktól sem riadunk vissza. Gazdagon terített ünnepi asztalok körül ételben és italban bőven van része az ünneplő embernek. Jut(na) belőle a nélkülözőknek is. Legalább ilyenkor tetten (is) érhető az az igyekezet, hogy másoknak is legyen karácsonya. Szép szokás. És aztán az ünnepen, de ünnep utánra elfogynak a finom falatok. És marad a hétköznapi kenyérkérdés. És milyen jó, hogy marad. Mert karácsonykor az ember kenyeret kapott. Az „igazi kenyér” felülről, a mennyből szállt alá. Jézus Krisztus maga fogalmazott így:” Én vagyok az életnek kenyere. Ez az a kenyér, amely a mennyből szállt alá, hogy ki-ki egyék belőle és meg ne haljon.” (Jn 6, 48, 50) Ez a kenyér a mennyben készült. A föld számára. Már az első karácsonyra elkészült. Mennyei, hamisítatlan és tápláló kenyér. Igazi karácsonyi kenyér, vagy kalács? Nem testi táplálék, hanem lelki. Így kívánt Isten gondoskodni testi és lelki egész-ségünkről. Van tehát a kisült kalácson, malackán és kolbászon felül mennyei kenyerünk (is). Az első is nagyon fontos. Jézus is megvendégelte az 5000 férfit, öt árpa kenyérből és két halból. Micsoda „karácsonyi lakoma” volt ez a zsidók ünnepe, húsvét közeledtével! (Jn 6, 1-14) És mégis, akik csak ilyenszerű lakomákon vesznek részt, ha csak a finom karácsonyi falatokból esznek, és csak azokkal laknak jól, azok hamar megéheznek. Sőt, meghalnak. Akárcsak az atyák, akik a pusztában a mannát ették, és meghaltak. (Jn 6, 49) Jézus pedig ezt mondja: „Én vagyok az életnek ama kenyere. Aki hozzám jön semmiképpen meg nem éhezik.” (Jn 6, 35) És azt is, hogy „ha valaki eszik e kenyérből, él örökké.” (Jn 6, 51b) Van tehát mennyből alászállt kenyér. Azért szállt alá, hogy „ki-ki egyék belőle, és meg ne haljon.” (Jn 6, 50) Ez a mi közös karácsonyi kenyerünk! Ebben van az élet igazi, ünnepi és hétköznapi kenyérkérdése! Jézus Krisztusban „az ige testté lett.”(Jn 1, 14) És aztán ez a test kenyérré lett. (Jn 6, 51b) A mi mindennapi (lelki) kenyerünkké.

Ennél (talán) még lényegesebb annak a tudatosítása, hogy ha nincs, akkor „nem ér semmit a karácsony.” A népi gondolkodás ezt a kijózanító megállapítást a kisült kaláccsal és malackával (vagy azoknak a jó nagyra hizlalt példányaival) kapcsolja össze. Tévesen. Mert nem ezek adják karácsony sava-borsát. Hanem a mennyei kenyér. Ha nincs, vagy nem lenne ez a mennyei kenyér, akkor valóban semmit sem érne a karácsony. „Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de lelkében kárt vall?” (Mt 16, 26) Ezzel szemben Jézus beszédei „lélek és élet”. (Jn 6, 63) Így lesz teljessé az ősrégi igazság: a kenyér az élet. Azaz: a mennyei kenyér az örök élet.

Ha volt lényeges és lényegesebb, kell lennie egy leglényegesebbnek is. És ezt most a gyermeki, szinte mohó kívánság, azaz étvágy ábrázolja ki. „Ha kisült, hát ide véle, hadd egyem meg melegében!” Nem elég tudni, hogy van az ünnepi kalácson, és kisült malackán kívül mennyei kenyér (is). Sőt az sem elég, ha tudjuk, hogy ez utóbbi fontosabb, és nélkülözhetetlen, mert ez az örök életre táplál minket. A karácsonyi kántáló gyermekekkel, és a Jézust unszoló sokasággal együtt kell mondanunk, kívánnunk: „Ide véle, hadd egyem meg melegében!” „Uram, mindenkor add nekünk ezt a kenyeret!” (Jn 6, 34) Hadd kívánhassunk egymásnak ehhez a lelki táplálkozáshoz (is) jó étvágyat! Áldott karácsonyt! „Hogy élhessünk ez áldással, örömmel, hálaadással.”