Karácsony a világvége után

Pontosan nem tudni, hány esős évszak telt el a Villanás óta, mint ahogy azt sem, hogy mi is történt akkor. A régi események a múltba vesznek, mint ahogy az az egész akkori világ is teljesen megsemmisült. Úgy beszélik, azelőtt mindenütt emberek voltak. Olyan sokan, hogy házaikat egymásra építették, és naponta törzsnyi gyermek született. De aztán meggyúlt az ég, és mindennek vége lett. Olyat is mondanak, hogy némelyek hatalmas tüzes nyilakkal lyukasztották át az eget, és azon keresztül menekültek el. De erről sok vita van, hiszen mind tudjuk, hogy az ég felett egy óceán van. Ha át is fúrták a firmamentumot, egy tenger alján találták magukat.

Bizonyosat semmiről nem lehet állítani, mert miután az emberiség felocsúdott a nagy bajból, amely besurranó tolvaj módjára lepte meg éjszaka, a nagy pusztulás láttán elfordult a régi dolgoktól. Könyv nem sok maradt, és azok olvasását is betiltották az óvilág nyelveivel együtt. Helyette egy addig nem írott nyelvet kezdtünk használni. Ez lett a közös nyelv. Ma már senki sem érti mi van a régi könyvekben, és a vének egyenesen büntetik azokat, akik a letűnt világ szövegeit akárcsak kezükbe veszik. Ők úgy mondják, az a tudás vezetett az átokhoz, s így nem szabad a régi világ eseményein elmélkedni. Nincs is erre sok idő, hiszen sok a munka a földeken, az állatokkal, az eszközök készítésével, az utak, házak javítgatásával. Azért van egy gondolkozó réteg: az orvosok és a tanítók. Minden gyereket a vének megvizsgálnak, és a jó felfogóképességűek közül minden harmadikat tanulni küldik. Ezen belül a tanítók néha engedélyt kapnak, hogy az óvilág egy-egy telepét vizsgálják. Igaz, ezt nagy titokban végezhetik, és a vének folyamatos ellenőrzése mellett.

Így vagyok én is itt a Fagyos tenger partján. Ettől tovább a Nap delelőjének irányába már Perzselt Föld kezdődik. Oda nem merészkedhetünk, mert mindenki, aki csak átutazott arra, titokzatos betegségekben halt meg. A növények sem teremnek odaát, csak vékony, korcsos szálakat eresztenek. Valami furcsa átok van ott, mert a levegő tiszta. A földet mégis mintha tűz égette volna fel.

Mi vagyunk a kutakodó tanítók, akik külön engedéllyel megpróbálunk valami kézzelfogható tudást, technikát elsajátítani a régi városok tanulmányozása által. Bosszantó, hogy a könyveket már nem tudjuk elolvasni, így csak találgatni tudunk. Például sok házban találtak fenyőfát, és kérdés, mire is használták. Mivel sok autóban is kis kartonlapokból kivágott illatos fenyők lógtak, némelyek úgy tartják, a fenyőket az illatuk miatt vitték be a házakba, és akinek erre nem volt lehetősége, megelégedett a kartonfenyők felaggatásával. Jó elméletnek tűnik, csakhogy a házakban lévő fenyők tele vannak üveg- és valamilyen számunkra ismeretlen anyagból készült gömbökkel. Ezeknek nincs szaguk… Lehet úgy vitték be mint egy virágcsokrot: mert szép.

Most egy nagy épületet vizsgálunk. Sok ilyet találtunk a régi városok közepén. Annyit tudunk, hogy Isten házának nevezték. Azt azonban még nem sikerült kideríteni, ki is ez az Isten nevezetű személy. A többség szerint a világ ura, aki folyamatosan látogatta az alattvalóit, és olyankor a házában levő emelvényekről szólt hozzájuk. Az biztos, hogy tehetős valaki volt, mert az épületeihez hasonlót sehol sem látni. Ráadásul ősi család kell legyen, mivel ezek a házak a legrégebbi épületeknek látszanak a legtöbb településen.

De annál érdekesebb, hogy sok helyről előkerült egy fénylőfejű gyermek képe, akit egy férfi és egy nő kísér. Nyilván a szülei. De azt megint csak nem lehet tudni, ki is ez a gyerek, és miért sugárzik a feje. Mivel sok ilyen képet az Isten nevű család, vagy személy házában találtunk, azt feltételezzük, hogy neki valamiféle rokona, még pontosabban a fia. De a fény már annál több fejtörtést okoz. Sokan mondják, akik ilyen képeket nézegetnek, hogy valahogy megnyugtatja őket, és pihentebben mennek tovább. Mások olyat is mondanak, hogy a gyermek beszél hozzájuk, mi több ők is néhány percig a régi nyelveken tudnak beszélni. De ezt nem lehet eldönteni. Egyrészt senki nem ismeri az óvilág nyelveit, másrészt akik erről beszélnek mind nyomorult emberek, akiket lehet szenvedésük lovallt bele ilyen fantazmagóriákba. De az már végképp hihetetlen, hogy ez a gyerek arról beszéljen, hogy a végső elalvás után ő ébreszt fel egyeseket. Állítólag azokat, akik a békére igyekeznek. Nálunk a katonáknak van a véneknél is nagyobb szavuk. Ha nem ők részesülnének ebben a nagy kegyben, akkor ugyan ki?!

De miért gyermek? Ha uralkodó, életerős férfinek kellene ábrázolni megfeszült izmokkal fegyverrel a kézben, nem pedig tehetetlen csecsemőként. Vagy épp az a szimbólum legerősebb része: a gyermek a jövendő, a fény és a világosság ígérete. Egy olyan világ első polgára, talán épp alapítója, trónörököse, amely sötétségünk korában ragyogtatná fel a reményt. Ő talán mindannyiunk gyermeke és apja, aki bennünk szüli meg országát, velünk őrizteti rendjét, általunk gyűjti össze népét… De miket is beszélek? Honnan veszek ilyeneket? Úgy látszik engem is megbabonáz ez a titokzatos gyermek.

Hallod fiú?! Ha van valami igazság bármiben, amit felőled mondanak, jöjj el hamar, mielőtt megtanuljuk ismét átlyukasztani az eget és tűz nélkül felperzselni a földet. Addig is maradnak a szürke hétköznapok.

Kelt 2429. december 25-én.

(Az illusztrációt a Craiyon AI generálta.)