Az univerzumban az entrópikus elv uralkodik. Ez röviden annyit tesz, hogy egy zárt rendszer folyamatosan egy rendezetlen állapot felé tart. Minden rendszer felbomlik, káoszba fullad, a rendből rendezetlenség lesz. A világmindenségből semmi. A csillagok kihunynak, a bolygók szétesnek, még a feketelyukak is a Hawking-sugárzás következtében évmilliárdok alatt elvesztik tömegüket és megszűnnek létezni. Az időnek ebben pedig kulcsszerepe van, ti. az entrópia mértéke folyamatosan nő az idővel. De amennyire én látom, mindez nemcsak a fizikai világban van így, hanem érvényes a társas kapcsolatokra is, mi több talán az egész emberi életre is. Az emberi viszonyok sűrűszövésű rendszere az élet során egyre csak ritkul az idő előrehaladtával, és sok minden szétesik és megszűnik belőle, mire megöregszünk. Nem túl szép kilátások így évvégén, de mégis alapjában véve tényeken alapul.

A gyermeknek mindenki örül. Örül neki a „nemzet”, mert újabb fia született. A kormány, mert még egy adófizetővel több, a tanárok, mert lesz kit tanítani. Örül a család, mert már olyan sokat mondták a fiataloknak, mikor lesz már unoka?! Boldog az anya és az apa, mert ez az élet rendje, és így már ők is egy „rendes” család. Nem számítanak ebben a képletben az anyagiak. Vagy ha igen, akkor fordított arányban. Minél szegényebb a család, annál nagyobb az öröm. Mert ha az embernek a két kezénél nincs sokkal többje, annak örül, ami megtöltheti, és egy gyermek pont belefér. Legalábbis ez az öröm a normalitás. Jézus születésekor is mindenki örül: a pásztorok a koszos birkabőrön, a tudományos felfedezést tevő, új csillagot azonosító napkeleti bölcsek (ma talán Nobelt kapnának érte), az öregek a templomban (Anna és Simeon). Egyedül Heródes nem. De ő hatalomféltésből még a gyerekeit is megölette, úgyhogy ő a kivétel, ami ugyebár… Így megy ez tovább a karonülő csecsemővel is. A kamaszlányok a buszmegállóban félhangosan súgják, „jaj, de cukiii”, de nem ritka az sem, hogy az elhaladók mentükben odavessék: „frumoaso”, vagy „frumosule”. És amikor már járni is tud, a játszótéren mindenki a barátja és játszótársa. Nem számít a nem, a nyelv, a vallás. A „nem” meg a „nu” amúgy is nagyon hasonlít egymásra, ha a gyermek mondja, és az „igen”-re meg nemigen van szükség… Szóval ekkor még minden és mindenki veled van.

Amikor beszélni tud, jön az első értetlenség, amikor pont úgy mint régen, amikor „egész földnek egy nyelve és egyféle beszéde volt. (Gen 11,1)” a homokozókban tornyok emelkednek. Pontosabban csak emelkednének, ha a bábeli nyelvzavar nem lenne akadálya a közös szándéknak, és nem szélednének szét a gyerekek a szülők megnyugtató biztonságába. Meg is fogalmazódik a kérdés: „ők miért nem úgy beszélnek, mint mi.” A gyermekben megszületik a felismerés, hogy vannak ők és vagyunk mi. A másság és az elkülönülés a gyermek alapélményévé válik, és nyíló elméje rögtön a zárt rendszerekkel és a határokkal ismerkedik. Mert a sok ember nem mind egyforma. És a világban rend van kérem, és ahogy azt az ultiban is megtanultuk: színre színt. Ettől kezdve nem csak körülnéz a játszótéren, hanem körül is hallgatózik… Ezt látva pedig maga a szülő maga is kifogy a szóból egy percre…

Az mondják, hogy az egyedfejlődés megismétli a törzsfejlődést. A világ első sejtje pedig onnantól számítódik, amikortól a spontán összeállt zsírsavakat és aminosavakat egy membrán választotta el a külvilágtól. A gyermek tudatában is ehhez hasonlóan lassan kialakul csoporttudat, és minél nagyobb, annál inkább érzékeli csoportjának határait és erősödik benne a halmazhoz való tartozás érzése. A vallástudós mosolyogva a vallásosság primitív formáit is felfedezheti az óvodásoknál (igaz, a vallásosság ilyenszerű evolucionista felfogása már meghaladottnak számít), akik nyulacskák, zebrák, őzek (persze semmi farkas, oroszlán vagy ilyesmi, fő a béke) stb. totemjei szerint oszolnak törzsekre: kis-, közép- és nagycsoportos gyermekekre.

És ekkor még minden lehet. Mert bár igaz, hogy a hely ahová születik egy gyermek, a szülői nevelés és az anyagi erő meghatározza, hogy mire viheti az életben, azért még ilyenkor csak jövendőbeli orvosok, mérnökök, rákkutatók, űrhajósok járnak az óvodába. Ugyan ki az, aki meg tudná mondani, ki lesz e gyermekek közül valaha jobb sorsra érdemes megesett leányanya, pártába sült vénkisasszony, drogfüggő alkoholista, vagy csak egyszerűen kasszás egy hipermarketben… Hála Istennek senki… De a lehetőségek végtelen sora minden egyes évvel, sőt nappal exponenciálisan csökken. A totemed és törzsed vagy a későbbi XII. D. sok esetben meghatározza, hogy kik lesznek az üzlettársaid, kollégáid, néha azt is, hogy ki lesz a férjed, feleséged… De mit lett volna, ha nem D-s, hanem C-s vagy, vagy az első négyet nem az összevont falusiban járod… Bárhol is vagy azonban, ekkor még nyüzsögnek az emberek körülötted. Köszönni sem kell, odamehetsz bárkihez, ha beszélgetni akarsz. A palacsintázó hátánál mindig van kivel egy cigit elpostázni, a buszmegállóban sem vagy soha egyedül.

A csoportod pedig támogató. Mindenki érzi magán és a másikon a jövő devizájának szagát, és ez értékessé és érdekessé tesz. Még mindenkinek ugyanaz a célja… A boldog élet… A szakma és a többi még nem érdekes. És mindez egységben tart. A felnőttek pedig megértőek a fiatalkori csínytevésekkel szemben. A gyerek próbálgatja a szárnyait. A Krisztust halálra ítélő Nagytanács tagjai közül néhányan ott lehettek tizennyolc évvel azelőtt a templomban a Jézust faggatók között. Akik évekkel később egy tavaszi hajnalon haláláról döntenek, most még nem látják benne a rendszer ellenségét, a hatalom megdöntőjét. Ha mond is valami forradalmit, megdicsérik érte. Gyerek még. Igaza is van… De hát fiatalság, bolondság. És az eszmék pedig addig szépek, míg gyakorlatba nem kerülnek.

Csak a felnőttkorban kezdődnek az örök ellenségeskedések. Talán ezért kellene gyermeknek maradni, vagy olyanokká válni, mint a gyermekek... Amikor az embergyárak futószalagjáról kijön a végzős, hirtelen eltűnnek mellőle az emberek. Intézményi szinten már nem köti őt össze tucatnyi kortársával közös cél és napi rutin. Már csak tényleg a barátai maradnak meg neki, akik, ha az előző csoportból mentődnek át a következő életszakaszba, találkozáskor a régi élményeket élik vele át újra és újra, míg mindez annyira meg nem kopik, ki nem fakul, míg mind úgy nem érezzük, mintha az egész egy másik életben történt volna és nem is velünk, hanem valami tapasztalatlan kölykökkel, akik az életről mit sem tudtak. Akkor az ilyen bartáságoknak is vége… Nem feltétlenül formailag, de lényegileg mindenképp. És ha jönnek is ilyenkor ünnepek táján az üzenetek, annak nem a jelen, hanem a múlt nosztalgikus emléke az alapja.

Ezzel egyidőben általában a család kerül előtérbe, és a sok megritkult kapcsolat szála helyett, el nem szakítható kötelékek lépnek. És nincs ahhoz fogható, mint mikor a gyereked megfogja a kezed. És ha megorrol is rád, még az is jobban esik, mint bárki dicsérete. Ekkor ha lesznek új kapcsolatok, azok főleg a szülőség mentén alakulnak. Én is ekkor tanultam ezt az új szót: szülőtárs. Az újonnan kötött ismeretségeknek azonban már nem a közös érdeklődés, hasonló látásmód és értékek az alapja, hanem egy alapvető véletlen, hogy egy intézménybe jár a gyereketek. Egyébként soha nem állnál szóba azzal a hisztérikus anyukával, aki szerint neki bármikor bejárása kellene legyen az iskola területére, merthogy ő mégiscsak a gyerek szülője… Persze vannak jófej szülőtársak is. De bármennyire is mélyek legyenek az ilyen kapcsolatok, mégis csak esetlegesek. A beszélgetések a családi program végéig tartanak, soha nem tovább, és ha iskolán kívül találkoztok, akkor is csak a gyerekekről beszélgettek. Az ember neve is megkopik. Még a házastársa is anyának és apának szólítja.

Idővel nemcsak az emberek ritkulnak mellőled, hanem a világod is beszűkül. Míg egy gyermekből bármi lehet, egy fiatalból sok minden, addig életed dele után már igencsak behatároltak a lehetőségek. Mert bár bizonyos statisztikák szerint az EU-ban 8–10 évente váltanak az emberek munkahelyet, ez nem jelent rögtön átszakosodást. Negyvenen túl már nem valószínű, hogy valaki orvos, mérnök, rákkutató vagy űrhajós legyen. Csak az lehet, amire nézve van gyorstalpaló vagy levelezős képzés, és nem tart túl sokáig. Minél inkább telik az idő, annál inkább van súlya minden egyes döntésednek. Minden igened, nem az összes egyéb opcióra, és lehetőségek tőből levágott ága. De az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy egy idő után a nagy váltásokhoz kevés embernek van igazán lelki, szellemi tőkéje és ereje, és megtanul együtt élni a döntéseivel. Valami ilyesmiről ír Vida Gábor az Egy dadogás története című regényében: „Az egész életünk egy barkácsolás, olyan ízű pillanatok sorozata, mint amikor rájövök, hogy rossz helyen vágtam bele a deszkába, de már mindegy, és az egészet ehhez a rosszul centizett valamihez fogjuk igazítani. Mindig későn vesszük észre, menthetetlen, de ha már levágtuk, nem dobjuk el, megtoldjuk, kipótoljuk, átkötjük, ahogy lehet, drót, fólia, pillanatragasztó, tajkolunk.” És tényleg néha az „ember, aki fiatalon még nem tudja, mi szeretne lenni, azután hirtelen már nem tudja. Mennyi idő telik el közben, az bizonytalan, lehet ez pár perc vagy fél élet, ami után fölösleges már kitalálni bármit, főleg azt, amit korábban kellett volna, az van, ami van.”

Mire leéled az életed lesz az életben valami idegenség. Az anyanyelvedet idegen hanghordozással beszélik, másként ejtik a számodra is jól ismert szavakat, és bele olyasmik vegyülnek, amikre te csak legyintesz. De más is megváltozik. A tárgyak, dolgok formanyelve is számodra furcsa és érthetetlen lesz. A színek, a fények mintha egy másik világból szűrődnének át. A gyerekeiddel és unokáiddal való találkozások látogatások. De az élet maga igazából külön zajlik. Nincs már közös tett és új élmény. A karácsony és az újév pedig mindig ugyanúgy telik… Közhellyel zárva: ez az élet rendje. És ebben a rendben lépünk egyet a sorban, magunk mögött hagyva idén is sok mindent és sok mindenkit. Nem csoda, ha egy kicsit egyedül érezzük magunkat. A legmagányosabb dolog mégiscsak meghalni. Csak a te szemed csukódik le utoljára és rád borul végtelen sötétség, míg a többi mind él. Jézus is a kereszten elhagyva érzi magát. Az istenfiú felkiált: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem? (Mk. 15,34)”. Isten elhagyja magát… Isten magán kívül… De mindezen túl, ha megáll majd szemközt veled az Isten, és megkérdezi. Hol maradt el mellőled az a sok ember? Vagy talán így: te hol maradtál el testvéred mellől? Remélem fogunk tudni rá válaszolni.

Mindezek láttán elkerülhetetlen a következtetés, hogy a társas kapcsolatok univerzumában is az entrópia törvénye érvényesül, és mindent a szétesés és a káoszba fulladás fenyeget. A teremtés, a mindenség egyre csak szétesik és a pusztulása felé halad, s így minden élet arról szól, hogy a gyermeki „minden lehet még”-ből, hogy csinálunk semmit. De épp ez az, ami fordíthat az idő múlásán merengő mélabús kedvünkön: a teremtés épp egy ellentétes folyamatot jelenít meg, az emergenciájét, a rend és a kapcsolatok kialakulásáét. Az ókori Közel-Keleten és az Ószövetségben is a teremtés sok esetben a káosz visszaszorításában, a rend megalapításában nyilvánul meg. A semmiből való teremtés inkább görög filozófiai gyökerű képzet, míg a sémi gondolkodásra inkább a káoszból kialakított rend koncepciója jellemző. Ha a kapcsolatainkat is fenyegeti és fojtogatja Leviátán és Rahab (mitikus káoszszörnyek), az ég és föld teremtője visszaszoríthatja és kettévághatja a tengert (Zsolt 74,13; 78,13). Krisztus pedig nemcsak az ószövetségi törvény ítélete alól szabadít meg, hanem az entrópia kegyetlen törvényének átkától is (Róm 6,14). Mi a kegyelem alatt élhetünk. Az idő telik és erodál. Mindent és mindenkit. Isten azonban teremt és rekreál, a hívőt és talán valahogy valamikor mindenkit (de erről még Órigenész is nagy óvatosan nyilatkozott). És lesz egy nyelv, egy nép, egy ország és egy Isten, és a sok nagy semmiből ismét minden.